Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A vakok kolozsvári intézetének első két évtizede

Az átlag kolozsvári legfeljebb hallott róla, hogy Kolozsvárt működik egy különleges szakiskola, amelyben a siketeket, s egy másik, amelyben a vakokat nevelik-oktatják. Azt már csak kevesen tudják, hogy hol és mióta működnek ezek a tanintézetek, s még kevesebben, hogy milyen munka folyik bennük. Nagyon keveset írtak róluk, s ennek fő oka, hogy e fogyatékosságoktól megkímélt tollforgatók félnek, idegenkednek betekinteni ebbe a különös világba, nem is tudják beleélni magukat az ottani élethelyzetekbe.

A két kolozsvári tanintézet felállításának kezdeményezője Szvacsina Géza városi főtisztviselő, majd 1898 és 1913 közötti polgármester volt. Ő írta a vakok intézetének első évi tevékenységéről szóló jelentésben a következő megható sorokat: „És ha keresem az örökké szenvedő emberiség nagy tömegében a legszerencsétlenebbeket, nem találok nagyobb szerencsétlenséget a vakságnál. Mérhet ránk a gondviselés bárminő csapást, ha meghagyta szemeink világát, a szerencsétlenségben is marad számunkra egy szikrája a reménynek, hogy földi életünk napja még földerül, de akinek szemeire a sötétség éjszakája borul, vigasztalást csak a földi lét határain túl remélhet, ahol örök világosság van”. Évszázadokon át a világtalanok kegyelemkenyérre, illetve nyomorgásra voltak ítélve. Jóformán semmilyen munkát, megélhetési lehetőséget sem kaptak. Csak a 18. század végén létesültek az első látáskárosultakat nevelő-oktató intézetek Párizsban (1784), Drezdában (1790), Liverpoolban (1791), Edinburghban (1793). Bécsben 1804-ben, Pesten 1826-ban állítanak fel vakok számára intézetet. Közel háromnegyed századnak kell eltelnie, míg Kolozsvárt is akad egy lelkes szervező, aki az itteni intézet alapjait megvesse. S több mint egy újabb századnak, hogy akadjon az intézet tanári karában egy olyan jól felkészült – szintén látássérült – oktató, aki megírja az intézet első két évtizedének történetét.

Katona Lajos 1968-tól 2003-ig volt a vakok – immár román tannyelvű – intézetének tanára, így belülről ismerhette az ott folyó munkát. Az intézet igazgatója 1980-ban szólította fel, hogy gyűjtse össze az alapításra és az első évtizedekre vonatkozó dokumentumokat, hogy azokat az alapítás 80. évfordulójának megünneplésekor fel lehessen használni. Ez a kezdeményezés vezette rá Katonát az iskolatörténeti kutatásokra. A kolozsvári Állami Levéltárban és az Egyetemi Könyvtárban kutatott sikerrel források után. Öt éven át gyűjtötte az anyagot, s igen sajátos módszert alakított ki. Egyik kollegája lemásolta a talált dokumentumokat, majd ezeket felolvasva magnetofonszalagra vették, s így sikerült a hanganyaggal gazdálkodni. Az összemásolt szövegek több mint tíz füzetet igényeltek, a hangosan rögzített anyag pedig 40 órát tesz ki.

Az egyik forrást Kolozsvár Szabad Királyi Város Tanácsának Iktatói Jegyzőkönyve képezte. Itt talált rá az alapítással és működéssel kapcsolatos legtöbb dokumentum adataira. Szerencsés esetben a tanácsi üléseken készült jegyzőkönyvi kivonatokban az iskolát érintő tárgyalásoknak is nyoma maradt. A másik forrás a kolozsvári intézet által 1900 és 1914 között kiadott évi jelentések sorozata, melyekből több füzet is hiányzik az Egyetemi Könyvtár állagából. Azt meg sem tudta állapítani, hogy 1914 után jelentek-e meg ilyen nyomtatott jelentések. Katona e kötetben [1] csak az első két évtized bemutatására vállalkozik, ekkoriban az intézet hivatalos neve: a Vakok Kolozsvári Országos Államilag Segélyezett Intézete. 1920-ban átveszi a román államhatalom, ezután Institutul de Orbi din Cluj (1920–1935, Vakok Kolozsvári Intézete), illetve Aşezământul pentru Asistenţa Orbilor (1935–1940, Vakokat Segítő Intézmény) az elnevezése. Az 1940-es hatalomváltozást követően négy évig a Vakok Állami Intézete nevet viselte, majd 1945-ben visszakapta 1940 előtti nevét. 1951 és 1958 között Şcoala Specială de Orbi (Vakok Speciális Iskolája), 1958-tól 1978-ig a Şcoala Medie Specială pentru Orbi (Vakok Speciális Középiskolája), azután Şcoala Generală Specială pentru Orbi (Vakok Speciális Általános Iskolája) a hivatalos neve. 1990 óta Liceul pentru Deficienţi de Vedere (Látássérültek Líceuma) az elnevezés.

A vakok intézetének alapítását megelőzte Kolozsvárt a Siketek Intézetének a felállítása 1888-ban. Már akkor felmerült a vakok számára is egy intézet létesítése, de a város költségvetése egyszerre két intézmény felállítását nem tette lehetővé. 1893-ban a Külső-Közép (Honvéd) utcában saját épületet is kapott a Süketnéma Intézet. Berde Mózes, az unitáriusok nagy mecénása mindkét intézet felállításához jelentős öszszeget ajánlott fel. A vakok intézetének felállításánál két esemény játszott fontos szerepet. Az egyik Erzsébet királyné 1898-ban bekövetkezett tragikus halála. Ekkor Kolozsvár a királyné emlékére alapítványt hozott létre, majd kimondta, hogy az alapítványt egy vakok számára létesített intézmény felállítására fordítja. A másik mozzanat a vakok összeírása 1899-ben Magyarország keleti felében. Ebből kiderült, hogy a budapestin kívül is szükséges egy vakokat segítő tanintézet felállítása. Az összeíráskor 470 vak fiatalt találtak, kik közül csak 38 részesült valamelyes házi oktatásban. 175 olyan 14 év alatti vak gyermeket választottak ki, akik alkalmasak lehetnek a kolozsvári oktatásra, ezek szüleinek hivatalos felszólítást is küldtek.

A vakok intézetének felállításban Szvacsina Géza polgármester játszott vezető szerepet. A városi közgyűlés 1899 elején 19 tagú felügyelő bizottságot küldött ki a munkálatok irányítására, ebben tanárok, lelkészek, ügyvédek, módos polgárok vettek részt. Elnökül Szvacsina polgármestert választották. A bizottság 1899. április 4-én tartotta első ülését. Ezen elfogadták az intézet tervezetét, s azt felküldték a minisztériumba jóváhagyás végett. A városi közgyűlés 1899. december 22-én elfogadta a felügyelőbizottság összes javaslatát, s felhatalmazást adott megfelelő helyiség kibérelésére. Az intézet alapszabályát 1900. március 27-én a kultuszminiszter jóváhagyta. Június 25-én a városi közgyűlés tudomásul vette, hogy az állami költségvetésben 3000 korona évi segélyt irányoztak elő az intézet részére, s a kultuszminiszter ígéretet tett egy szaktanerő kiküldésére. Így ősszel megnyílhatott az intézet.

1900. október 15-én tíz beiratkozott vak növendékkel a minisztérium által Budapestről kirendelt Vucskits János szaktanár vezetésével a Honvéd utcában megnyílt a Vakok Országos Intézete. Országos intézet volt, mert az ország bármely megyéjéből felvettek tanítványokat. Az oktatószemélyzetet az első időkben az igazgató-szaktanáron kívül még egy munkamester képezte.

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól jóváhagyott, 8 fejezetből és 17 paragrafusból álló Alapszabály határozta meg a működési kereteket. Az intézet célja: „a magyar állam kötelékébe tartozó, bármily nemzetiségű és vallású fiú és leány vak gyermekek közül felvetteket az elemi népiskolának megfelelőleg” képezni és valamely iparágra kitanítani. A képzés öt évig tartott, ebből három évben ipari oktatás is folyt. A tantárgyak között a szokásos tárgyakon kívül ilyeneket soroltak fel: érzékeltető oktatás, kézügyesítő gyakorlatok, írás-olvasás latin betűkkel, írás-olvasás Braille-jegyekkel. Az ipari oktatás három irányú: kefekötés, nádszékfonás, kosár-, szalma- és gyékényfonás. Az intézet fenntartását a minisztérium és Kolozsvár törvényhatósága mellett a jótevők biztosították. Ezek lehettek ágyalapítványt tevők, alapító-, pártoló- és adakozó jótevők.

Az intézet tanügyi szempontból a minisztérium fennhatósága alá tartozott. A gazdasági ügyeket a város által kiküldött felügyelő bizottság intézte. Ennek elnöke a mindenkori polgármester. Anyagi ügyekben az intézeti igazgató a felügyelő bizottságnak alárendelt, annak intézkedéseit elfogadni köteles. A felügyelőbizottságba az elnök-polgármesteren és a mindenkori igazgatón kívül 12 tagot választott a városi közgyűlés ötéves időszakokra. A felügyelőbizottság képviselte az intézetet jogi szempontból. Határozatait szótöbbséggel hozta. Ez kezelte az intézet alaptőkéjét, a segélyeket, döntött a segédszemélyzet felvételéről és elbocsájtásáról, a növendékek felvételéről, az építkezésekről, s ellenőrizte a minisztériumtól jóváhagyott tanrend betartását. A felügyelőbizottság havonta legalább egyszer ülésezett. Az üléseket az elnök hívta össze, aki a bizottsági határozatok végrehajtását is ellenőrizte. Ő vezette a levelezést és írta alá a pénzutalványokat. Az intézeti igazgató volt a bizottság előadója. Feladatkörébe tartozott az oktatók és a diákok ellenőrzése, a belügyek vezetése, az évi jelentések megszerkesztése. Az intézet tőkéjét a város főpénztárnoka kezelte, számadásait a felügyelőbizottság elé terjesztette, ez pedig a városi közgyűlés tudomására hozta. Végül a kimutatásokat a minisztériumba is felterjesztették.

Katona megállapította, hogy ez az alapszabály a budapesti hasonló intézet szabályait figyelembe véve készült, s szinte mindenben megegyezik a süketnémák kolozsvári intézetének alapszabályával. Az intézet számíthatott a Vakokat Gyámolító Országos Egylet támogatására is. Ez 1898-ban alakult meg Budapesten jórészt az ottani vakok intézetének tanárai részvételével. 1907-ben létrehozták az Erdélyrészi Fiókegyletet Kolozsvár székhellyel.

Az új intézet rövidesen saját otthonhoz jutott. A Süketnémák Államilag Segélyezett Országos Intézete Honvéd utcai telkének Zápolya utca felöli végében emelték az új, Gyalus László tervezte épületet 1902–1903-ban. Az Erdélyrészi Építőtársaság nyerte meg a kivitelezési pályázatot. 1903 őszétől itt, a Zápolya utca 17/b szám alatt folyt az oktató-nevelő munka. Az egyemeletes épület alagsorában kialakítottak szolgalakást, földszintjén pedig igazgatói lakrészt. A földszinten 12 lakószoba, 2 konyha, 2 fürdőszoba és 5 vízöblítéses árnyékszék volt – ezekből feltételezhetőleg 3 szoba, 1 konyha, 1 fürdőszoba és 1 árnyékszék az igazgatói lakást képezte. Az emeleten 27 lakószoba, 4 konyha, 5 fürdőszoba és 8 árnyékszék létesült. A diáklétszám gyors növekedése már tíz év múlva szükségessé tette a bővítést, újabb épület emelését. Ehhez sikerült a közeli Honvéd utcai 23–25. számú telket megvásárolni, ahova 1914-ben megkezdték egy új – valószínűleg Hajós Alfréd tervezte – kétemeletes épület felhúzását. Azt remélték, hogy az 1915/16-os iskolai évet már új épületben kezdhetik meg. Közbeszólt a világháború, s az új épület a földszint és az első emelet táján félbemaradt. Közben a Zápolya utcai épületet is lefoglalták hadi célokra, amelyből kórház lett – a világháború után a román hatalom ortopédiai kórházként működtette. Az új Honvéd utcai épületet 1925-re emelték fel, s abban indították be a vakok román nyelvű oktatását.

Az intézet fenntartását tárgyalva Katona ismerteti valamennyi jótevőt. Az alapítványtevők között volt 100 000 koronás (Groedel-féle alapítvány) is, de a többség 6000 koronát szánt az intézetre (pl. gróf Mailáth Gusztáv Károly, a Lészai család, Barcsai Domokos, gróf Bethlen Gáborné). A legnagyobb adománytevőnek Berde Mózes számított (11 250 korona), aki már nem érhette meg az intézet felállítását. A pártolók jegyzékében 274 név olvasható.

A felügyelőbizottság tagjai közt is több változás történt, a legfontosabb, hogy Szvacsina Gézát nyugalomba vonulásakor, 1913-ban díszelnökké választották. Utóda, Haller Gusztáv polgármester vette át az elnöki széket. Az igazgatásban is csak egy változás történt. 1903. november 12-én Vucskits János helyébe Schannen Pétert nevezte ki a minisztérium, s ő 1920 körüli megszűnéséig vezette az intézetet.

A tanári kar tagjai nagy valószínűséggel a Budapesten 1897-től működő Vakok Országos Magyar Királyi Nevelő- és Tanítóképző Intézetben készültek fel nagy hozzáértést igénylő pályájukra. A vakság okait, kezelését, megelőzését és a vakok gondozását egy külön tudományág, a tiflológia öleli fel. Ennek legalább néhány alaptételét kell ismernie annak, aki a világtalanokkal akar foglalkozni. Schannen igazgató mellett 1904-től alkalmazták rendes oktatóként Kolumbán Károlyt, 1907-től Müller Lajost, 1909-től Szirt Jánost és 1912-től Bartha Jenőt. Mellettük voltak óraadó és kisegítő tanárok, zenetanárok, vallástanárok. Többen tanítottak kézimunkát, szék- és kosárfonást.

A diákok felvételének körülményeit az intézet belső működési szabályzata írta elő. Csak olyan 8 és 14 év közötti gyermekeket vettek fel, akiknek nem volt a vakságon kívül más testi vagy szellemi fogyatékossága. Katona rámutat, hogy ez eléggé megszűrte a jelentkezőket, mert a vaksághoz igen gyakran kapcsolódnak más fogyatékosságok is. Azokat, akik már valamilyen elemi osztályban képzést kaptak, 16 éves korukig felvették. 16 és 18 év közöttieket csak ipari tanfolyamra fogadták korlátozott számban. A növendékek lehettek bennlakók vagy künnlakók. Tandíjat egyiküknek sem kellett fizetni, de a bennlakók lehettek tápdíjat fizetők vagy ingyenesek. Szünidőben a növendékeket hazaengedték, s felhívták a szülők figyelmét, hogy gyakoroltassák a fiatallal az intézetben tanultakat. 1914-ig az évi jelentésekben 135 növendék neve bukkant fel. Ezek 47 vármegyéből jöttek, 22-en árvák voltak. A szülők kevés kivétellel a legszegényebb társadalmi osztályhoz tartoztak. Úgyhogy a havi tápdíjat is csak kevesen és késve fizették be. Az intézetnek állandó szemorvosa volt a neológ zsidó temetőben nyugvó dr. Mezei Sándor (1867–1933). Ő állapította meg a vakság okát és a látásminőséget. Itt tudjuk meg, hogy a növendékek 47 százaléka teljesen vak volt, 21 százaléka fényérzékeny, 2 százaléka ujjolvasó, valamint 30 százaléka nagytárgylátó. Az ujjolvasó két méteren belül meg tudja számlálni a feltartott kéz ujjait, a nagytárgylátó pedig a háttérből jól kiemelkedő nagyobb objektumot tudja észrevenni.

A tantárgyak, órarend, tanszerek bemutatásánál tűnik ki igazán Katona Lajos szakértelme. Ő maga is kidolgozott egy rajzkészüléket, amelynek bemutatásával 1981-ben elnyerte az I. tanügyi fokozatot. A látásfogyatékosok is tanultak valamennyi számtant, nyelvtant, földrajzot, történelmet, természetrajzot, torna-, rajz- és énekórájuk is volt. Természetesen mindezeket speciális módon kellett oktatni. Külön voltak kézügyesítő gyakorlatok. A rajzolásnál gombostűvel rögzített zsinórt használtak irányadóul. A földrajznál domború térképeket tapogattak. A kosárfonásra a szilánkfonás elsajátításával készültek fel. A legnehezebb a Klein-féle és a Braille-féle írás-olvasás elsajátítása lehetett. A Klein-féle latin betűkkel dolgozik, s előnye, hogy a vakírást nem ismerők is el tudják olvasni. Katona megcáfolja azt a közhiedelmet, hogy a vakok többsége tehetséges muzsikus lenne. Azért a tantervben elég nagy óraszámmal szerepel az ének- és hegedűoktatás. Az intézetnek volt zongorája és harmóniuma is. A taneszközökről táblázatot kapunk. Innen tudjuk meg, hogy Klein-féle és Braille-féle „írógépből” 14–14 állt a diákok rendelkezésére. Ez ekkor még nem a mai értelemben vett írógéphez hasonlított. Az intézet elég gazdag tanári könyvtárában 260 Braille-írásos kötet is akadt.

A könyvet 13 oldalnyi képmelléklet zárja. Köztük Szvacsina polgármester portréja. A két Klein-írásos levél – sajnos – olvashatatlan. Érdekes a Hajós Alfréd-féle Honvéd utcai épületterv pasztellképe. Ebből kitűnik, hogy a román hatalom a terveket jócskán leegyszerűsítve fejezte be az épületet.

Nagy teljesítmény, hogy Katona Lajos néhány újságcikk, népszerűsítő írás után egy tudományos igényű könyvben tette közzé felgyűjtött anyagát és ismereteit. Ilyen szakértelemmel egy kívülálló nem tudott volna írni az intézet belső életéről. A kiadó egy alapos korrektúrával kiküszöbölhette volna a szövegbeli hibákat.

 

* Katona Lajos: A vakok kolozsvári intézetének története 1900–1920 között Color Print, Zilah, 2016. 163 p.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.

Kelemen Lajos, Napló

Kelemen Lajos tanítványai tudták, hogy mesterük szinte egész életében naplót vezetett. Ezt és megőrzött levelezését más kézirataival együtt Kelemen halálát követően az Unitárius Egyház levéltárába menekítették. Az akkori kommunista hatalom azonban gyanakodott az iránt, hogy milyen titkos szövegek, tiltott iratok lehetnek ebben a hagyatékban.

Boér Ilka: Az erdélyi reformáció egy korai dokumentuma

Johannes Honterus munkássága kiemelkedően fontos a reformáció és az erdélyi szász közösség szempontjából, így ezeknek műveknek már számos kiadása látott napvilágot, ahogyan már ennek az írásának is több, köztük kritikai kiadása is ismert lehet az értő olvasó közönség számára. Az erdélyi reformáció kulcsírásának, mely gyakorlatilag az első erdélyi protestáns egyházi szabályzatként kezelhető, Bernard Heigl és Thomas Șindilariu szerkesztésében közreadott legfrissebb hasonmáskiadását az eredeti latin szöveg háromnyelvű (német, román, magyar) fordítása kíséri, hasonlóan a 2015-ben megjelent, Honterus főművének tartott Rudimenta Cosmographicához. 

Süli Attila: Torda vármegye és Aranyosszék szabadságharca

A 2018-as év gyümölcsöző volt a magyarországi 1848‒49-es forradalom és szabadságharc történetírása szempontjából, ebben az évben ugyanis több, ezen tematikát feldolgozó kötet is nyomdafestéket látott. Ezen művek sorába illeszkedik Süli Attila őrnagy-hadtörténész, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) munkatársa által közreadott könyv, mely Torda vármegye és Aranyosszék 1848‒49-es eseményeit ismerteti.

redut, kolozsvár, vívás

Rejt a kolozsvári sportélet olyan kincseket is, amelyek egyediek az egyetemes sporttörténetben. Olyanokat, amelyek egyaránt részei a magyar és a román sportmúltnak, és amelyekre mi kolozsváriak igen büszkék lehetünk. Ilyen kincs a kettőszáz éves szervezett vívóélet története* – amely önmagában is óriási sikertörténet.

csata adél

A kötet többnyire 2003 és 2007 között készült interjúkat tartalmaz, amelyek a Gutinmelléki Friss Újság, illetve a Bányavidéki  Új  Szó hasábjain jelentek meg először. Ha egyetlen szóval jellemeznünk kellene a könyvet, azt mondhatnánk, hogy az emberközpontúság az, ami folyton tetten érhető. Ezt hangsúlyozzák a kötet szerzői, valamint az ajánlás összeállítója is, aki a kiadványt „máramarosi magyar személyiségalbumként és interjúlexikonként” határozta meg. 

Radó Péter: Az iskola jövője

Radó Péter az oktatási rendszerek kormányzásával és az oktatási egyenlőtlenségek kérdésével foglalkozó oktatáskutató Az iskola jövője* című könyvében, tíz fejezetben nyújt áttekintést a tanulásról szóló tudásunk gyarapodásáról, a tanulási célok újraértelmeződéséről, az egyéni tanulási környezetek kulcselemeiről, a tanulási ökoszisztémák fejlődéséről, az iskolák funkcióváltásáról és az iskolarendszerek kormányzásának várható fejlődéséről.

Csíkszék az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc idején

A mű „egy letűnt korba kalauzolja a nem szakmabeli olvasót is, ahol az olyan fogalmak, mint például az erkölcs, a hűség, a bátorság vagy a hazaszeretet egy más értelmezési keretbe helyeződnek”. A kötet összesen 529 iratot tartalmaz, melyek az 1848. március 20-a és 1849. október 16-a közötti időszakból származnak. 

Hívószó – Kós Károly és Papp Aurél levelezése

A Budapesten megjelenő Enigma című művészetelméleti folyóirat XXIV. évfolyamának 2017/92. száma Hívószó – Kós Károly és Papp Aurél levelezése címmel 155 oldalt szentel a két kimagasló erdélyi személyiség barátságát és együttműködését felvillantó tematikának. S hogy ezt a rendkívül izgalmas, történelmi és művészettörténeti párhuzamokkal gazdagon fűszerezett anyagot éppen Sümegi György, az erdélyi művészeti élet egyik legavatottabb szakértője méltatja, és bocsátja közlésre a dokumentumokat, korántsem véletlen. Hiszen személyében nem egy hazai talányra derített már fényt az évek, évtizedek folyamán. Elegendő csupán a Miklóssy Gáborról, Nagy Istvánról, Szolnay Sándorról, Thorma Jánosról írott monográfiáit, a nagybányaiakat és a kolozsvári festőket bemutató tanulmányait említenem.

A tordaszentlászlói amatőr színjátszás története – a népi kultúrától a magas kultúráig . Laczi Enikő

Igényesen összeállított, tetszetős kivitelű és nagy körültekintéssel megírt, olvasmányos monográfiát, gazdag forrásfeltáró és forrásközlő kötetet vehet kezébe a polgárosodás, az egyesületi élet, a néptanítók és lelkészek közösség- és művelődésszervező munkássága, valamint a kalotaszegi nagytelepülés, Tordaszentlászló múltja iránt érdeklődő olvasó Laczi Enikő tollából.