Ft. Heinrich Ferenc mezőfényi születésű aranymisés áldozópap ajándékaként vehettem kézbe az alig hetven lapos kis füzetet, az 1926-ban írott Mezőfény története című monográfiát.* Fokozott érdeklődéssel láttam hozzá az olvasásához, hisz oly településről szól, amely újságírói pályafutásom alatt mindenkor kedves hely volt számomra. Róla szóló ismereteim utólag is gyarapodtak, épp az ajándékküldő tollából fakadt írásokból: 300 év Fény tükrében és Egy megvalósult álom című könyveiből, továbbá a néhai mezőfényi plébános, Merli Rudolf (1929–2013) Mezőfény története című vaskos monográfiájából.
Szolomájer József (1883–1929) tanító monográfiája a 20. század nagy történelmi fordulatai – az első világháború, a forradalmak, a győztes hatalmak trianoni döntése okozta kataklizma – után született, abban az időben, amely véget vetett annak a szerves történelmi, társadalmi evolúciónak, ami e sváb települést jellemezte. A szerző előszavában megindokolja, miért is ragadott tollat – „e falu népe iránti szeretetem” –, továbbá azt is, hogy mit kívánt megörökíteni, örökül hagyni az elkövetkező nemzedékeknek: „Mezőfény története nagy eseményeket nem foglal magában. Nagyobb érdeklődésre nem is tarthat számot. Kicsiny a kör, mely magáénak vallja, s megírásának célja sem más, mint e kis falu népe előtt feltárni elődjeinek múltját, mely gazdag tanulsággal van teli.” (Kiemelés tőlem – M. J.) A következő mondat tömör jellemzése, egybefűzése mindazoknak az erényeknek, amelyek mindenkor e falu sváb népének sajátjai, mondhatnánk, legfőbb jellemzői, így szellemi sarkkövekként határozták meg életmódját, egyéni és közösségi morálját: „Az Istenbe vetett mélységes hit, az egymás iránti szeretet, munkás szorgalom és békességes érzés volt boldog megelégedésük forrása. (…) A keresztényi illem uralta elődeink családi és társadalmi életét.”
A történeti áttekintés az antik görög mitológiából ismert elíziumi tájakat idéző „kis Kánaán” hangulatos természeti leírásával kezdődik: „Halmos szántói között dússzénájú kaszálók húzódnak édesvizű patakokkal. Pázsitos legelőin nyájak, csordák, ménesek kolompja válaszol egymásnak, s pásztorok tilinkójának víg–szomorú nótája hallik.” Az újabb bekezdés századokat ugrik előre az időben, sorai máris a helység, Kölcsey Ferenc Himnuszát idéző bőséges áldását sorolja: „Határa valóban aranykalászos – kincses rónaság. Rozs, zab, árpa, tengeri, lucerna, lóhere, bab, forgó, burgonya egyformán gazdagon díszlik. Homokja megtermi a károlyi piac legkeresettebb burgonyáját és a messzi híres görögdinnyét. Buckái a legtüzesebb homoki bort. Talaja gyümölcstermesztésre legalkalmasabb a környéken. Udvaraiból, kertjeinek gyümölcserdejéből emelkednek ki tisztán tartott tágtornácos házai, s a falu közepén szép temploma, amelynek sugáros tornya a helység határát mintegy őrködve tekinti be.”
A történeti leírás a községnek az évszázadok során elszenvedett viszontagságait taglalja. A lábjegyzetek sokasága arra utal, hogy a monográfia írója alaposan elmélyült, dokumentált munkája hiteles forrásokra épül. A históriai múltat a talajforgatásból előkerült régészeti leletek koráig, a magyar honfoglalásig, valamint az 1322–1337-es pápai tizedszedési okiratig vezeti vissza. Az azt követő idők során Mezőfény kétszer semmisült meg, vált lakatlan pusztasággá. Története, fejlődése már a középkorban összefonódott a nagykárolyi Károlyi családdal, amely már a 15. században társtulajdonosa volt, s a későbbiek folytán is meghatározó szerepet töltött be. Mindennek ellenére megszenvedte az idegen – tatár, török, osztrák – hadak dúlását, súlyos járványok pusztító, elnéptelenedéshez vezető csapásait.
Az igazi fordulat, Mezőfény harmadik születése ismételten a Károlyi családhoz kötődik, nevezetesen gróf Károlyi Sándorhoz, aki az osztrák császártól kieszközölte az elnéptelenedett birtoktest svábokkal történő betelepítését. Szolomájer József e folyamat leírásában elismeréssel szól Károlyiné Barkóczi Krisztina áldásos szerepéről, aki a pozsonyi országgyűlésben levő férj helyett is „gondossággal és hozzáértéssel” intézte a hatalmas birtok gazdasági ügyeit, s mindamellett szívén viselte a betelepülő tömegek sorsának alakulását: „… igyekszik letörölni a könnyeket, eloszlatni minden bút és bánatot; ez az ő nagy és népe javáért aggódó mélységes szeretete. Ez avatja őt oly időben – mikor a jobbágyi sors nem volt irigylésre méltó – népének, jobbágyainak pártfogó Nagyasszonyává.”
A „néprajzás” 1720-beli hullámában Fényre letelepítettek mind egy vidékről jöttek, előbb 17 család, később egyre nagyobb számban, Ulm környékéről. A monográfia-szerző dr. Brém János orvos kutatásait idézve közli az 1723. és az 1730. évi összeírás adatait, amelyek 79, illetve 75 személy nevét tartalmazzák. Alig pár év kellett ahhoz, hogy uruk gondoskodása és a maguk szorgalma élhető létalapot teremtsen. „Megszerették, hozzáforrtak. Gyermekeik jövőjét hozzákötötték.” Bejövetelükkel egy időben létesül a közösség plébániája, 1724-től anyakönyvet vezetnek. Bár e falut sem kerülik el a környéket sújtó súlyos járványok, a lakosság számbeli gyarapodása – a bőséges gyermekáldásnak köszönhetően – töretlen.
Szolomájer József különös figyelmet szentel Fény lakosai hitéletére, vallásos lelkületének bemutatására. A fentebb már említett jellemvonások alfája – „mert hite volt e népnek” – meghatározó volt a közösségi szellem alakulásában, az egymás iránti szolidaritásban, az idősek megbecsülésében. Idézzük a szerző érveit: „… s vajon az Isten szeretetéből fakadó felebaráti szereteten kívül lehetett–e más indító ok, mi őseinket e helyes, ésszerű úton vezesse és megtartsa? Két évszázados boldogulásnak a kulcsa ez. Egy gazdag és tanulságos múltnak kedves és drága gyémántkövei. (…) Élő hit, vasszorgalom, takarékosság, kötelességtudás voltak elődeinknél a romlás elleni óvszerek. A boldog megelégedéshez segítő eszközök. (…) Gyermekeik lelke volt legféltettebb kincsük. (…) A keresztényi illem uralta elődeink családi és társadalmi életét. (…) Az evangéliumi szellemtől volt átitatva a napi életük, gondolkodásuk, munkájuk.” Mindennek hátterében ott volt az egyház, amely a lelki élet gondozójaként őrizte a nyájat. Papjaik névsorát az 1720-as, a tanítókét az 1739-es évtől tartják számon. Ez utóbbiak közt találjuk a monográfiát író, a helybeli születésű Szolomájer József nevét, aki 1901 és 1929 közt volt a fényi gyermekek tanítója. A község vallásos lelkülete és ragaszkodása építtette már 1785-ben ma is álló római katolikus templomot, később még három kápolnát.
Falvaink arculatát meghatározza lakóinak építészeti szokása, hagyományos formája. A monográfiaíró megörökítette számunkra a családi élet fészkét, amelyet maguk építettek. Szabatos, pontos leírása szociográfiai pontosságra, megfigyelésre vall: „A ház utca felöli részén két szoba, konyha szabad kéménnyel, pincelejáróval, utána egy–két kisebb szoba, kamra, padlásfeljáró szerszámtartóval, majd ló- és tehénistálló következtek. (…) A ház mögött – annak hosszában – sertésól, 15–20 lépére tágas csűr, kétoldalt konyhakerttel, azon túl a lucernás nagykert. Udvara nagy, baromfitenyésztéshez fölötte alkalmas. Jó talaja a gyümölcsfának adott tápot. Itt lakott a munkára vágyó, tetterős fiatal család. (…) A nagyobb házzal szemben állott egy kisebb, a »pfründler« ház. A jó öregek stációja a temető előtt. Itt már nem születtek fiatalos vágyak, alkotó tervek. A munkás, szorgalomban átélt férfikor ajándékhelye ez; gondnélküli, őszbevegyült öregkor napjai itt morzsolódtak le. Körüllengte a nagyház fiatal népének mélységes tisztelete, s szívből fakadó gyermeki szeretete.”
A monográfiából azt is megtudhatjuk, hogy a templomban és az iskolában 120 éven át a sváb dialektus egyeduralkodó volt. A német nyelvszigetek lakossága – terményeik értékesítése, a közügyek intézése okán, később az iskoláztatás révén – elkerülhetetlen kapcsolatba került a környező magyar, illetve román ajkú falvakban élőkkel, a többségi nép kultúrájával, ami a kétnyelvűség kialakulásához, elterjedéséhez, később a nyelvváltáshoz vezetett. S nemcsak ez! Ismeretes, hogy a sváb paraszti hagyomány szerint mindvégig óvták a birtoktestek elaprózódását. A szokásjog szerint a családban a földvagyon „az elsőszülöttségi jogon szállt apáról fiúra”, „a szétdarabolás lenézést, szégyent jelentett”. Ebből fakadt az a törekvés, hogy a többiek szakmát tanuljanak, felsőbb iskolába menjenek. A monográfia megírása évéig nem kevesebb, mint százkét személy végzett magasabb iskolát, soraikból papok, óvónők, tanítók, tanárok, orvosok, ügyvédek, jegyzők, gyógyszerészek, állatorvosok kerültek ki. De a birtoköröklési szokásjognak, a földéhség kielégítésének volt egy másik, a demográfiai vonal alakulására nézve negatív következménye is: az amerikai kivándorlás.
A 20. századig szervesnek tekinthető fejlődés a fentebb jelzett okok miatt megtört. Az 1914-ben kitört első világháború, az azt követő forradalmak és az impériumváltozás következményei nem csupán a súlyos emberveszteségek miatt, hanem más vonatkozásban is hatással voltak a közösségre. A kötetben olvasható kimutatások szerint hadiszolgálatot 309 férfi teljesített, 90 esett fogságba, 50 hősi halott jelentette a falu véráldozatát. Bár e vidék fölött szinte észrevétlenül vonult át az őszirózsás forradalom és „nem tombolhatta ki magát kedve szerint a vörös terror”, a gondolkodásban, a háborút viseltek magatartásában fészket rakott a világban eluralkodó, az ősi közösségeket bomlasztó ideológiák szele. A népe sorsával maradéktalanul azonosuló tanító szóvá teszi annak veszélyeit: „… a fényi nép egy kisebb részének lelkében is oly nagymérvű elváltozást idéztek elő, hogy elvesztette két évszázados múltjának apai örökségét, a hívő, munkás, becsületes szerénységet. E töredék beállott a rombolók sorába, kiknek munkáját nem az ősök imádságos érzése hatotta át, hanem az istenkáromlással meginduló felforgató tekintélyrombolási vágy.” A világháború súlyos társadalmi következménye nem csupán az áldozatok számában volt mérhető. Szolomájer József, a tanító, érzékeny szeizmográfként regisztrálja annak „mellékhatásait”, következményeit is: „Az apa távollétében a családfő szerepét képviselő anya dajkáló szeretete, a házi, gazdasági ügyek vitelével járó sokoldalú elfoglaltsága számos helyen meglazította a családi életnek a régi erkölcsi szabályok és szokások szerinti menetét. Az apai szigor, megtorló fenyítések hiányában a szokottnál többet engedett meg magának a gyermek.” A változás maga után vonta a közösségi erkölcs addigi szabályainak lazulását is. Éjjeli tánctivornyák, a „zsalukázások”, az idősek iránti tisztelet megfogyatkozása valósággal sokkolja a monográfia íróját, félelemmel követi a negatív irányú fejleményeket. „Évszázados erények semmisülését látva emelt fővel nem állhatunk. (…) Az erkölcsi hanyatlás korát tisztultabb lélekfolyamatnak kell követnie. (…) E népnek be kell látnia, hogy megelégedett, örömteli élete addig volt, míg az ősök erényének ösvényén haladt, s a pénzért, haszonért dolgozó békebontó izgatók szavára nem hallgatott.”
A kötet gondozását felvállaló és az Utószót író Fényi Izabella magyar tanár joggal állítja: „Szolomájer József könyve nemcsak kordokumentum, jóval több annál. Minden sorát áthatja az övéi sorsán aggódó »néptanító« szeretete, segítő szándéka. Ettől értékes ez a monográfia, hovatovább egy évszázad távlatából is. Tanácsai, intelmei közül sok napjainkban is megszívlelendő. Ugyanakkor szomorúan, irigykedve tapasztaljuk, hogy mennyire megkopott néhány érték, mint például a szolidaritás, amely oly erőssé tette ezt a közösséget. A könyv lapjait forgatva a múltba tekinthetünk. Szolomájer József tanácsait megfogadva a jelent és a jövőt építhetjük. A globalizált világban megőrizhetjük az egyedi, sajátos, ránk jellemző értékeket, melytől, hiszem, jobb lesz a holnapunk.”
A mezőfényi sírkertben nyugvó, monográfia-író tanító sírfelirata jelzi, hogy önfeláldozó, a közösséggel azonosuló szolgálata méltó jutalmat nyert: pápai érdemkereszttel ismerték el.
* Mezőfény története (Monográfia) Írta: Szolomájer József tanító. Nyom. Róth és Komáromy könyvnyomdájában Carei-Nagykároly, 1926. Újrakiadásban megjelent Nagykárolyban 2015-ben az eredeti, 1926-os kiadás alapján.
