Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Harc az egyenjogúságért – nők a kormánykerék mögött

A huszadik század kezdetén felerősödött a harc a női egyenjogúság elérése érdekében. Az értelmiséghez tartozó, anyagilag jól álló nők számára remek lehetőséget nyújtottak a kor új vívmányai: a gépkocsivezetés, a repülés, illetve a jachtozás.

Abban az időszakban, amikor a szabályok felrúgása gyakran Szodoma és Gomora megemlegetését vonta maga után, bátor hölgyek sora vállalta a kritikát, s automobilba ülve igazolta, hogy a nők is hasonlóan vezethetnek. Merészségüknek köszönhetően nevüket ott találjuk a korabeli ralik indulói között, sőt, a repülőgép vezetéséhez szükséges jogosítványt is többen megszerezték. Nevük a korabeli napilapok címlapjára is felkerült, amikor egy-egy bravúrt végrehajtottak.


Fedák Sári

Dorothy Levitt (1882–1922) korának talán a legjobb női sofőrje volt. Ő volt a nagy-britanniai női emancipáció harcosa, versenyzett úton és vízen egyaránt. Korának leggyorsabb hölgye, földön versenyautóval 164 km/órás, vízen versenyjachttal 31,1 km/órás csúcsot ért el. Ő tanította meg Alexandra brit királynét vezetni, ugyanakkor ő volt az első nő, aki bírságot kapott a rendőröktől, 1903-ban. Az 1909-ben megjelent The Woman and the Car című könyvében ajánlja a hölgyeknek, hogy a sofőr melletti kiszsebben (mai kesztyűtartóban) hordjanak tükröt, és időnként pillantsanak bele, hogy láthassák a mögöttük levő forgalmat. Ötlete megelőzte korát, ugyanis a visszapillantó tükröt csak 1914-től használták, és csak a harmincas években terjedt el széles körben.

Alice Ramsey (1886–1983) 23 éves volt, amikor eldöntötte, hogy átautózza az Amerikai Egyesült Államokat. Akkor már John Ramsey ügyvéd, politikus és bankigazgató felesége volt, kisfia pedig alig két éves, ennek ellenére elindult a New York és San Francisco közötti 3600 mérföldes útra. Az 59 napos útra három hölgy kísérte el, de rajta kívül senki sem tudott vezetni. Tizenegyszer cserélt gumiabroncsot, kitisztította a gyújtógyertyákat, amikor kellett, megjavította az elromlott fékpedált, az irányt pedig a telefonoszlopok alapján határozta meg. Útját és bátorságát az 1960-as évektől értékelték, 2000-ben pedig Alice Ramsey felvételt nyert az Autóipar Halhatatlanjainak Csarnokába.

Raymonde de Laroche (1882–1919) francia színésznő az első nyilvántartott hölgy pilóta volt (1910). Vezetett autót és motorbiciklit is, az első világháború kitörése után pedig jelentkezett a francia légierőnél, hogy a háborúban pilótaként védhesse hazáját, ám elutasították a nemére való tekintettel. Bár rengeteget vezetett, 1919-ben utasként ült azon a repülőn, amely Le Crotoy repterén lezuhant. A pilótát kísérte, mindketten szörnyethaltak.


Szilágyi Ida

Bessica Raiche (1875–1932) amerikai fogorvos és üzletember rajongott a zenéért, festészetért és az irodalomért. Emellett pedig a sport számos ágát űzte: úszott, célba lőtt, illetve gépkocsit vezetett, mégpedig nem is akárhogy, hanem buggyos nadrágban (bloomer). Az első hölgy volt az Egyesült Államokban, aki repülési engedéllyel rendelkezett. A közvélemény akkor figyelt fel rá, amikor egyedül repült 1910 szeptemberében. A Wright-típusú biplánt férjével otthonukban készítették el, és az udvarukban szerelték össze. A közvélemény és sajtó az első amerikai hölgyként ünnepelte, mint aki egyedül repült, holott Blanche Stuart Scott (aki szintén kiváló gépkocsivezető volt) valószínűleg néhány nappal megelőzte. Ezt Raiche sohasem tagadta, a tévedést pedig azzal magyarázta, hogy az akkori etikett szerint kirívó életet élt, és erre odafigyeltek.

Magyarországon Fedák Sári (1879–1955) színművésznő, primadonna hívta fel magára a figyelmet, amikor gépkocsijával végigvonult Budapest utcáin. Hiszen ő nem csak a színpadon volt igazi sztár, hanem a volán mögött is példát mutatott egy olyan korban, amikor a társadalom nagyobb része a fakanalat adta volna inkább a hölgyek kezébe. A korabeli sajtó is írt róla: „Az operettszínpadnak egyik legsikeresebb művésznője, talán az első magyar hölgy volt, aki automobilját maga vezette. Akár a város nagyforgalmú útvonalain, akár országúton haladva, rendkívül hidegvérű és biztos kocsivezetőként mutatkozott be.” A huszadik század első éveiben édesapjának, a beregszászi tiszti főorvos Fedák Istvánnak is vásárolt egy kocsit, így a Fedák család volt az első, akinek autója volt Beregszászon, egy Peugeot. Emellett, bár ezt nehéz bizonyítani, valószínű Fedák Sári volt az első magyar hölgy, akinek autós balesete volt. Állítólag egy szemből jövő lovas kocsi elől szeretett volna kitérni, amikor árokba borult – szerencsére semmi baja nem esett.

Közel száz évvel ezelőtt számos arisztokrata, gyáros és jólszituált polgár családjának hölgytagja hódolt a gépkocsivezetésnek. Imádta a vezetést például a Népszínház művésze, Szilágyi Ida is, aki egy Mercedes 24 HP, Lónyai Margit grófnő pedig a Skoda ősét, egy Laurin&Klement típusú autót vezetett. Kohner Ágostonné (Stein Róza) a híres budapesti nagyvállalkozó, Kohner Ágoston felesége volt. A Kohner család rajongott a kocsikért, részvényesek voltak a Bárdi József Automobil Rt-ben. Ágoston halála után özvegye megszerezte a jogosítványt, majd 1909-től (56 éves korában) Mercedes 7-9 LE autóját vezette.


Lónyay Margit grófnő

A romániai emancipáció egyik harcosa Elena Caragiani-Stoenescu (1887–1929) volt. Ő az első román nő pilóta, aki 1912-ben repült, 1914-ben pedig megszerezte a repülési jogosítványt Franciaországban. Ő is a vezetés szerelmese volt, barátja, Valentin Bibescu herceg iskolájában tanult meg repülni. Amikor 1916-ban Románia bekapcsolódott az első világháborúba, Elena Caragiani jelentkezett a katonaságnál, hogy pilótaként betegeket és gyógyszert szállítson, ám nemére való tekintettel elutasították.

Az 1904-ben létrehozott Román Automobil Klub alapítói között volt Bibes­cu herceg, valamint későbbi felesége, Martha Bibescu (1889–1973) is. Az igen jó családból származó Martha (apja párizsi nagykövet, majd külügyminiszter, édesanyja Mavrocordat-lány) 1905-ben elkísérte férjét egy perzsiai útra, amelyet autón tettek meg. Hazaérkezéét követően megjelent Les Huit Paradis című könyve francia nyelven, amelyet a Francia Akadémia is díjazott, és amelynek köszönhetően nemzetközi elismerésre tett szert.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre.