A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a múzsákhoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével.
Harc az egyenjogúságért – nők a kormánykerék mögött
A huszadik század kezdetén felerősödött a harc a női egyenjogúság elérése érdekében. Az értelmiséghez tartozó, anyagilag jól álló nők számára remek lehetőséget nyújtottak a kor új vívmányai: a gépkocsivezetés, a repülés, illetve a jachtozás.
Abban az időszakban, amikor a szabályok felrúgása gyakran Szodoma és Gomora megemlegetését vonta maga után, bátor hölgyek sora vállalta a kritikát, s automobilba ülve igazolta, hogy a nők is hasonlóan vezethetnek. Merészségüknek köszönhetően nevüket ott találjuk a korabeli ralik indulói között, sőt, a repülőgép vezetéséhez szükséges jogosítványt is többen megszerezték. Nevük a korabeli napilapok címlapjára is felkerült, amikor egy-egy bravúrt végrehajtottak.

Dorothy Levitt (1882–1922) korának talán a legjobb női sofőrje volt. Ő volt a nagy-britanniai női emancipáció harcosa, versenyzett úton és vízen egyaránt. Korának leggyorsabb hölgye, földön versenyautóval 164 km/órás, vízen versenyjachttal 31,1 km/órás csúcsot ért el. Ő tanította meg Alexandra brit királynét vezetni, ugyanakkor ő volt az első nő, aki bírságot kapott a rendőröktől, 1903-ban. Az 1909-ben megjelent The Woman and the Car című könyvében ajánlja a hölgyeknek, hogy a sofőr melletti kiszsebben (mai kesztyűtartóban) hordjanak tükröt, és időnként pillantsanak bele, hogy láthassák a mögöttük levő forgalmat. Ötlete megelőzte korát, ugyanis a visszapillantó tükröt csak 1914-től használták, és csak a harmincas években terjedt el széles körben.
Alice Ramsey (1886–1983) 23 éves volt, amikor eldöntötte, hogy átautózza az Amerikai Egyesült Államokat. Akkor már John Ramsey ügyvéd, politikus és bankigazgató felesége volt, kisfia pedig alig két éves, ennek ellenére elindult a New York és San Francisco közötti 3600 mérföldes útra. Az 59 napos útra három hölgy kísérte el, de rajta kívül senki sem tudott vezetni. Tizenegyszer cserélt gumiabroncsot, kitisztította a gyújtógyertyákat, amikor kellett, megjavította az elromlott fékpedált, az irányt pedig a telefonoszlopok alapján határozta meg. Útját és bátorságát az 1960-as évektől értékelték, 2000-ben pedig Alice Ramsey felvételt nyert az Autóipar Halhatatlanjainak Csarnokába.
Raymonde de Laroche (1882–1919) francia színésznő az első nyilvántartott hölgy pilóta volt (1910). Vezetett autót és motorbiciklit is, az első világháború kitörése után pedig jelentkezett a francia légierőnél, hogy a háborúban pilótaként védhesse hazáját, ám elutasították a nemére való tekintettel. Bár rengeteget vezetett, 1919-ben utasként ült azon a repülőn, amely Le Crotoy repterén lezuhant. A pilótát kísérte, mindketten szörnyethaltak.
Bessica Raiche (1875–1932) amerikai fogorvos és üzletember rajongott a zenéért, festészetért és az irodalomért. Emellett pedig a sport számos ágát űzte: úszott, célba lőtt, illetve gépkocsit vezetett, mégpedig nem is akárhogy, hanem buggyos nadrágban (bloomer). Az első hölgy volt az Egyesült Államokban, aki repülési engedéllyel rendelkezett. A közvélemény akkor figyelt fel rá, amikor egyedül repült 1910 szeptemberében. A Wright-típusú biplánt férjével otthonukban készítették el, és az udvarukban szerelték össze. A közvélemény és sajtó az első amerikai hölgyként ünnepelte, mint aki egyedül repült, holott Blanche Stuart Scott (aki szintén kiváló gépkocsivezető volt) valószínűleg néhány nappal megelőzte. Ezt Raiche sohasem tagadta, a tévedést pedig azzal magyarázta, hogy az akkori etikett szerint kirívó életet élt, és erre odafigyeltek.
Magyarországon Fedák Sári (1879–1955) színművésznő, primadonna hívta fel magára a figyelmet, amikor gépkocsijával végigvonult Budapest utcáin. Hiszen ő nem csak a színpadon volt igazi sztár, hanem a volán mögött is példát mutatott egy olyan korban, amikor a társadalom nagyobb része a fakanalat adta volna inkább a hölgyek kezébe. A korabeli sajtó is írt róla: „Az operettszínpadnak egyik legsikeresebb művésznője, talán az első magyar hölgy volt, aki automobilját maga vezette. Akár a város nagyforgalmú útvonalain, akár országúton haladva, rendkívül hidegvérű és biztos kocsivezetőként mutatkozott be.” A huszadik század első éveiben édesapjának, a beregszászi tiszti főorvos Fedák Istvánnak is vásárolt egy kocsit, így a Fedák család volt az első, akinek autója volt Beregszászon, egy Peugeot. Emellett, bár ezt nehéz bizonyítani, valószínű Fedák Sári volt az első magyar hölgy, akinek autós balesete volt. Állítólag egy szemből jövő lovas kocsi elől szeretett volna kitérni, amikor árokba borult – szerencsére semmi baja nem esett.
Közel száz évvel ezelőtt számos arisztokrata, gyáros és jólszituált polgár családjának hölgytagja hódolt a gépkocsivezetésnek. Imádta a vezetést például a Népszínház művésze, Szilágyi Ida is, aki egy Mercedes 24 HP, Lónyai Margit grófnő pedig a Skoda ősét, egy Laurin&Klement típusú autót vezetett. Kohner Ágostonné (Stein Róza) a híres budapesti nagyvállalkozó, Kohner Ágoston felesége volt. A Kohner család rajongott a kocsikért, részvényesek voltak a Bárdi József Automobil Rt-ben. Ágoston halála után özvegye megszerezte a jogosítványt, majd 1909-től (56 éves korában) Mercedes 7-9 LE autóját vezette.

A romániai emancipáció egyik harcosa Elena Caragiani-Stoenescu (1887–1929) volt. Ő az első román nő pilóta, aki 1912-ben repült, 1914-ben pedig megszerezte a repülési jogosítványt Franciaországban. Ő is a vezetés szerelmese volt, barátja, Valentin Bibescu herceg iskolájában tanult meg repülni. Amikor 1916-ban Románia bekapcsolódott az első világháborúba, Elena Caragiani jelentkezett a katonaságnál, hogy pilótaként betegeket és gyógyszert szállítson, ám nemére való tekintettel elutasították.
Az 1904-ben létrehozott Román Automobil Klub alapítói között volt Bibescu herceg, valamint későbbi felesége, Martha Bibescu (1889–1973) is. Az igen jó családból származó Martha (apja párizsi nagykövet, majd külügyminiszter, édesanyja Mavrocordat-lány) 1905-ben elkísérte férjét egy perzsiai útra, amelyet autón tettek meg. Hazaérkezéét követően megjelent Les Huit Paradis című könyve francia nyelven, amelyet a Francia Akadémia is díjazott, és amelynek köszönhetően nemzetközi elismerésre tett szert.
További írások
Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens.
A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.
Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?
Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.
Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”.
A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.
Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.
A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.
„Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét.
Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”1 az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk.
Nagysándor József már hetekkel az 1849. október 6-ai drámai megtorlások előtt tisztában volt azzal, hogy valószínűleg kivégzik, ennek ellenére egy pillanatig sem gondolt arra, hogy elhagyja a süllyedő hajót. Nem tartozott a legkiválóbb magyar hadvezérek közé, ugyanakkor joggal tekinthető a magyar függetlenségi gondolat egyik legkövetkezetesebb hívének, aki nem írt sajtócikkeket, nem tartott hangzatos beszédeket, szükség esetén viszont mindig a haza szolgálatába állt.
Kós Károlyt is hasonló gondok és gondolatok foglalkoztatták és gyötörték, mint Dsida Jenőt: a magyarság sorsa a trianoni kényszer-szétszórattatás után, különös tekintettel saját sorstársaira, az erdélyi magyarokra. Felejthetetlen, és a korszak alapforrásainak egyikévé vált politikai röpiratában, a Kiáltó szóban megfogalmazta, s a Bibliából ismerős Hang mintájára elemezte az 1920-ban jogilag is szentesített gazdasági, katonai, de alapvetően politikai érdekeken alapuló, békeszerződésnek csúfolt döntés várható következményeit, hatásait.
Benedek Elek nemcsak meseíró és lapszerkesztő, szépíró, történelmi, néprajzi és ifjúsági regényíró volt, hanem emellett évtizedeken keresztül közel száz kalendárium szerkesztője, írója volt. A legszélesebb olvasóközönséghez kívánt szólni. Egész életében azért küzdött, hogy a népnek, és kiemelten a gyermekeknek a lehető legtöbb és legmagasabb színvonalú irodalmat adja.
Tauffer Johann, a Kolozsváron egykor nagy számban élt Taufferek őse Nyugat-Magyarországról került Erdélybe báró Brukenthal Sámuel erdélyi gubernátornak köszönhetően. Miután az erdélyi főkormányszéket Nagyszebenből Kolozsvárra helyezték át, Tauffer Johann is átköltözött az erdélyi fővárosba. Utódai itt elszaporodtak, s különösen a 19. században jómódú iparos és kereskedő polgárokként vívtak ki maguknak széleskörű elismerést, a Tauffer névnek pedig dicsőséget.
![]() |
![]() Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. |
![]() A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban. |
![]() Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is? |
![]() Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt. |
![]() Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. |
![]() A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek. |
![]() Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek. |
![]() A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet. |
![]() „Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét. |
![]() Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”1 az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk. |
![]() Nagysándor József már hetekkel az 1849. október 6-ai drámai megtorlások előtt tisztában volt azzal, hogy valószínűleg kivégzik, ennek ellenére egy pillanatig sem gondolt arra, hogy elhagyja a süllyedő hajót. Nem tartozott a legkiválóbb magyar hadvezérek közé, ugyanakkor joggal tekinthető a magyar függetlenségi gondolat egyik legkövetkezetesebb hívének, aki nem írt sajtócikkeket, nem tartott hangzatos beszédeket, szükség esetén viszont mindig a haza szolgálatába állt. |
![]() Kós Károlyt is hasonló gondok és gondolatok foglalkoztatták és gyötörték, mint Dsida Jenőt: a magyarság sorsa a trianoni kényszer-szétszórattatás után, különös tekintettel saját sorstársaira, az erdélyi magyarokra. Felejthetetlen, és a korszak alapforrásainak egyikévé vált politikai röpiratában, a Kiáltó szóban megfogalmazta, s a Bibliából ismerős Hang mintájára elemezte az 1920-ban jogilag is szentesített gazdasági, katonai, de alapvetően politikai érdekeken alapuló, békeszerződésnek csúfolt döntés várható következményeit, hatásait. |
![]() Benedek Elek nemcsak meseíró és lapszerkesztő, szépíró, történelmi, néprajzi és ifjúsági regényíró volt, hanem emellett évtizedeken keresztül közel száz kalendárium szerkesztője, írója volt. A legszélesebb olvasóközönséghez kívánt szólni. Egész életében azért küzdött, hogy a népnek, és kiemelten a gyermekeknek a lehető legtöbb és legmagasabb színvonalú irodalmat adja. |
![]() Tauffer Johann, a Kolozsváron egykor nagy számban élt Taufferek őse Nyugat-Magyarországról került Erdélybe báró Brukenthal Sámuel erdélyi gubernátornak köszönhetően. Miután az erdélyi főkormányszéket Nagyszebenből Kolozsvárra helyezték át, Tauffer Johann is átköltözött az erdélyi fővárosba. Utódai itt elszaporodtak, s különösen a 19. században jómódú iparos és kereskedő polgárokként vívtak ki maguknak széleskörű elismerést, a Tauffer névnek pedig dicsőséget. |
Új hozzászólás