Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Harc az egyenjogúságért – nők a kormánykerék mögött

A huszadik század kezdetén felerősödött a harc a női egyenjogúság elérése érdekében. Az értelmiséghez tartozó, anyagilag jól álló nők számára remek lehetőséget nyújtottak a kor új vívmányai: a gépkocsivezetés, a repülés, illetve a jachtozás.

Abban az időszakban, amikor a szabályok felrúgása gyakran Szodoma és Gomora megemlegetését vonta maga után, bátor hölgyek sora vállalta a kritikát, s automobilba ülve igazolta, hogy a nők is hasonlóan vezethetnek. Merészségüknek köszönhetően nevüket ott találjuk a korabeli ralik indulói között, sőt, a repülőgép vezetéséhez szükséges jogosítványt is többen megszerezték. Nevük a korabeli napilapok címlapjára is felkerült, amikor egy-egy bravúrt végrehajtottak.


Fedák Sári

Dorothy Levitt (1882–1922) korának talán a legjobb női sofőrje volt. Ő volt a nagy-britanniai női emancipáció harcosa, versenyzett úton és vízen egyaránt. Korának leggyorsabb hölgye, földön versenyautóval 164 km/órás, vízen versenyjachttal 31,1 km/órás csúcsot ért el. Ő tanította meg Alexandra brit királynét vezetni, ugyanakkor ő volt az első nő, aki bírságot kapott a rendőröktől, 1903-ban. Az 1909-ben megjelent The Woman and the Car című könyvében ajánlja a hölgyeknek, hogy a sofőr melletti kiszsebben (mai kesztyűtartóban) hordjanak tükröt, és időnként pillantsanak bele, hogy láthassák a mögöttük levő forgalmat. Ötlete megelőzte korát, ugyanis a visszapillantó tükröt csak 1914-től használták, és csak a harmincas években terjedt el széles körben.

Alice Ramsey (1886–1983) 23 éves volt, amikor eldöntötte, hogy átautózza az Amerikai Egyesült Államokat. Akkor már John Ramsey ügyvéd, politikus és bankigazgató felesége volt, kisfia pedig alig két éves, ennek ellenére elindult a New York és San Francisco közötti 3600 mérföldes útra. Az 59 napos útra három hölgy kísérte el, de rajta kívül senki sem tudott vezetni. Tizenegyszer cserélt gumiabroncsot, kitisztította a gyújtógyertyákat, amikor kellett, megjavította az elromlott fékpedált, az irányt pedig a telefonoszlopok alapján határozta meg. Útját és bátorságát az 1960-as évektől értékelték, 2000-ben pedig Alice Ramsey felvételt nyert az Autóipar Halhatatlanjainak Csarnokába.

Raymonde de Laroche (1882–1919) francia színésznő az első nyilvántartott hölgy pilóta volt (1910). Vezetett autót és motorbiciklit is, az első világháború kitörése után pedig jelentkezett a francia légierőnél, hogy a háborúban pilótaként védhesse hazáját, ám elutasították a nemére való tekintettel. Bár rengeteget vezetett, 1919-ben utasként ült azon a repülőn, amely Le Crotoy repterén lezuhant. A pilótát kísérte, mindketten szörnyethaltak.


Szilágyi Ida

Bessica Raiche (1875–1932) amerikai fogorvos és üzletember rajongott a zenéért, festészetért és az irodalomért. Emellett pedig a sport számos ágát űzte: úszott, célba lőtt, illetve gépkocsit vezetett, mégpedig nem is akárhogy, hanem buggyos nadrágban (bloomer). Az első hölgy volt az Egyesült Államokban, aki repülési engedéllyel rendelkezett. A közvélemény akkor figyelt fel rá, amikor egyedül repült 1910 szeptemberében. A Wright-típusú biplánt férjével otthonukban készítették el, és az udvarukban szerelték össze. A közvélemény és sajtó az első amerikai hölgyként ünnepelte, mint aki egyedül repült, holott Blanche Stuart Scott (aki szintén kiváló gépkocsivezető volt) valószínűleg néhány nappal megelőzte. Ezt Raiche sohasem tagadta, a tévedést pedig azzal magyarázta, hogy az akkori etikett szerint kirívó életet élt, és erre odafigyeltek.

Magyarországon Fedák Sári (1879–1955) színművésznő, primadonna hívta fel magára a figyelmet, amikor gépkocsijával végigvonult Budapest utcáin. Hiszen ő nem csak a színpadon volt igazi sztár, hanem a volán mögött is példát mutatott egy olyan korban, amikor a társadalom nagyobb része a fakanalat adta volna inkább a hölgyek kezébe. A korabeli sajtó is írt róla: „Az operettszínpadnak egyik legsikeresebb művésznője, talán az első magyar hölgy volt, aki automobilját maga vezette. Akár a város nagyforgalmú útvonalain, akár országúton haladva, rendkívül hidegvérű és biztos kocsivezetőként mutatkozott be.” A huszadik század első éveiben édesapjának, a beregszászi tiszti főorvos Fedák Istvánnak is vásárolt egy kocsit, így a Fedák család volt az első, akinek autója volt Beregszászon, egy Peugeot. Emellett, bár ezt nehéz bizonyítani, valószínű Fedák Sári volt az első magyar hölgy, akinek autós balesete volt. Állítólag egy szemből jövő lovas kocsi elől szeretett volna kitérni, amikor árokba borult – szerencsére semmi baja nem esett.

Közel száz évvel ezelőtt számos arisztokrata, gyáros és jólszituált polgár családjának hölgytagja hódolt a gépkocsivezetésnek. Imádta a vezetést például a Népszínház művésze, Szilágyi Ida is, aki egy Mercedes 24 HP, Lónyai Margit grófnő pedig a Skoda ősét, egy Laurin&Klement típusú autót vezetett. Kohner Ágostonné (Stein Róza) a híres budapesti nagyvállalkozó, Kohner Ágoston felesége volt. A Kohner család rajongott a kocsikért, részvényesek voltak a Bárdi József Automobil Rt-ben. Ágoston halála után özvegye megszerezte a jogosítványt, majd 1909-től (56 éves korában) Mercedes 7-9 LE autóját vezette.


Lónyay Margit grófnő

A romániai emancipáció egyik harcosa Elena Caragiani-Stoenescu (1887–1929) volt. Ő az első román nő pilóta, aki 1912-ben repült, 1914-ben pedig megszerezte a repülési jogosítványt Franciaországban. Ő is a vezetés szerelmese volt, barátja, Valentin Bibescu herceg iskolájában tanult meg repülni. Amikor 1916-ban Románia bekapcsolódott az első világháborúba, Elena Caragiani jelentkezett a katonaságnál, hogy pilótaként betegeket és gyógyszert szállítson, ám nemére való tekintettel elutasították.

Az 1904-ben létrehozott Román Automobil Klub alapítói között volt Bibes­cu herceg, valamint későbbi felesége, Martha Bibescu (1889–1973) is. Az igen jó családból származó Martha (apja párizsi nagykövet, majd külügyminiszter, édesanyja Mavrocordat-lány) 1905-ben elkísérte férjét egy perzsiai útra, amelyet autón tettek meg. Hazaérkezéét követően megjelent Les Huit Paradis című könyve francia nyelven, amelyet a Francia Akadémia is díjazott, és amelynek köszönhetően nemzetközi elismerésre tett szert.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„Miért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petőfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petőfi a mi összetartozásunk jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. »Csak azt szeretném – mondta végül a szónok –, ha ez a század valóban megfelelne az Ő elvárásainak.”

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.