Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Eke és toll

dr. Nagy Miklós emlékezete

Különös dolog, ha az ember olyasmiről számol be, vagy olyasmiről akar számot adni, ami mindenképpen közel áll hozzá, és lelkileg is igen fontos neki. Ilyen helyzet az, amikor tollat – mostanában billentyűzetet – ragad, és az édesapja emlékére született könyvről kíván ismertetést adni a kedves olvasónak.

Az Eke és toll – dr. Nagy Miklós emlékezete című kötetről szólok, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kiadója gondozásában, dr. Cseke Péter professzor szeretettel és gondossággal végzett munkájával született meg, és 2016 decemberében jelent meg.

Kis kitérőként néhány szót kell ejtenem a könyv kolozsvári bemutatását megelőző mozzanatról, a tényleges könyvbemutató előtt ugyanis a Házsongárdi temetőben koszorúkat helyeztünk el édesapám sírján barátaink körében. Ezzel hangolódtunk rá arra, hogy – a Kis herceget idézve – szívünkkel is figyeljünk a könyv szellemiségére, a benne megfogalmazott jövőbe mutató üzenetre. A könyvbemutató családias volt, hiszen ismerősök, barátok körében voltunk. Magam is sokat megtapasztaltam és megértettem a könyv megszületése folyamatában abból, amit édesapám élete folyamán tett. Hiszen dr. Cseke Péterrel – akinek a szeretettel és tisztelettel elvégzett áldozatos munkája nélkül a könyv nem született volna meg – sokat beszélgettünk, mérlegeltünk a tartalomról, az összeállításról. E közös munka kapcsán édesapám sok írását elolvastam, és ez nagyon jó és fontos volt számomra. Megérthettem – jobban, mint eddig bármikor –, hogy milyen szerepet vállalt édesapám egész élete során, tudatosan, önzetlenül, semmilyen elismerést nem várva. Tette ezt az erdélyi agrárértelmiség, de ugyanakkor a teljes erdélyi magyar közösség tudásbeli fejlődésének, lelki-szellemi ereje fenntartásának érdekében.

E kitérő után hadd szóljak a könyvről. Kezdjük talán a külcsínnel, majd beszéljünk a belbecsről is. Kézbe véve a könyvet, az az érzésem: jó megfogni. Szeretem a könyveket, a hagyományosakat. Ennek súlya van. Vagyis: tartalmas, valamit mond, közvetít, figyelni kell rá. És jó ránézni is. Jól sikerült a borító felépítése. A fotóról bizakodó, előre- és feltekintő, de ugyanakkor komoly arc néz ránk, azt sugallva, amire mindnyájunknak szüksége van: komolyan venni a jövőt, a munkát, bízni benne. Nem mehetek el szótlanul azon tény mellett sem, hogy ha kinyitjuk a könyvet, akkor megtapasztaljuk a papír kezünkbe simulását: az anyag is jó érzést kelt, akár fenségesnek is mondhatnám. Bennem a Biblia képzetét kelti. Számít-e ez? Úgy vélem, igen, mert azt jelzi: a nemes „hordozó” hangsúlyozza a jeles tartalmat.

Jómagam helyeslem, hogy a tartalomjegyzék a könyv elején kapott helyet, hiszen így már a borító felütésekor tudomást szerezhetünk a belső kínálatról. Két bevezető és összesen tíz fejezet – Agrártörténeti tanulmányok (1937–1974), Agrárpublicisztikai írások (1943–1987), Könyv és kenyér (Esszék, tanulmányok, méltatások), Válaszok Beke György kérdéseire, Centenáriumi megemlékezések az EME-nél (2013), Levelesláda (1968–1973), Dokumentumok, Fényképalbum, A dr. Nagy Miklós-életmű bibliográfiája (Újvári Mária szerkesztésében), valamint Kitekintés az 1990 utáni agrárszakoktatásra és gazdálkodásra – jól követhetően, széles átfogással tükrözik az életművet. Egyensúlyt igyekszik teremteni az emlékezetünkben megtartani kívánt szerző írásai, valamint a munkásságáról, sőt egyéniségéről szóló más írások között, így alakul ki több nézőpontból is vizsgált összkép.

A két bevezető egyikét Cseke Péter jegyzi ezzel a címmel: Tell Vilmos bizonyára nem importalmát lőtt le a fia fejéről. A másik tulajdonképpen dr. Nagy Miklós beszéde 1983-ból, amikor a Korunk szervezésében emlékeztek meg 70. születésnapjáról. Amint Cseke Péter is bevallja, a bevezető címadó mondata dr. Nagy Miklóstól származó „gondolatvillanás”, és ezzel arra is fény derül, hogy kikhez is szól(hat) ez a könyv. Hiszen idézem Cseke Pétert: „Nagy Miklós pedig úgy próbált szólni választott és egy életen át hűséggel vállalt szakmájáról, ahogy az megérdemli – a létkérdéseket megillető hangnemben”; és – szintén Cseke Pétert írja, hogy édesapám gyakran „irodalmias” stílusban írt, más szóval írásai – természetesen a szakmai írásokat és a szakkönyveket vagy szakmai fordításokat kivéve – kifejezetten széles körhöz szóltak. Ezekből ad ízelítőt a II. (Agrárpublicisztikai írások) és a IV. fejezet (Válaszok Beke György kérdéseire).

A könyv címében is szereplő emlékezet a másik bevezető íráshoz szervesen kapcsolódik. Abban dr. Nagy Miklós kérdések formájában javasol olyan témákat, amelyek tevékenységének, munkásságának folytatásaként is értelmezhetők. Édesapám ezek révén irányt szab, célokat tűz ki, és talán ez az egész könyv legfontosabb üzenete: folytatni kell, sok a tennivaló, vállalni és dolgozni kell, mert ez a megmaradás feltétele. Amint az egyik írás – a IV. fejezetben – címe is megadja: „Mindig a szakma s az ember mellett”. Másként szólva, a szakmai tudás sem lehet meg emberség, emberiesség nélkül, csak azzal együtt érdemes birtokolni és továbbadni azt. Ezt támasztja alá Dávid Gyulának a VI. fejezetben szereplő Szellemi hagyatéka ma is érvényes című írása, miszerint „Nagy Miklós (…) gazdasági iskolai tanárként, majd kollektív gazdaságok agrármérnökeként, végül a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként próbálta képviselni azt az elvet, hogy a kisebbségi magyarság számára életkérdés a gazdasági megmaradást biztosító szaktudás, s elengedhetetlen – amint ezt az 1970-es évek második felében megjelent könyveivel is jelezte – a világgal való lépéstartás.” Idekívánkozik még egy idézet, amely az egész könyvet és egyben dr. Nagy Miklós tudatos „népművelő” munkásságát is jellemzi: „A mezőgazdaság olyan területe a kultúrának – érvelt igaza és a felismert távlat tudatában (dr. Nagy Miklós – szerk. megj.) a reménnyel is biztató jövő idetalálásáért –, amely a legközvetlenebb kapcsolatban áll az élettel, és amelynek birtoklása létszükséglet, mert csak ez biztosíthatja mindennapi kenyerünket.” (Cseke Péter: Tell Vilmos bizonyára nem importalmát lőtt le a fia fejéről) Ez az a megállapítás, amely a kötet vezérfonalát adja, akár az agrártörténet, akár az agrárpublicisztika fejezeteket vizsgáljuk. De a Könyv és kenyér (III. fejezet) is ezt támasztja alá, hiszen a „külső” szemlélők adnak itt számot arról, miként alkalmazta és követte dr. Nagy Miklós élete és munkássága folyamán ezt a fontos felismerést. Major Miklós meg is jegyzi egy helyen a könyv használhatósága kapcsán, hogy „a témáról nem kielégítően tájékozottak, a pedagógusok (…) oktatói munkájukban sikerrel alkalmazhatják a könyvben olvasottakat”. Egyszóval a könyv IV. fejezetében olyan írások olvashatók, amelyek akár pedagógusok, akár „tanulók” számára tanáccsal, biztatással és ösztönzéssel érnek fel: a szakma szeretetére, sikeres művelésére, a folyamatos képzésre és tájékozódásra, valamint a szakírói tevékenységre hívják fel a figyelmet.


Kép a családi fotótárból

Az V., Centenáriumi megemlékezések az EME-nél című fejezet (sajnos, a kötetben ez VI. számmal szerepel) olyan méltatásokat tartalmaz, amelyek édesapám 100. születési évfordulóján tartott rendezvény során hangzottak el. Ezek révén árnyalt képet kapunk az emberről és munkásságáról, nagyon szubjektív, személyes kapcsolatokon alapuló megközelítésben.

A (tényleges) VI. fejezet (Levelesláda) kordokumentumnak és egyben egy emberi és szakmai kapcsolat fejlődéstörténetének is tekinthető, hiszen sokat megtudunk belőle az akkori viszonyokról, arról a küzdelemről, amelyet a nemes célokért vállalni kellett. A VII. fejezet (Dokumentumok) kapcsolódik az előbbiekhez, de különálló volta arra utal, hogy célszerű volt ezt a tevékenységet külön is vázolni. Bár újság- és naptár­tervezéséről és szerkesztéséről esik szó, az az érdekfeszítő benne, hogy tartalmat akart kínálni a vidéki olvasóközönségnek a művelődésre.

A VIII. fejezet (Fényképalbum) képi anyagban nyújt lehetőséget az emlékezésre. Itt bocsánatot kell kérnem a kedves Olvasótól, mert a képanyag egy része keltezésének és helyszínei megjelölésének a hiánya az én mulasztásom. Egyben ezúton köszönöm Szász István Tasnak a rendelkezésre bocsájtott fényképeket.

A IX. fejezet (dr. Nagy Miklós életmű bibliográfiája) Újvári Mária áldozatos munkájának eredménye, amelyért ezúton is köszönetet mondok neki. A fejezet számot ad édesapám szerteágazó tevékenységéről.

A X. fejezet (Kitekintés az 1990 utáni agrárszakoktatásra és gazdálkodásra) olyan része a kötetnek, amely előremutat, hiszen örömteli folytatását jelzi annak a hitvalló, elkötelezett munkának, amelyet dr. Nagy Miklós végzett. „A Sapientia – EMTE Marosvásárhelyi Kara az utóbbi évtizedben látványosan fejlődött mind a tanulmányi programok kínálata, mind a diáklétszám és az infrastruktúra tekintetében” – írja dr. Nyárádi Imre István Újraéledő erdélyi agrárképzés a Sapientián című írásában.

Szellemi élményt, lelki felüdülést a könyvet kézbe vevő olvasóknak!

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven.