Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Könyv a cselekvő nemzetépítés iskolájáról

A történelemváltó karácsony után hazai magyar közösségünk az önrendelkezés jegyében próbálta megszervezni kisebbségi társadalmát. Ez a tevékenység jórészt két irányba mutatott. Egyfelől feléleszteni és újraértékelni a kényszerből elhallgattatott nemzeti történelmünket és hagyományainkat, másfelől visszaállítani az egykori társadalmi életünket jól működtető erdélyi intézményeinket, valamint meghonosítani az európai közösségeket már a legmodernebb szinten szervező és működtető új intézményeket. Múltunk újraértékelése és jövőnk újratervezése egyszerre lett közösségünk sürgős feladata, s az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy mindezt főleg a civil társadalom általunk létrehozott intézményein keresztül tudjuk majd megvalósítani. Vagyis állami támogatásra nem, csakis a hazai magyar közösségünk belső alkotó energiáira számíthattunk. Az ezredforduló előtti évtized egyik európai kulturális irányzata a tanuló társadalom kiépítése volt, ennek alapeszméje pedig az egész életen át tartó tanulás lehetőségének a megteremtése öreg kontinensünk polgárai számára. Úgy tűnt akkor, hogy ennek leghatékonyabb módja itt a Kárpát-medencei magyar kultúrkörben, ha meghonosítjuk (vagy éppen újrahonosítjuk) a népfőiskola intézményét. Ennek ugyanis mély európai hagyományai vannak, másrészt az elmúlt száz évben, különösen társadalmi válsághelyzetekben, jelentős szerepet játszott a magyar neveléstörténetben (már amikor működhettek ilyen iskolák), s nem utolsósorban azért, mert hazai viszonylatban a kisebbségi lét körülményei között a népfőiskolát civil társadalmi intézményként lehet létrehozni és működtetni. Ennek érdekében a történelem kerekét megpörgető, 1989 karácsonyának rendszerváltó eseményei után az új kultúrpolitika alakítói és befolyásolói ugyancsak felkarolták a tanuló társadalom fogalmát, és támogatták a népfőiskolák intézményeinek meghonosítását itt a Kárpátok ölelésében. Olyannyira, hogy Erdélyben a rendszerváltást követő másfél évtized alatt a magyar kulturális civil szervezetek körében mondhatni mozgalmi jelleget öltött ez a felnőttképzési forma. Ha nem is annyira az intézmények létrehozása terén, mint inkább a programjaikba beillesztett különböző felnőttképzési folyamatok során a népfőiskola demokratikus és közösségépítő oktatási módszereinek az alkalmazásában.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve* felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult, s mint fentebb említettem, több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. Írom fentebb, hogy a kiadvány szerzője „felszínre hozza”, mintha a történelem mélységes mélységeiből kellene előbányásznia az alig harminc évvel ezelőtti eseményeket. Csakhogy az elmúlt másfél évtized kultúrpolitikájának Kárpát-medencei alakítói ugyancsak mostohán kezelték a népfőiskolák ügyét, egyesek működését főleg anyagi szempontból ellehetetlenítették, hogy aztán az utóbbi időben – mint az általuk most felfedezett „spanyolviaszt” – beemeljék ennek a felnőttképző intézménynek a jelentőségét a köztudatba, megfeledkezve azokról a szervezkedési folyamatokról, amelyek közvetlenül a rendszerváltás utáni időszakban már jelentős eredményeket tudtak felmutatni ezen a téren. Garda Dezső könyve, amely lényegében az 1990-ben alakult Gyergyói Népfőiskolai Társaság három évtizedes krónikája, nemcsak a politikaváltás utáni Erdély első ilyen felnőttképző intézményének az életét vázolja, főleg a sajtóvisszhangokon keresztül, hanem egyben bemutatja a már említett hazai népfőiskolai mozgalom kezdeti eseményeit is. Induláskor az új felnőttképző intézménynek kétirányú tevékenysége volt. Egyrészt a Gyergyószentmiklóson és a környékbeli falvakban élő gazdák részére szakmai tanfolyamokat szervezett, másrészt nemzeti történelmünket idéző konferenciákat, melyeknek neves hazai és anyaországi előadói voltak. A könyv szerzőjének a tudományos ismeretterjesztő munkássága 1977-ben kezdődött, amikor Gyergyóremetén, ahova az említett esztendőben mint kihelyezett fiatal tanár érkezett, már két, felnőtteknek szóló történelemszemináriumot is szervezett. Majd Gyergyószentmiklósra való áthelyezése után 1978 és 1983 között több szakmai konferenciát is rendezett jeles hazai történészek közreműködésével. Ezt követően egészen a rendszerváltásig a politikai hatalom országosan betiltotta az ilyen jellegű magyar történészösszejövetelek megtartását, igaz, utólag az is kiderült, hogy Garda Dezső tevékenységét a hazai politikai rendőrség végig ugyancsak nagy figyelemmel követte.




Caption

Nyomban a politikai hatalomváltás utáni esztendőben, már 1990-ben, Garda Dezső megfogalmazta és a közvélemény elé tárta a székelyföldi felsőoktatási intézmények létrehozásának a szükségességét. Azonban elképzelése országos szinten nem kapott érdemi támogatást, s ekkor határozta el, hogy Gyergyószentmiklóson népfőiskolát fog alapítani. Bár a Gyergyói Népfőiskolai Társaság 1990 őszén alakult, hivatalos jogi személyiséggé válása csak 1991 júliusában valósulhatott meg. A szerző könyvének előszavában így ír az intézmény megalapításának fontosságáról: „A népfőiskola megalakulása biztosította azt a keretet, hogy az általam szervezett történészkonferenciákra magyarországi történészeket is meghívhassak. Az 1990 és 1998 közötti időszakban a népfőiskola felvállalta a gazdaköri tevékenységet is.” A népfőiskola tevékenységére hamar felfigyeltek az 1991-ben (újra)alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), valamint a budapesti központtal működő Magyar Népfőiskolai Társaság (MNT) vezetőségei is. Így szervezték meg 1992. április 24. és 26. között Gyergyószentmiklóson a népfőiskola-szervezők első országos találkozóját. (A szerző tévesen állapítja meg, hogy „sajnos utolsó” is. Hiszen többek között 1994. június 19. és 26. között rendezték meg Nagyenyeden a Népfőiskola-szervezők Országos Kiképzőtáborát, valamint 2002. március 1. és 2. között Kolozsváron a Népfőiskola Börzét, hogy csak a jelentősebb eseményeket említsem.) Az összejövetelre olyan személyek kaptak meghívást Erdély majdnem minden megyéjéből, akik már addig is foglalkoztak művelődésszervezéssel, főleg a szabadegyetem terén. Ezért kerülhettem be én is akkor a Kolozs megyei küldöttségbe, s erről a rövid tanfolyamról elmondhatom, hogy számomra sorsfordító volt. De gondolom, hogy a többi jelenlévőt is elgondolkoztatták a hallottak, hiszen az MNT előadói új lehetőségeket vázoltak a Kárpát-medencei, s ezzel a hazai közművelődésünk számára, különösen a felnőttképzés terén. Az összejövetel egyik felemelő pillanata volt, amikor az előző télen megtartott gazdatanfolyam résztvevőinek kiosztották a Gyergyói Népfőiskolai Társaság Gazdaköri Okleveleit. Garda Dezső könyvében közzéteszi a háromnapos tanácskozás végén megfogalmazott, és a résztvevők által elfogadott közleményt is: „Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Magyar Népfőiskolai Társaság és a Gyergyói Népfőiskolai Társaság szervezésében 1992. április 24–26. között Gyergyószentmiklóson sor került a népfőiskola-szervezők első országos találkozójára, amelyen a résztvevők a következőket határozták el: 1) Az erdélyi magyar népfőiskolai kezdeményezések szervezeti kiépítését és működtetését az EMKE keretében tartjuk megvalósíthatónak. Ugyanakkor szorgalmazzuk és támogatjuk az egyházi, önkormányzati vagy más szervezetek részéről jövő kezdeményezéseket. 2) A találkozón körvonalaztuk a hazai népfőiskolák megteremtésének tartalmi, technikai és pénzügyi feltételeit. A résztvevők megalakították az Erdélyi Magyar Népfőiskolai Kezdeményező Csoportot, amely népszerűsíteni fogja a népfőiskola feladatait és eszméit. Célja: a hagyományos közművelődés megújítása és az európai népfőiskolák tapasztalatainak meghonosítása. 3) A kezdeményező csoport a jövőben együttműködik a Magyar Népfőiskolai Társasággal, és az európaiság szellemében keresi a kapcsolatot a térség hasonló törekvéseivel. 4) A résztvevők héttagú ideiglenes ügyvivő testületet választottak meg.” Ez utóbbi testület tagjai Ábrám Zoltán, Dáné Tibor Kálmán, Égető Eszter, Garda Dezső, Kelemen Sándor, Kötő József és Vofkori László lettek.

A kötetből megtudhatjuk, hogy még ugyanabban az évben a Gyergyói Népfőiskolai Társaság újabb történészkonferenciát hirdetett 1992. október 23–24-re a székely kisváros polgármesteri hivatalának tanácstermébe. Az Erdély történelmét áttekintő tudományos ülésszakon magyarországi és hazai történészek idézték fel térségünk ugyancsak zaklatott históriájának egy-egy momentumát. Egy kicsit kakukktojásként, de mindenféleképpen az új gyergyói intézmény által felvállalt népfőiskola-szellemiség jegyében hangzott el Sz. Tóth Jánosnak, az MNT titkárának A magyar népfőiskolai mozgalom múltja és jövője című előadása. S bár Garda Dezső nem említi könyvében, de a gyergyói népfőiskolának erre az eseményére elkészült a fél évvel azelőtt megválasztott ügyvivő testület összefoglaló tanulmánya arról a hathónapos munkáról, amelyet ennek a felnőttképző intézménynek az erdélyi meghonosítása érdekében tettek egyes közművelődési egyesületeink. Címe: Az Erdélyi Magyar Népfőiskolai Kezdeményező Csoport Kolozsvári Információs Irodájának beszámolója volt. Bár a könyv szerzője szerényen nem említi, de az előbb fel­elevenített két esemény volt az, amely beindította a több mint másfél évtizedig tartó, mozgalom jellegű folyamatot Erdélyben a népfőiskola szellemiségének és intézményének a meghonosítása érdekében. No meg a Garda Dezső alapította Gyergyói Népfőiskolai Társaság volt az első hazai intézménye ennek a felnőttképző oktatásnak. Mint fentebb már említettem, a gyergyói népfőiskola 1998-ig a székely kisvárosban és környékén élő gazdák szakmai képzését is felvállalta. Feltételezem, hogy a hazai gazdatársadalom önállósodásával, például a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének a megjelenésével a mezőgazdasági tanfolyamok is más intézményi keretek közé kerültek. A könyv jelentős dokumentumértéke, hogy 2020-ig bemutatja a székely kisváros népfőiskolája által szinte minden évben megszervezett történészkonferenciák programjait. Olyan jelentős eseményeket elevenít fel többek között, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület első szakosztályának gyergyószentmiklósi vándorgyűlése (2003), vagy mint az Ünnepi történész-konferencia Gyergyószentmiklós rendezett tanácsú város létrejöttének a 100., országos vásárjogának a 400. évfordulója tiszteletére című előadássorozat (2007). Jómagam nem vagyok történész, éppen ezért érdemben nem tudok hozzászólni a harminc év alatt megrendezett konferenciák tartalmi részéhez (szerintem érdemes lenne ezt a témát egy külön dolgozatban kielemezni), tény azonban, hogy a szakma hazai és magyarországi képviselőinek az elitje fordult meg három évtized alatt a Gyergyói Népfőiskolai Társaság által szervezett történelmi szemináriumokon.




A gyergyószentmiklósi Szabadság tér (Piața Libertății), szemben a Márton Áron utca és a Szent Miklós-templom.
Kép: Fortepan/Sütő András örökösei

Garda Dezső könyve erdélyi művelődéstörténetünknek egy ugyancsak fontos adaléka. Mindenekelőtt harmincéves krónikása a rendszerváltás után létrejött első intézményesített és sikeresen talpon maradt népfőiskolának, a Gyergyói Népfőiskolai Társaságnak. Ez a három évtizedet felölelő intézményi folytonosság mindenekelőtt alapítója, Garda Dezső szívós, kitartó munkájának köszönhető. No meg a székelyföldi kisváros mindig újabb ismereteket elsajátítani vágyó közösségének. De a kiadvány arra is rávilágít, hogy közvetlenül a rendszerváltó karácsony után erdélyi magyar közösségünk – különösen kulturális életének a megszervezésében – hosszú távú stratégiákban gondolkozott, nem hagyta sodortatni magát a különböző politikai áramlatokkal. Hisz éppen ez a könyv dokumentálja, hogy a Gyergyószentmiklóson megfogalmazódott népfőiskolai kezdeményezés egy átfogó kulturális stratégia része volt, az akkor itt elvetett mag rövidesen szárba szökkent, és több mint másfél évtizeden keresztül benne élt a hazai magyar közművelődési életben. A kiadvány továbbá arra figyelmeztet, hogy e rohanó világunkban a talpon maradásunk érdekében továbbra is szükségszerű múltunk állandó újraértékelése és jövőnk folytonos újratervezése. Az egész életen át tartó tanulás pedig korparancs, s ennek egyik leghatékonyabb intézménye a népfőiskola, amelynek európai és Kárpát-medencei történelme is azt példázza, hogy mindig a cselekvő nemzetépítés intézménye volt. Közel két évszázados fennmaradásának kulcsa pedig annak az ideológiának a következetes fenntartása, hogy alkotó energiát és pénzt múltba fektetni csak akkor érdemes, ha jövőt építünk vele.

Garda Dezső könyvének művelődéstörténeti érdemei vitathatatlanok, nyomdai kivitelezése magas színvonalú. Azonban megérdemelt volna egy alaposabb szerkesztői és korrektori odafigyelést.

 

*Garda Dezső: A magyarság tör­té­nelmének gyergyói otthona – A gyergyói konferenciák rövid története 1977–2020 közötti időszakban. F&F INTER­NA­TIO­NAL, Gyergyószentmiklós, 2020. A könyv a Gyergyói Népfőiskolai Társaság 30. évfordulója tiszteletére készült.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket.