Míves famunkák Erdélyben

Mihály Ferenc farestaurátor és munkatársa, az ugyancsak restaurátor Szász Erzsébet jegyzi a Míves famunkák Erdélyben. Ácsmunkák, asztalosmunkák a XV–XVI. századból* című vaskos korpuszt, amelyet a határon inneni műemlékvédelmet, művészettörténetet, népművészetet lelkesen támogató Teleki László Alapítvány adott ki 2021-ben Budapesten. Kötetük valójában csupán 2022 végére készült el, késését elsősorban a tájainkon teljesen ismeretlen téma feldolgozásából adódó, előre nem látható terjedelem befolyásolta; egy esztendővel ezelőtt, 2023-ban pedig elnyerte az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány által odaítélt Entz Géza-díjat. 

A könyv borítója

643 oldalas, 646 illusztrációt, fényképet, reprodukciót és rajzot tartalmazó, átfogó könyvészetre támaszkodó és bőven jegyzetelt munkáról van szó, amely Tanulmányoknak szentelt első, 170 oldalas részében, példamutatóan összegezve a kutatás tanulságait és eredményeit, bevezeti az olvasót a közép- és kora újkori erdélyi famunkák történetébe, műfajaiba, technológiájuk alakulásába, szól a felhasznált anyagokról, szerszámokról és eljárásokról, kitér továbbá a rajtuk található jelvényekre, címerekre, feliratokra, ábrázolásokra, az érintett mesterségek művelőire, céhes beágyazódásukra és a 17–18. században tovább élő hatásukra. 

A munka második, közel félezer (173–618.) oldalas Adattár részében a szerzők az „Ádámos” és „Vizakna” címszavak között feszülő betűrendben ismertetik az általuk felkutatott, nagyon sok esetben általuk azonosított, konzervált, restaurált, olykor a szűkös korábbi szakirodalom által már felfedezett, nagyobbrészt azonban mindeddig soha komolyan nem vizsgált, ismeretlen, döntően egyházi épületekben fennmaradt alkotásokat: ablakokat, ajtó- és kapuszárnyakat, asztalokat, faliszekrényeket, gyertyatartókat, karzatokat, könyvtartókat, mennyezeteket, stallumokat, szekrényeket, padokat – ennek az ács- és asztalosmunkákból álló, négy-öt évszázada keletkezett művelődési kincsnek jelenleg gyakran mostoha körülmények között őrzött, rohamosan fogyó darabjait, közöttük például a már Entz Géza által ismertetett vasasszentegyedi darabokkal. 

Ezek a tárgyak a vizsgált korszak anyagi kultúrájának, életkörülményeinek látványos emlékei. Az ipari forradalom előtti korszak termékeiként mindenikük képzett mesterember egyedi, a megrendelő igényeihez alkalmazkodó, többnyire díszített alkotása. Az alkalmazott díszítőeljárásoknak a mibenlétéről, technikai kivitelezéséről, anyagairól és eszközeiről mindeddig – e berendezési és bútordarabok csodálóiként – csak nagyon keveset tudtunk. Mibenlétük sokszor csupán a szóban forgó munka szerzői által ismertetett, nagyszámú példának köszönhetően világosodik meg. 

Nem vitás tehát, hogy a művészettörténeti, építészettörténeti, iparművészeti kutatás nem tekinthet el ezektől a „fás” műfajoktól és művelőiktől, akik jelentős szerepet játszottak a művészet egészének a fejlődéstörténetében. Legyen szabad emlékeztetnem például arra, hogy a könnyű, öntött kazettás boltozatok és mennyezetek divatját éppen római, a Panthéon vagy a Maxentius-bazilika példáját követő látványos, immár gerendás szerkezetekhez idomított térfedések vitték tovább a középkor, illetve a reneszánsz idején.

A középkori erdélyi társadalomnak megbecsült szereplői voltak az ácsok, akik olykor épületek tervezőiként – építészekként is szerepelnek. Így az 1585-ös, tíznyelvű, lyoni Calepinus-szótár szerzői az architectus szóval értelmezték a fő álcs szót, mesterségük családnévként 1409-ben jelenik meg az általunk ismert forrásokban. Az ácsmesterségből kiágazott asztalos mesterségnév családnévként valamivel később, a 16. század elején tűnik fel a magyar nyelvterületen. Kolozsvár magyar natióról való polgárainak az 1453-as összeírásában egymás szomszédságában, a Király utcában említik latinos családnevén Bertalan, Gergely és Bálint Mensatort, míg az „álcsok” már magyar nevükön szerepelnek. 

Behívótábla (asztalosok és középírók közös cége?), Segesvár, 1697

Az ács- és asztalosmunkákkal kapcsolatos művészettörténeti kutatások a kezdetekben a szemlélő által látottakra terjedtek ki, s a 19–20. század fordulójának, de a következő évtizedeknek a kiránduláshoz öltözött művészettörténészei, régészei is figyelmesen megnézték, emlékezetükbe vésték az általuk vizsgált műalkotásokat, írásban is rögzítették, mérték, rajzolták a megfigyelt részleteket. Nagyon ritka esetben közelítettek azonban a pincékben, padlásokon, színekben létrehozott lomtárakhoz, s öltözetük állapotára vigyázva kerülték a poros, pókhálós bútordarabokat is. A korszak igen szerény reprodukciós lehetőségei magyarázzák, hogy keveset és kevesek fényképeztek, akkor is főként napfényen rögzíthető külsőket, technikai kényszerűségből adódóan kerülve a mesterséges megvilágítást kívánó belsők fényképezését, így hát le is maradtak a szóban forgó, többnyire mozdíthatatlan ács- és asztalosmunkák részletes és összehasonlító vizsgálatáról. Az előrelépést csak a kis felületeket átfogó fényképekből összeragasztott, illetve a régiesebb, ilyen montázsokból átrajzolt, fényképalapú reprodukciók támogatták valamennyire a kazettás mennyezetek esetében. Az áttörés a kutatásban csak akkor következett be, amikor a tárgyakat vizsgáló restaurátor-szakember immár munkaruhában, szerszámokkal a kezében közelről is szemrevételezhette, szétszedte, megtisztította, fertőtlenítette és konzerválta, majd újra összeillesztette és kiegészítette, „gyógyította” a szúette, más parazitákkal is fertőzött, pusztulásra ítélt szétmálló darabot, vagy felismerte, összeszedte és összerakta a kiszórt, használhatatlannak minősített műalkotás darabjait, aki apró, a megmunkálásban mutatkozó nyomokból képes volt azonosítani az eredeti szerkezetet, az alkotó egyéniség keze nyomát, szándékait. Amikor pedig végül a digitális képalkotási eljárásoknak köszönhetően, hozzáférhetővé és hatékonnyá vált a fényképezés, már íróasztalnál is folytatni lehetett a képeken rögzített tárgy vizsgálatát. 

Annak idején, kortársaival teljes egyetértésben Orbán Balázs még lenézte, ízléstelen deszkafölepnek titulálta a szerzők által vizsgált, fából készült műtárgyak csoportjába tartozó reneszánsz kazettás mennyezeteket, de a Székelyföld nagy kutatója még életben volt, amikor már ezek a gazdagon díszített együttesek is magukra vonták a régészeti-néprajzi, majd művészettörténeti vizsgálódás figyelmét. Erdéllyel kapcsolatban Kelemen Lajos úttörő adatgyűjtését a kazettás mennyezetek és rokon­emlékek tekintetében Tombor Ilona, a fentebb említett díjnak nevet adó Entz Géza hivatali kollégája folytatta, kiterjesztve azt az egész történeti Magyarország területére. Munkája 1968-ban jelent meg, s ezekhez a Sepsiszentgyörgyről indult Boros Judit fűzött jelentős – professzionalizmusával a korszak többnyire műkedvelő elgondolásait visszhangzó munkái közül messze kiemelkedő – kiegészítéseket és pótlásokat többek között Dávid László, elsősorban udvarhelyszéki kutatásainak eredményeire, illetve Kónya Ádám gyűjtésére támaszkodva a Festett famennyezetek és rokon emlékek Erdélyben a XVI–XVIII. században1 című munkában.

Az 1990-es változások után nagymértékben gazdagodott a számba vehető hazai műemléki irodalom, de sem a Balogh Jolán által annak idején szorgalmazott, az ő kutatási körülményei közepette azonban megvalósíthatatlan műfaji teljességet,2 sem pedig az egész Erdélyre, esetleg a Trianon után Romániához került területekre kiterjedő földrajzi, ahogyan a minden egyházi felekezetre kiterjedő teljességet sem sikerült elérni. Ilyen szempontból kivételt csupán az erdélyi harangok példamutató számbavétele3 jelent, s sokkal népesebb kutatói összefogás révén immár ehhez az igényhez látszik felzárkózni diszciplínánk a fedélszerkezetek, a falképek, a szárnyasoltárok, az ötvös- és ónművek, valamint a könyvkötések kutatása terén is. 

A kutatást megújító törekvésekhez kapcsolódva úgy vélem, döntő szerepe volt a fentebb elősorolt technikai és módszertani akadályok kiküszöbölésének a folyamatában annak, hogy az 1990-es évek folyamán Mihály Ferenc (született 1968-ban) 1991-ben a Brassói Egyetem Fafeldolgozó Karán, illetve 1996-ban a Budapesti Képzőművészeti Egyetem Tárgyrestaurátor szakán oklevelet szerezve régi asztalosmunkák restaurálására szakosodott műhelyt hozott létre Szovátán. Így egészen új irányból, a műalkotásnak nemcsak szemlélőjeként, hanem értő restaurátoraként vizsgálhatta a kezébe kerülő tárgyakat, mérhette fel az erdélyi emlékanyagot, benne egyebek mellett az elárvult szász templomok értékeit is. A magyarországi Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ alkalmazottjaként 1997 és 2007 között részt vett egy Magyarország határain túli műemlékfelmérési programban. Az asztalosműveket felmérő Mihály Ferenc és festményekre szakosodott restaurátor kollégája, Lángi József három szépen illusztrált, de csak szűkszavú kommentárokat lehetővé tevő kötetben4 ismertette e kutatások eredményeit.

A gógánváraljai stallum, részlet. Képek a könyvből

Nem kíván különleges képzelőerőt, hogy belássuk: aki a szóban forgó nagy állományt képes áttekinteni, aki a számtalan kutatott tárgyat szétszedve felfedezi egy-egy asztalosmunka készítésének a menetét, aki az átfestésektől megszabadítva rácsodálkozhat az eredeti felületre, aki megfigyelheti az osztólécek alatt fennmaradt eredeti színezést, aki azonosíthatja az intarziás minta összetevőit, aki firkákra és a műhelyből, a műhely tagjaitól vagy a megrendelőktől, használóktól származó korabeli feliratokra lel az évszázadok során a helyükről el sem mozdított stallumokon vagy a szárnyasoltárok szoborfülkéjében, aki az ács- vagy asztalosműhelyben folyó tevékenység ismerőjeként egy-egy együttes létrejöttét is képes megvilágítani már fölényes anyagismerete, technikatörténeti tájékozottsága, a szerszámnyomok azonosítása, szerkezeti megfigyelések révén, az behozhatatlan előnyre tesz szert a műtárgy módszeres vizsgálata során is. Ezeket a vizsgálatokat Mihály Ferenc és Szász Erzsébet látványosan bővítették azután a famunkákhoz tartozó vasalásokkal kapcsolatos jelentős megfigyelések, akárcsak a famunkák színezésére vonatkozó felismerések révén is.

Az előttünk álló munkában bemutatott és összefoglalóan értékelt hatalmas anyag már képet ad a szerzők minden részletre kiterjedő anyaggyűjtéséről, mely Mihály Ferenc és Szász Erzsébet szándékainak megfelelően csupán a bevezető, előkészítő része, sokatmondó ígérete a vizsgálataik derekát adó 17–18. századi emlékek feldolgozásának, melynek megvalósítása a közeljövőben ki is kerekítheti teljességre törekvő kutatási elképzeléseiket. Vállalkozásuk mielőbbi kiteljesítéséhez a szerzőknek sok sikert kívánok, munkájukat pedig melegen ajánlom az olvasók figyelmébe.

 

*Mihály Ferenc-Szász Erzsébet: Míves famunkák Erdélyben. Ácsmunkák, asztalosmunkák a XV–XVI. századból. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2021.

 

Jegyzetek

1 Boros Judit: Festett famennyezetek és rokon emlékek Erdélyben a XVI–XVIII. században. Művészettörténeti Értesítő, XXXI, Budapest, 1982.

2 Vö. Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance I. Kolozsvár, 1943. 144. skk., 323. skk.

3 Benkő Elek: Erdély középkori harangjai és bronz keresztelőmedencéi. Teleki László Alapítvány – Polis, Budapest–Kolozsvár, 2002.

4 Lángi József – Mihály Ferenc: Erdélyi falképek és festett faberendezések. 1–3, Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ, Budapest, 2002, 2004, 2006.

Új hozzászólás