Mit mondana a 21. század embere, ha nekiszegeznénk a kérdést: Énekelt ma már? Minden bizonnyal furcsállná ezt a fajta faggatózást, de ha mégis válaszolna, lehet hogy nemleges választ adna. Pedig felmenőink, akár egy-két nemzedékre visszamenőleg, naponta daloltak. Számukra a dal nem afféle partikellék volt, mint a ma embere számára, hanem a mindennapi élet szerves részének bizonyult. Ahogy beszélt anyanyelvünk ismerete nélkül soha nem élhetünk teljes életet, úgy zenei anyanyelvünk ismeretének hiánya is kiragad belőlünk valamit, ami semmi mással nem pótolható. Kodály Zoltán pontosan fogalmazott: „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” Kodály megállapítását azóta az elmúlt években végzett számos kutatás is igazolta.
Ava Numminen, a Helsinki Egyetem munkatársa kutatási eredményeit a Zene, elme és az agy című előadásában mutatta be. A finn kutató szerint az éneklés kimutathatóan jótékony hatással van az ember pszichés jólétére, sőt ez a hatás még inkább érezhető azoknál, akik valamilyen érzelmi problémával küszködnek. Kutatási adatok igazolják azt is, hogy idős emberek esetében a rendszeres éneklés, zenélés csökkenti a szorongást, a depressziót, illetve javítja a kommunikációt.
Őseink minden bizonnyal kutatók nélkül is tudták ezt. Énekeltek munka közben, dalban mondták el a szomorúságukat, a szerelmüket, az örömüket. Ezeket a dalokat nemzedékről nemzedékre hagyományozták, mint gazdag örökséget. Merthogy azok is: a nép ajkán élő és túlélő népdalok zenei anyanyelvünk értékes gyöngyszemei.
Aki arra adja a fejét, hogy az utókor számára felkutatja, átörökíti és hozzáférhetővé teszi ezeket a kincseket, nem munkára, hanem küldetésre, kalandra vállalkozik. Hiszen az adatközlők ajkán felcsendülő népdalok elkalauzolnak abba a rejtélyes ősi világba, amely magyarságunkat, múltunkat őrzi, mint egy védelmező, puha, meleg, ritmussal ringató burok. Gáspár Attila zenetanár vállalta ezt a küldetést. Pályafutása során gyűjtötte, dédelgette az ősi dallamokat, és mindent megtett, hogy az ifjabb korosztályok lelkébe csepegtesse azokat. Szervezett kórust, citera-, gitárzenekart, fesztivált és népdalvetélkedőt, mindezt egy jól kigondolt és nem titkolt céllal: szóljon, szálljon a szilágysági magyar népdal. Ritmusával, rezgésével foglalja el az őt megillető helyet: legyen jelen a szilágysági magyarok mindennapjaiban.
Gáspár Attila munkája nem úttörő, hiszen a Kárpát-medence gazdag népi hagyományainak megismerését, felgyűjtését már a 19. században megkezdték. Vikár Béla 1896-tól fongráffal gyűjtött népdalokat és meséket, módszereit a Párizsi Világkiállítás alkalmával megrendezett Etnográfiai Kongresszus is elismerte, majd olyan hazai zenészek tartották követésre méltónak, mint Kodály Zoltán, Bartók Béla és Lajtha László, akik az ő útmutatásai során indultak el gyűjtőútjaikra. A cél azonban évszázadokon átívelően azonos: mindent össze kell gyűjteni, majd rendszerezni és publikálni, közkinccsé kell tenni, mert – ismét Kodályt idézve – „a zene mindenkié”.
Gáspár Attila gyűjtőmunkája figyelemre méltó. Olyan szilágysági népdalokat is felkutatott és papírra vetett, amelyek sehol máshol, egyetlen gyűjteményben sem jelentek meg. A sámsoni Szilágyi Ferenc is adatközlője, aki számos népdalverseny győztese, a szilágysági ifjú népdalénekesek példaképe. Ugyanakkor a gyűjteménybe beválogatta más történelmi tájegységek dalait is, így moldvai csángó és erdélyi népdalok teszik színessé, változatossá azt a gyűjteményt, amelyik szinte minden korból, műfajból és a nép lelkének, életszemléletének, érzelmi skálájának rezdüléseiből tartalmaz elemeket. A dalokat kilenc témakörbe csoportosította a gyűjtő: 1. gyermekdalok; 2. szerelmi dalok és párosítók; 3. táncdalok; 4. katonadalok, betyárdalok; 5. jeles napok dalai; 6. kesergők, bujdosók; 7. balladák; 8. névnapi köszöntők, bordalok és mulató nóták; 9. vidám, tréfás és gúnydalok.
A kötet címválasztása jelképes. A Mint a rozmaring a jó földbe… egy, az 1848–49-es szabadságharchoz kapcsolódó népdal egyik sora, amely ugyan a huszárok kiállásáról szól, de mindannyiunk vállalt küldetése is lehet: belegyökerezni a jó magyar, erdélyi földbe, mint a rozmaring. A kötetben felsorakoztatott népdalok táplálják a valahová tartozni akarás, a begyökerezés érzését. A népdal könnyűszerrel megteszi azt, amit semmilyen propaganda vagy népnevelés sem képes lelkünkbe csepegtetni: a közös éneklés közösséget alakít. A falusi közösségek még ma is, szinte minden élethelyzetben tudnak együtt dalolni. Esküvőben-lakodalomban, keresztelőn, temetéskor vagy aratásünnepen előbb vagy utóbb felcsendülnek azok a dalok, amelyeket a közösség énekelni szokott, és olyankor a dalban mindenki egyetlen dobogó szív lesz. Jó lenne feleleveníteni ezt a hagyományt, belegyökereztetni a köztudatba az együtténeklés hagyományát. A kötet minden bizonnyal megfelelő zenei anyagot nyújt ehhez.
A Mint a rozmaring… tankönyvként is használható, hiszen a gyűjtő zenepedagógus, munkájának nem titkolt célja a fiatalabb nemzedék feltarisznyálása zenei anyanyelvünk kincseivel. A Gyermekdalok témakörben összegyűjtött egyszerű dallamsorok kiválóan alkalmasak arra is, hogy a kisebbek megismerkedhessenek az egyszerűbb népi hangszerekkel, megszólaltassák ezeket, kedvet kapjanak a muzsikáláshoz, az énekléshez. A legtöbb gyermekdal játékkal is kísérhető, ami lehetőséget teremt a kicsik szociális kapcsolatainak fejlesztésére. Érdemes megszólaltatni ezeket a népdalokat óvodában, iskolában, a melléjük tanult játékok minden bizonnyal helyet kapnak majd a gyermekek iskolán kívüli életében is. A népdal egyszerű, a gyermek által is követhető formában a legmagasabbrendű művészi és nemzeti kulturális értéket közvetít.
„Minden népnek van egy sereg népdala, amely oktatásra kiváltképpen alkalmas. Ezeket jól kiválogatva, a népdal lesz a legmegfelelőbb tananyag, hogy rajta a gyermekeknek az egyes zenei elemeket bemutassuk és tudatosítsuk ezeket... Mielőtt más népeket akarunk megérteni, magunkat kell megértenünk. Semmi sem alkalmasabb erre, mint a népdal. És az idegen országok népdalainak megismerése a legjobb út az idegen népek megismeréséhez. Mindezen fáradozások végcélja abban áll, hogy a tanulókkal megismertessük és megszerettessük a múlt, a jelen és a jövő klasszikusait” – írta Kodály Zoltán 1966-ban A népdal szerepe a zenei nevelésben című munkájában.
Gáspár Attila gyűjteménye messzemenően megfelelő eszköz a Kodály által felvázolt célok elérésében. A népdal képes mindig megújulni, bennünket felfrissíteni, ezért érdemes a tanulókat a népdalok gyűjtésére is ösztönözni. Ebben Gáspár Attila több évtizedes munkássága jó példával szolgálhat számukra.
