Felsőbánya a festészetben

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

E szavakkal, sorokkal indítottam a Művelődés 1970. májusi számában, Felső­bánya, kisvárosi művelődési körkép cím­mel közölt tudósításomat. Adósságom beváltatlan maradt. Miért, miként is jutott most, évtizedek múltán is eszem­be a lelkiismeretemet terhelő adós­ság? Úgy, hogy kezembe került a Hitter Ferenc által írott és összeállított, igé­nyes nyomdai kivitelezésben megjelent munka, a Felsőbánya művészettörténete* című háromnyelvű, rendkívül bőséges műmelléklettel ellátott kiadvány. Külö­nösképpen örvendtem annak, hogy amit én nem tettem meg, évtizedek múltán, konok és kitartó igyekezettel megtette és megteszi az ugyancsak felsőbányai születésű Hitter Ferenc helytörténész. Míg az én hajdani írásomban csu­pán egy Popp Aurel-reprodukció – Fel­sőbányai táj – utalt a v ároshoz kötődő képzőművészeti emlékekre, e kiadvány­ban pazar bőséggel tárulnak elénk a vá­ros természeti-építészeti öröksége ihlet­te képzőművészeti alkotások.

Ki is e szép kiadvány szövegének szerzője, a több százra rúgó – pontosan számolva 450 – műmelléklet reproduk­cióinak hangyaszorgalommal össze­gyűjtő, csokorba szedő munkása? Hitter Ferenc személyét, tevékenységét már több ízben bemutattuk a Művelődés ol­vasóinak, többek között a „Sors, nyiss nekem tért” (2013/7), a „…nekem szülő­hazám” (2015/6), illetve a Helytörténet – két tételben (2018/2) című írásokban.

A méltatásra kiszemelt kötet címe olvastán sokan felkaphatják fejüket: képzőművészet Felsőbányán, illetve – pontosabban szólva – Felsőbánya mű­vészettörténete? Ki hallott róla? Nagy­bánya – az igen: a Hollósy Simon által közel 125 éve alapított festőtelep történe­tének ismeretében már nem cseng oly idegenül Felsőbánya neve.

Mielőtt rátérnénk Hitter Ferenc újabb, román, magyar és angol nyelvű köteté­nek bemutatására és méltatására, em­lítsük meg, hogy Felsőbánya – amelyet a történelmi dokumentumok 1329-ben még Mons Medius néven jegyeztek – eddig ismert első művészi ábrázolásai századokkal ezelőttre nyúlnak vissza az időben. Egy 1773-ban készült nyo­mat, valamint a 19. század első feléből származó rézkarc-reprodukciók jelzik: a táj szépsége az ismeretlen alkotókat is megihlette. Művészettörténeti ada­lékként kell megemlítenünk a római katolikus templom oltárképét, Lotz Ká­roly alkotását.

Visszatérve az előbbi bekezdésben indított gondolatmenetre: legelőbb is Murádin Jenő kolozsvári művészettör­ténész – a nagybányai festőtelep tör­ténetének kutatója, kiváló ismerője – nevét kell megemlítenünk, aki első­ként kutatta és tárta fel tudományos igényességgel azt a folyamatot, amely során a nagybányai festőiskolából al­kalmilag kirajzott képzőművészeket indítottak el a múlt század húszas éveinek elején. Legelőbb is, nem csupán érintő­legesen, hanem témaválasztásában is kifejezésre jutott tanulmánya1 – Felső­bányai nyarak – hívta fel a figyelmet a Nagybányával szomszédos városka ez irányú értékeire. Annak alapján idéz­zük fel a kezdeteket. „A felsőbányai megtelepedés gondolata Litteczky End­rétől származik” – állapítja meg. A to­vábbiakban elősorolja: kik is jöttek Fel­sőbányára? A kezdeményező hívására Krausz Ilona – Litteczky Endre későbbi felesége – és Krausz Albert Temesvárról, Róth Ferenc Brádról, Romul Ladea Bán­ságból, Tibor Ernő Nagyváradról, a Fel­sőbányához élete végéig hű Nagy Oszkár Aradról, valamint Litteczky Endre fel­fedezettje, az alig tizenkilenc éves Pirk János alkotott rövidebb-hosszabb ideig Felsőbányán. Illusztris névsor! Felső­bánya szeretettel fogadja, a város ható­sága segítőkész figyelemmel övezi mű­vészvendégei megtelepedését. A szerző által „csoportnak, spontán társulás­nak” nevezett kisközösség csakhamar ismertté tette a város nevét: 1923-ban Nagybányán, Kolozsváron és Nagyvára­don, 1924-ben Kolozsváron jelentkeznek csoportos kiállítással. „Nagybánya nem szívesen vett tudomást a szomszédsá­gában működő csoportról. (…) De a fel­sőbányai nyarak emlékei nem múlnak el nyomtalanul. Felsőbánya divatos lesz, egyre többen keresik fel. S ez kétségte­lenül a csoport érdeme.” Kik is voltak „egyre többen”? A húszas években ide­ig-óráig Felsőbányán dolgozó Aba-No­vák Vilmos, Patkó Károly, Fleischer Mik­lós, Borgida Pál, Ferenczy Valér, Mikola András, Shakirov Sebestyén, Mohi Sán­dor, Boldizsár István, s a Felsőbányán 1932-ben műtermet építő Popp Aurel… Mi is vonzotta, mi is késztette őket vissza-visszatérni Felsőbányára? „Kimen­tek a Gutinra, a Bódi-tóhoz, a Borkút nevű savanyúforráshoz, a közeli fal­vakba, Giródtótfaluba, Kapnikbányára. Festményeiken, rajzaikon megjelennek a zsindelytetős felsőbányai házak, s a házak frontját barokkosan megtörő fél­köríves pincelejáratok, a manzárd tetejű műemlék városháza. Figurális képeken a nyüzsgő felsőbányai vásár, bányásztí­pusok. Különösen vonzotta a társaságot a Hegyes-hegy, mely mint óriási cukor­süveg – egy korabeli leírásból vesszük át a hasonlatot – »úgy néz farkasszemet a Bányaheggyel, mint egykor Dávid Gó­liáttal. Jókedvében félrecsapott sapkás fejjel még néhai Kneip pátert is híven utánozza, amennyiben folytonosan láb­vizet vesz a Zazarban«”.

Murádin Jenő negyedszázad múl­tán újabb, részletezőbb tanulmánnyal, a Felsőbányai Kalauz című kötetben2 ál­lít emléket a városhoz kötődő képzőmű­vészeknek és képzőművészetnek. In­doklásképpen tesz említést arról, hogy „Felsőbánya páratlan természeti szép­sége, a kisváros különleges bája vonzot­ta oda a felfedezőket, a telep művésze­it”, majd Litteczky Endre szavaival ad hangsúlyt a megállapítás hitelességé­nek: „művészre nézve érdekesebb, meg­rázóbb, festőibb terület el sem képzel­hető. A szelíd lírától a drámáig minden feltalálható, csak meg kell látni”. A ta­nulmány szerzője megindokolja, hogy a felsőbányai kirajzás, az 1922–23-ban ott alkotó művészek miért is nem vál­tak valódi művészteleppé: „hiányzott az elkülönítő cél, a közös program. Éppen a lényeg, ami hosszú távon együtt tud­ta volna tartani a csoportot.” A Felső­bányára látogató, ott alkotó művészek közt – a fentebbiekben felsoroltak mel­lett – megemlíti Ferenczy Valér, Fialka Olga, Pászk Jenő nevét. Tanulmányá­nak zárógondolatai megelőlegezik az újabb kutató munka ígéretét: az ott ké­szült művek „Felsőbánya művészeti ha­gyományait képezik. Ez az örökség XX. századi kultúránk része. Számbavételét ezért láttuk fontosnak. További föladat a lappangó művek fölkutatása, sorsuknak földerítése.” A kiadványban húsz alkotó huszonhat reprodukciója nyújt ízelítőt a felsőbányai fogantatású képzőművésze­ti alkotásokból.

A téma iránti érdeklődése tovább érett. Új s újabb dokumentumokkal, adatokkal gazdagítva, fényképekkel, fe­kete-fehér és 32 színes művészeti repro­dukcióval színesítve könyv alakban is megjelent, A felsőbányai művésztelep cí­men.3 Ezzel – a megtisztelő művésztelep minősítéssel – mintegy beemelte, kano­nizálta azt a művészettörténetbe. Az ott létrejött „laza szerkezetű művésztelep” tagjait, s a később Popp Aurel és a bu­dapesti Patkó Károly hívására, ösztön­zésére oda ellátogató, vissza-visszatérő, ott alkotó képzőművészeket a város és vidéke csodálatos varázsa, a változatos és színgazdag képtémák, motívumok – városkép, utcák és házak, műemlékek, a bányaváros urbánus szépsége, he­gyek, távolabbi tájak – vonzották, ihlették az egyetemes magyar képzőmű­vészet történetében is számon tartott értékes alkotásokra. A Litteczky Endre által szervezett művészközösség 1922– 1924 közötti kiállításai – Nagybánya– Kolozsvár–Nagyvárad–Arad–Temesvár– Kolozsvár – Felsőbányát beemelték a korabeli művészvilág térképére. Ha szer­vezetileg fel is bomlottak, műveikkel „egy vidék mélyreható művészeti felfe­dezését eredményezték”. Miként, mily eredményességgel? Murádin Jenő te­kintélyes névsorral – harmincöt alko­tóművész lexikonszerű bemutatásával – igazolja egyfelől a városhoz kötődő alkotók sokaságát, rangját, másfelől a folytonosságot, amely immár közel száz éve jelzi a város és vidéke kiapad­hatatlan ihletadó forrásként van jelen a művészeti életben. „Az egykor rivális felsőbányai festőtelep, az Aba Novák és Patkós Károly köré szerveződött csoport munkásságát és a kárpáti bányaváros­ban korábban vagy későbben megfor­dult festők számba vehető hagyatéka 20. századi képzőművészeti kultúránk érté­kes része.” A folytonosságot hivatott biz­tosítani – utal rá záró soraiban a szerző – a Véső Ágoston, Munkácsy-díjas fes­tőművész kezdeményezésére 1996-ban alakult Nagybánya Tájképfestő Telep” vitt, visz tovább azáltal, hogy 2000-től Felsőbányát választotta nyári táborozá­sa telephelyéül”.

„További föladat a lappangó művel föl­kutatása, sorsuknak földerítése” – idéz­hetjük vissza magunkban Murádin Jenő szavait. És hozzátehetjük, hozzátesszük: a föladat, Hitter Ferenc személyében, megtalálta emberét.

Mindennek ismeretében, számbavé­telét követően vettük kézbe Hitter Fe­renc kötetét. E méltatás olvasójában fölmerülhet a kérdés: lehet, van még le­hetőség újat mondani e témában? Meg­előlegezzük a választ: igen, lehet, sőt kell is, hisz mind történetisége, mind az ott született alkotások megszámlálha­tatlan volta további kutatásra ösztönöz. És ne feledkezzünk meg az azóta eltelt időről sem…

A gyermekkori emlék – a felsőbányai utcákon festő művészek látványa –, to­vábbá a helytörténetben elmélyedni tö­rekvő szándék, igyekezet, kutatás – a mélység bányavirágaira, a természet utolérhetetlen szépségű alkotásaira rátaláló bányászhoz hasonlóan – új s új értékeket hoz felszínre, tár a város és a téma iránt érdeklődők közössé­ge elé… Az előtte járók munkáira épül­ve, azt hasznosítva rója sorait, hogy a mai nemzedékben s az utána jövőkben is felismertesse, tudatosítsa mindazon ismereteket, amelyeket a gazdag és há­nyatott sorsú történelemmel rendelkező város polgárainak tudniuk kell, tudniuk érdemes.

E belső indíték tartja örök szellemi mozgásban, különösen az utóbbi har­minc év ideológiai dogmáktól, kalo­dáktól mentes időkben. E mind tartal­mában, mind nyomdai kivitelezésében csodálatos kötet tovább mélyíti a hely­beliek lokálpatriotizmusát, kötődését szülővárosához, szélesbítheti azok kö­rét, akik a művészet révén ismerik fel értékeit. A három nyelven útra bocsátott szöveg nem csupán a téma helyi, orszá­gos megismerésének a lehetőségét kí­nálja. Adott, kiérződik a sorokból az az érzelmi többlet, amely a megközelítés­ben, az értékfelmutatásban – az írás­ban és a korabeli fotók, reprodukciók felkutatásában, gyűjtésében – vezette: ez a mienk, a felsőbányaiaké. De ne si­essünk előre! Idézzük fel azt az ösvényt, amely a megismerés kezdetétől, az első impulzusoktól e szép alkotásban csú­csosodott ki.

A téma a helytörténetíró Hitter Fe­renc figyelmét sem kerülhette el. Ku­tatásai első gyümölcse a Felsőbánya története4 című monográfiája Művészet címmel jegyzett alfejezetében tér ki az ide ellátogató, a később itt megtelepedett művészek munkásságára. „Szerették a kék eget, a hegyeket, réteket, a város különös bányászházait, a Zazar-partot, templomokat és gesztenyefákat…” Név szerint említi, sorolja a Litteczky End­re köré csoportosuló művészek nevét, s azokét is, akik később csatlakoztak, ideig-óráig hozzájuk. Figyelmét nem kerüli el a Felsőbányán megtelepedett Nagy Károlyné Hajós Ilona, aki a nagy­bányai festőiskolában Krizsán János és Mikola András irányításával sajátítot­ta el a művészet alapismereteit, később a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Réthy István, Lyka Károly… mesterek tanítványa volt, továbbá a helybeli szü­letésű – ugyancsak a nagybányai fes­tőiskola növendéke – Nyisztor Amália sem.Mindezek kisugárzásaként tesz említést a városban később felvirágzott, Véső Ágoston, Apostol Nicolae és Sainelic Sándor irányítása alatt kibontakozott amatőr festészeti mozgalomról.

Kutatásai, a téma kibontása itt nem ért véget. A városhoz kötődő személyek­ről szóló írásokat felölelő kötet5 – Felső­bányai arcképcsarnok – tíz év múltán tér vissza a témára: „fontos ismerni az utó­kornak azoknak a híres festőművészek­nek a nevét,akik Felsőbányát úgy adták tovább a »világnak«, mint a természet egyik leggyönyörűbb foltját.” Művé­szettörténeti munkák alapján gazda­godik az a névsor, amely a Felsőbányá­hoz kötődő, szépséges tájait vásznaikon megörökítő művészeket veszi számba. A fentebb említetteken túlmenően a kö­tet oldalain találkozhatunk Jándi Dávid, Glatz Oszkár, Maticska Jenő, Krizsán Já­nos, Gáll Ferenc… nevével. A Karácsony Emmy kötetéből kiragadott idézettel a művészi miliőt is megidézi: „Milyen szép az a Felsőbánya! Mindig csodálkoz­tam a Svájcba rohanó embereken, ami­kor nekünk itt van egy Felsőbányánk, amelyet olyan kevesen ismernek. Fes­tettünk egész nap ebéd nélkül, mert ki fog azért lemenni a hegyről? Estére egy–két képpel tértünk haza…” E kötet többleteként kell említenünk azt a két írást, amely Nagy Károlyné – született Hajós Ilona, illetve egy magányos mű­vészlélek – Nyisztor Amália művészetét immár bővebb terjedelemben ismerteti meg az olvasókkal.

A téma hangsúlyozottan, külön fe­jezetként – Felsőbánya művészvilága –, reprodukciókkal gazdagítva/színezve, jelen van az újabb helytörténeti kiad­ványban.6 Az előbbi kötetekben olvasha­tó történeti áttekintés bővebb változata idézi elénk az indulást s a művészvilág további, a második világháború utá­ni évekre is jellemző, lankadatlan ér­deklődését. A kötetcím az altalaj kin­cseire utal, a bányavirágokra, amelyek hírét vitték városunknak a világban. Emellé sorolja, joggal, hogy az itt „ko­rábban vagy későbben megfordult fes­tők számba vehető hagyatéka 20. szá­zadi képzőművészeti kultúránk értékes része” lett. A következő mondat azonban már hírül adja: „A felsőbányai táj va­rázslatos szépsége máig tartóan kínál témát és motívumokat az ott megfordu­ló festőknek. Korántsem véletlen, hogy az 1996-ban alakult Nagybánya Tájfes­tő Telep 2000-től Felsőbányát választot­ta nyári táborozása állandó színhelyé­vé.” A Királyhágómelléki Református Egyházkerület segítségével, a Nagybá­nya Képzőművészeti és Kulturális Egye­sület által életre hívott, Véső Ágoston Munkácsy-díjas festőművész által irá­nyított festőtelep az elmúlt két évtized alatt számos neves erdélyi és anyaor­szági magyar művészt hívott meg; al­kotásaik, a nagybányai csoportos kiál­lításokat követően eljutottak a magyar fővárosba, valamint Pécsre is. Képeiken a nagybányai iskola legszebb hagyomá­nyai élednek újra, a felsőbányai kirajzás reinkarnációjának lehetünk tanúi. Hit­ter Ferenc tudósításainak csokra jelzi a gazdagodást, a mellékelt reprodukciók pedig a táj varázslatos szépségét, festői­ségét idézik elénk. A sok-sok információ közt felbukkan az a hír, miszerint Felső­bányán, az említett mellett újabb festő­tábor vert sátrat: 2016-ban Hitter Ferenc kezdeményezésére létrejött Monte Medio értékei egyesület tevékenysége súlypont­ját az évente két ízben – nyáron és ősszel – megszervezett tábor képezi, amelybe ismert képzőművészeket hív meg, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy megala­pozza egy jövőben létrehozandó helyi képzőművészeti múzeum állományát.

Az évtizedek során felhalmozott tu­dásanyag késztette, indította Hitter Fe­rencet arra, hogy egy impozáns kötet­ben foglalja egységes keretbe, egy közös cím alatt – Felsőbánya művészettörté­nete – fölmutassa, jelenítse meg a száz évre visszavetíthető folyamatot, mely­nek ezernyi gyümölcse – a színesfém­bányászat megszűnése után – egyedüli értékhordozóként reprezentálhat ben­nünket a világban.

A kötet szövegrésze egyfelől a Murá­din Jenő tanulmányaira, másfelől a maga vágta ösvényen haladva ismer­teti a történeti hátteret, folyamatot, amely napjainkig elvezet. Az előbbi kö­tetek ismeretanyaga – mint turistát a színes jelzések – biztos tájékozódá­si pontokként állnak előttünk, a sok-sok mozaikból eggyé áll a kép, tágabb perspektívában tárul elénk. A művészek visszaemlékezései jelzik számunkra: életterünk a nehéz élet tükre, ugyan­akkor a csodák világa, a természet szép ajándéka. „A hajnali órákban egy külö­nös hangú kalapács monoton verését alig nyeli el a kisváros mélységes csend­je, amikor a távolból a májusi éjszakák tüneménye, a szentjánosbogár fényéhez hasonló mozgó lámpácskák elszórtan megjelennek a hegyoldalakon és hú­zódnak, tömörülnek a nyugati és keleti irányokban. Bányásznépség. Koravének és sápadt, sárga, agyagos színnel meg­festett, tépett ruhájú fiatalok. Szótlanul, lehorgasztott fővel, bánatosan mennek a korai hűs, tiszta levegőből a forró, ne­héz atmoszférájú mélységbe. (…) Ragyo­góan süt a nap. A tiszta kék égbe a meg­sebzett, összevissza turkált Bányahegy ezernyi zöldje terpeszkedik, háttérben a kopár Rozsállyal. Apró, színes falú, jel­legzetes, virágos ablakú kis kertes há­zikók bontják meg a zöld kolosszust, le egészen a szeszélyes, szaggatott, néha vad folyású Zazar-partig. A házak vo­nalát itt a legnagyobb mérnök, a Zazar jelölte ki, mely ellen erős küzdelem fo­lyik minden talpalatnyi földért…” Lit­teczky Endre sorai egyfelől elénk vetítik a néhai felsőbányai plébános – Czum­bel Lajos – Bányamunkás című könyvé­nek komor szövegét, másfelől a Felsőbá­nyán alkotó művészek természetimádó, szépsége előtt hódoló visszaemlékezése­it. E kettősség adta – mintegy a nehéz mélyszinti munka ellentételezésül felkínálkozó, a reményt adó zöld környe­zet, a hitet tápláló kék ég ellentétpáro­sában megtestesülő – életkeret egyaránt téma lett a festők vásznain.

Kérdezhetnénk magunktól: lehet-e még hozzátenni valamit is a Murádin Jenő által oly mélyen feltárt, leírt, be­mutatott képhez? Igen: lehet! Hisz a tel­jesség csupán igény lehet, vágy, amihez hozzá tehetjük a magunk meglátása­it, a más szemszögből történő rálátást, a saját kutatás, a meg- és felismerés gyümölcseit. Ezt tette Hitter Ferenc is, amikor helyi vonatkozású adatokkal példázza Ady József fafaragóművész, Deák János festőművész, és a helyi szü­letésű Barkóczi Vera szobrász és grafi­kusművész munkásságát, életrajzi és témabeli kötődéseit a városhoz. Ezt tet­te akkor is, amikor részletezi a rend­szerváltás utáni eseménysorban felidé­zi az 1996-ban létrejött, 2000-ben pedig Felsőbányán megtelepedett Tájképfestő Telep művészeinek jelenlétét, miáltal – Sümegi György szavait idézve – „Felső­bánya újra visszatért, vagy visszatérhet a magyar művészettörténetbe”. Hosszú lenne a névsor, amely a telepen alkotó hazai és anyaországi művészek törek­vése – amint nevében is hordozza – a nagybányai iskola legszebb hagyomá­nyait kívánja folytatni: a tájképet, újra előtérbe állítani. Hazai és külföldi kiállításaik sikere jelzi: jó úton járnak!

A megújulás, a Felsőbányához kö­tődés szándéka teremtette az az újabb kezdeményezést: a Hitter Ferenc által létrehívott Monte Medio értékei Egye­sület, amely „örökségünk őrzését ci­vil szervezeti hozzájárulással és kima­gasló festőművészeti tevékenységgel igyekszik folytatni”. Az egyesület 2016 óta évente két festőtábor szervezésével járul hozzá Felsőbánya újrafelfedezéséhez – más-más szemléletmódban, más-más művészi perspektívában ábrázolni azt, ami az évszakok kínálatában elé­jük tárul. A táborban vissza-visszatérők, új meghívottak a hazaiak közül: Kovács Emil Lajos, Kovács Bertalan, Talpos Eli­zabet, Mile László, Suciu Nicolae, Győri Sánta Kinga, Gájer Papiu Grrety, Czirjék Lajos, Katona György; az anyaország­ból: Balló Andrea, Katona György, Both Teodóra, Gonda Zoltán; Kárpátaljáról: Kopriva Attila, Prykop Adrian – ők „a régi törekvések folytatását igyekeznek megvalósítani”, a kitaposott ösvénye­ken haladva, friss, életteli szemlélettel dúsítva jelenítik meg azt, amit a termé­szet, a hagyományos városkép arca kí­nál számukra.

A városvezetőség a kétezres évek ele­jén szobrásztábort szervezett. Az akkor és ott született alkotások évekig szun�­nyadtak, méltatlan körülmények közt, mígnem a tavaly a város új negyedé­ben szoborparkot létesítettek, ahol Du­mitru Paina, Gavril Abriham, Ioan Deac Bistriţa, Traian Moldovan, Ion Mihele, Mircea Bochiş alkotásai immár méltó környezetre leltek.Ezt egészíti ki Rusu Mircea Cornel Szűz Mária szobra, mely­nek révén a római katolikus templom védőszentje immár kilépett a szakrális körből, s mintegy a város fölé magasod­va óvja/védi hívő népét.

A kötet legértékesebb része a Galéria címszó alatt, azt követően – kiegészítve a szövegek közé iktatott reprodukciókat – hatvankét alkotó több mint 450 művé­nek reprodukciójával gazdagítja isme­reteinket, kínál kiapadhatatlan eszté­tikai élményt számunkra. Hihetetlen szorgalom és elköteleződés vezette Hit­ter Ferencet arra, hogy e rendkívül ér­tékes adattárat létrehozza, korszakok­ra tagolva, virtuális kiállításként elénk tárja. És e gazdag sereglés sem teljes: még több százra rúghat azon művek – Felsőbánya művészi tükörképeinek – száma, amelyek nem kaptak helyet a mostani kötetben. Bizonyosak vagyunk abban, hogy Hitter Ferenc kataszte­re/leltárkönyve még további műalko­tásokat is számon tart, sőt a jövőben felfedezetteket is fölveszi adattárába. A művészettörténet panteonjában örök helyet foglaló alkotók, ismert és már-már elfeledett nevek, emlékeink képze­letbeli vásznain felidézhető, oda kíván­kozó művek sorjáznak oldalakon át a hőskorból mind a mai napig terjedően. Ki tudná megítélni, hogy e szépségára­dat melyik nyújtja a legmaradandóbb hatást?! És még mennyien hiányoznak onnan! (Ehhez fűznénk egy javaslatot: akinek a kötetben felsoroltakon kívül birtokában vannak felsőbányai témá­jú képzőművészeti alkotások – olajfest­mény, tempera, akvarell, linómetszet, szénrajz –, annak alkotója nevét, a kép méreteit bátran küldje el e kötet szer­zőjének, összeállítójának az e-mail-cí­mére: ferenc.hitter@gmail.com.) Öröm­mel állapíthatjuk meg, hogy napjaink, a Tájképfestő Telep, illetve a Monte Medio értékei által összehívott művé­szek alkotásai hűségesek a nagybányai hagyományokhoz. Kevésnek bizonyul­nak a szavak, méltatlanok a reproduk­ciókról elénk táruló látványhoz. Ha azt mondjuk: szép, csodálatos – keveset mondtunk, szürke sorokat írunk mind­arról, amit a festők múzsája, az örök természet ihletett. Egy mondat a fény­képekről: dokumentumértékük maga is dicséretet érdemel.

Becsukjuk a könyvet. De nem dug­juk el a többiek közé. Nap mint nap kézbe vesszük: emlékeztetőként, szép­ségszomjunk oltása végett. Felsőbánya­iként pedig a büszkeség többletével: ez a mi üzenetünk, ez a mi ajándékunk a világnak!

A szerző nem titkolt álma, remény­beli terve, hogy a Monte Medio Érté­kei Egyesület táborlakóinak/meg­hívottainak munkáiból valamikor létrejöhet egy állandó képgaléria, ami „méltóképpen hordozná a nagy örök­séget, a történelmi és kulturális ha­gyományok megőrzése és bemutatása céljából”.

Jegyzetek

1 Murádin Jenő: Felsőbányai nyarak. Mű­vészet, 1972/6. szám, 20–23. old.

2 Murádin Jenő: A felsőbányai művésztelep. Felsőbányai Kalauz – EMKE Füzetek 15–16., a Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület kiadása, Nagybánya, 1998, 74–91. old.

3 Murádin Jelnő: A felsőbányai művészte­lep. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006

4 Hitter Ferenc: Felsőbánya monográfiája (részletek) 1993

5 Pain Lajos – Hitter Ferenc: Felsőbányai arcképcsarnok. Hitter Ferenc magánki­adása, Nagybánya, 2002

6 Hitter Ferenc: Könnyező aranytellérek. Helytörténeti gyűjtemény Felsőbányáról, Eurotip, 2016, 181–241. old.

* Hitter Ferenc: Istoria artelor la Baia Sprie – Felsőbánya művészettörténe­te – History of Baia Sprie, Nagybánya, 2018.