Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője. Zseniális párost alkotnak Lakatos Róbert Bahrtalo! Jó szerencsét! c. filmjében Lalival, azaz Gábor Lajossal, akitől a cigány nyelv khelderásá-cerhárá dialektusát is tanulta. Kettejük filmbeli kalandjainak egyik helyszíne Egyiptom, ahol a saját magát alakító Lóri hat évet töltött életvitelszerűen. Komplett életművész, aki nem azért ad olykor találkát egy füstös belvárosi kultúrkocsmában, hogy pálinkába fojtsuk a világfájdalmunkat, hanem mert imád kocsmazajban arab filozófusokat böngészni. Hogyan lehet e forgatagból belső egyensúlyt és nyugalmat szublimálni, fogalmam sincs, ám ő komoly előtanulmányokat folytatott Kairó utcáin, ahol nem a meditatív csend az alapállapot. Hogy mennyire nem értjük – félreértjük – járatlanságunk okán a világnak ezt a sarkát, arról is szó esett a Györkös Mányi Albert Emlékházban folytatott beszélgetésünkön.
Laczkó Vass Róbert: Van az oázisnak egyfajta sziget-romantikája: úgy épült be a köztudatba, mint a nyugalom és a zavartalanság utópiája, talpalatnyi zöld a sivatagi kietlenségben, ahol az élet a felszínre tör és megkapaszkodik. Oltalom az ott lakóknak, enyhülés az arra tévedőknek. A puszta léte szinte költészet. Ez hogyan néz ki a valóságban?
Boros Loránd: A Nílus völgye közelében fekvő Fajjúm-oázis (Al-Fayyum) turisztikai szempontból is fontos, egyrészt mert könnyen megközelíthető, romos piramisok és romváros is található a területén, másrészt csatorna köti össze a Nílussal. Az én kedvencem a jóval távolabb lévő, berber lakosságú Szíva-oázis (Wahat Siwah), ahol egykor Ámon isten papjai megtették jóslataikat és elfogadták Nagy Sándort fáraónak. Egyik érdekessége, hogy ott nem kell föltalálni az energiatakarékos öko-házakat: a Szíva-oázis tipikus vályogépületei nagyszerű hőszigetelők! Mifelénk mindenki arra törekszik, hogy a lakásnak minél nagyobb ablakai legyenek, ha mód van rá, beépíti a tetőteret is, ahová szintén ablakokat vág. A Közel-Keleten – de már a mediterrán térségben is! – az erős napsütés miatt ez éppen fordítva van: egyre kisebbek az ablakok és szűkebbek az utcák, persze nem azért, mert annyira szeretik a zsúfoltságot, hanem azért, hogy az épületek árnyékot vessenek egymásra. Képzeljük el, mekkora számlát dobna ki Egyiptomban egy alpesi villa légkondicionáló berendezése!
LVR: Megfordulnak idegenek is a Szíva-oázisban? Kissé távol esik az egyiptomi turista útvonalaktól...
BL: Nem túl nagy a tolongás, de az oázisnak van például hagyományos technológiával épített öko-szállodája, amelyben a brit trónörökös, Charles herceg gyakran megfordult, mielőtt az ország instabillá vált volna. Gyönyörű helyen van, egy sós tó mellett, a hegy tövében. Kényelmes, modern, és persze nagyon drága, noha nincs ellátva elektromos árammal. Gyertyákkal világítanak benne, az ablaküvegeket pedig sólapok helyettesítik. Napjában egy órát megy a generátor, ameddig a vizet fölszivattyúzzák a zuhanyzó tartályokba, ilyenkor a vendégeket a Szaharában sétáltatják. Különben a csendet semmi sem háborgatja. Még a szúnyogokat is természetes módszerrel tartják távol: a szálloda vendégei egy citronella nevű oldattal kenik be a testüket. Sokat tanulhatnának tőlük a turizmussal foglalkozó erdélyi szakemberek, akik jó biznisznek tartják, ha mindenre termopánt, polisztirént és gipszkartont raknak, hogy aztán jó pénzért kiderítsék tíz év múlva, mindez mennyire káros az egészségre.
LVR: Charles herceg sem a termopán miatt szeretett bele az erdélyi falvakba...
BL: Márpedig ez a csodavilág, az apró házikós népi építészet erőssége lehetne az erdélyi turizmusnak. Gondoljunk csak a Szászföldre vagy a Székelyföld és Kalotaszeg bizonyos falvaira. Sok helyen egész utcasorok vesztették el a hangulatukat, mert felépültek a jellegtelen kockaházak. Sajnos a gazdagodás, az életszínvonal emelkedése nem feltétlen áll egyenes arányban a műveltség és az ízlés pallérozásával. Olyan szállodákat, vendégházakat húznak fel, hogy a vendég megijed tőlük, ráadásul a környezetüket is megpecsételik ezzel.
LVR: Miről szól az élet egy oázisban?
BL: Mielőtt erről beszélünk, egy dolgot mindenképpen szögezzünk le: sem az arabok, sem például a görögök nem lusta emberek. Nem szabad elhinni a híradóknak, hogy az emberek lustasága miatt csődöl be Görögország! A lustaság egy relatív fogalom, és alapjáraton minden ember lusta. Mediterrán vagy szubtrópusi éghajlaton azonban lehetetlen a déli órákban dolgozni. Hiába kelnek föl hajnali ötkor, a nap is velük együtt kel, és tíz után már a 40 fokot is meghaladja a hőmérséklet! Az oázisok lakói alapvetően a földművelésből élnek. Próbált már valaki kapálni 40 fokban, a tűző napon? Folyton magyarázni kellett a turistáimnak, akik légkondicionált buszokból bámulták „a lusta arabot”, hogy a déli, délutáni órákban szerencsétlenek hőgutát kapnának a mezőn, ezért ilyenkor szieszta van, és nem valami úri huncutság. Ráadásul az emberi természethez is több köze van, mint a kelet-európai robotolásnak, ami leginkább arra jó, hogy az ember halálra stresszelje magát a munkahelyén, közben egy kis rákot növesszen a szervezetében. Ezek az egyszerű földművesek és állattenyésztők azzal boldogulnak, amijük van, és rendkívül nyugodt emberek. Tanulni lehetne tőlük, hogyan kell befele figyelni! Mit számít, hogy hét pár cipőd van? Úgysem tudsz egyszerre hetet viselni, hét ágyba sem tudsz egyszerre belefeküdni, a hasadba is csak annyit tudsz gyömöszölni, amennyi belefér. Ez a nyugodtság, ami rájuk jellemző, az iszlám világszemléletével áll szoros összefüggésben.
LVR: Rengeteg előítélettel és gondolatlansággal terhes mostanában a közbeszéd, ami az iszlámot és annak életfilozófiáját illeti. Pedig el sem tudom képzelni, hogy egy olyan művelt ember, mint Germanus Gyula az iszlám hitre tért volna, ha csak egy előítélet is úgy igaz, ahogy arról nap, mint nap szó esik...
BL: Látod, nekem eszembe sem jutna egyik vallásból a másikba térni: reformátusnak kereszteltek a szüleim, így megmaradok annak, ami lettem. De ha valami csoda folytán újra megszületnék, és vallást választhatnék magamnak, akkor valószínűleg muzulmán lennék. Fontos tisztázni, hogy minden vallásnak van külső gyakorlata és belső tartalma, lényege. Nem kell az árukapcsolásoknak bedőlni, mert egyetlen vallás, így a muzulmán vallás sem tanít olyasmit, hogy ölni kell. Mi keresztényeknek valljuk magunkat, hiszen többnyire mindenkit megkeresztelnek gyermekkorában, gyakorlatilag azonban egyikünk sem az, hiszen egyikünk sem gyakorolja maradéktalanul a keresztény tanítást. Rosszul fogalmaztam: töredékét sem gyakoroljuk, gyakran inkább ellenkezőleg cselekszünk! Ugyanez a helyzet az iszlámmal is. Aki az iszlám nevében pokolgépet robbant, annak semmi köze sincs a vallás lényegéhez, egyszerűen egy gonosz ember, aki nem szégyell az iszlámra hivatkozni. Klasszikus példa, hogyan gyilkolásztak Jézus nevében is szerte a világon. Ezért sohasem a vallás, Jézus vagy Mohamed a hibás, hanem a korlátolt emberek, akik hordákba verődve fizikai szinten is kifejezik a gonoszságukat. Ha ezeket figyelembe vesszük, akkor egy igaz és mély iszlám tanítás bontakozik ki előttünk, amelynek egyik irányzata nagy hatást gyakorolt rám is.
LVR: Egyiptom lakossága többnyire muzulmán, él azonban ott egy jelentős keresztény kisebbség is, mégpedig a koptok. Mit mesélnél róluk, ha én volnék az egyik turistád?
BL: A kopt keresztények az őskeresztényekhez legközelebb álló vallási csoport. Az első egyházszakadás Kr. u. az 5. században történt, amikor kiváltak az ún. monofiziták, akik azt hirdették, hogy Jézus egyetlen természetű lény volt, nem pedig isten-ember, és nem fogadták el az első khalkédóni zsinat tanításait. Ilyen monofizita, azaz antikhalkédóni egyház az Egyiptomi Kopt Ortodox egyház is. Fontos tudni, hogy amikor megszűnik az óegyiptomi vallás, helyét pedig átveszi a kereszténység, ez nem egyik napról a másikra történik. Hasonló folyamat játszódott le, mint manapság a neoprotestáns egyházaknál: az őskeresztényeknek téríteniük kellett, hiszen kis szekta voltak, ezért meg kellett győzniük az embereket vallási tanaik igazságáról. Az akkor már görög-római kulturális befolyás és római fennhatóság alatt lévő Egyiptomban hol is végezhették szertartásaikat az őskeresztények, amikor egyre többen lettek? Nem volt még kapacitásuk új templomokat építeni, ezért belakták az óegyiptomi templomokat, és kifüstölték onnan a többisten-hívőket. Ékes bizonyítéka ennek a folyamatnak a Philae-szigeti templomegyüttes, amely az ókori Egyiptom egyik legnagyobb és legjelentősebb Ízisz-szentélye volt, amikor azonban a keresztények átvették, belevésték a köveibe a saját jelképeiket. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy a kereszt, mint vallási jelkép az egyiptomi ankh, vagyis a „fogantyús kereszt” ikonográfiai származéka. Később is válik keresztény jelképpé, mint a hal, amelynek a tanítványok mesterségéhez van köze. Márpedig a fogantyús keresztet az óegyiptomi istenségek hordozták a kezükben, mert az öröklét szimbóluma volt. Ozirisz például, egy fogantyús kereszttel nyitotta meg a halottak száját a túlvilágon, hogy a lelkük vissza tudjon beléjük térni. Később az ankh elveszíti „fogantyúját”, így alakul ki az egyenlő szárú kereszt, amelynek, mint őskeresztény szimbólumnak, eredetileg nem sok köze volt a rómaiak által Jézus esetében is használt kínzóeszközhöz. Nem véletlen, hogy ez utóbbi később is jelenik meg az ábrázolásokon. Sokszor elhangzik a kérdés, hogy a Fáraó népének vannak-e vér szerinti leszármazottaik? Nos, éppen a kopt keresztények tekinthetők leginkább annak. A 7. században az Arab-félszigetről érkező arabok úgy olvasztották magukba az őslakosságot, hogy aki az iszlám hitre tért, azt azonnal maguk közé fogadták. A kopt keresztények viszont megtartották a maguk vallását, és bár egészen a 19. századig másodrangúnak számítottak, ma teljes jogú állampolgárok, hiszen az iszlám tanítás szerint ők is „a Könyvek népei” közé tartoznak, akárcsak a zsidók.
LVR: Ezt a teljes jogúságot én egy kis kritikával kezelném, mert bár egy igen jelentős, nyolcmilliós lélekszámú kisebbségről van szó, gyakran elég mostoha bánásmódban van részük...
BL: Ők is úgy élnek, mint az erdélyi magyarság a 20. század folyamán: amikor szorosabb a gyeplő, az identitás megerősödik, és összetartóbbá válik a közösség, mint a nagyobb szabadság idején. Éppen ezért nagyon sokat tanulnak, hatalmas a nyugat-európai és amerikai diaszpórájuk, Nobel-díjasaik vannak, sőt: az egyik korábbi ENSZ-elnök, Butrosz Butrosz-Gáli is kopt keresztény család szülötte. Nyelvüket csak szerzeteseik beszélik, egyházi nyelvvé vált, akárcsak a latin, a liturgiát azonban már arab nyelven tartják. Nagyon ősi nyelv, gyakorlatilag az egyiptomi nyelv legkésőbbi fejlődési szakasza. Jean-François Champollion, a hieroglifák megfejtője szintén tudott koptul, a rosette-i kő mellett e nyelv segítségével fejthette meg a hieroglifákat. Igaz, a 19. század végén neki még alkalma volt használni a nyelvet, amire most nem sok esély van, ám aki nagyon szorgalmas, az ma is elsajátíthatja.
LVR: Kolostoraik rendkívüli vonzerővel bírnak, egyrészt ősiségük miatt, másrészt a kolostorokban itt-ott még előbukkanó régi keresztény iratok miatt. Hányat sikerült közülük meglátogatnod?
BL: Mindegyiket, amelyik történelmi értéket is képvisel, és ahová szabad bejárása van a laikusoknak. A Wadi El Natrun-ban például, van egy, ahová tilos turistáknak belépni, a Vörös-tengeri Szent Antal és Szent Pál kolostorokba viszont kirándulásokat szerveznek Hurgahda-ból, noha ez a két kolostor a kopt egyház legszentebb helyei közé tartozik.
LVR: Az arab világ egzotikumának egyik legfontosabb szimbóluma kereskedelmi jellegű. Bárhová tévedjen is az ember a Közel-Keleten, a mindenkori bazár illatára, színeire, hangulatára – és miért ne, egy kis alkudozásra – szinte kötelező benevezni. Vajon mennyit ért meg egy turista mindabból, ami a bazári forgatag lényegét, fűszeres szófordulattal élve, „savát-borsát” adja?
BL: Rendszerint keveset. Tisztázzuk mindenekelőtt, hogy a klasszikus bazár csakis olyan környezetben működik, ahol meleg van és nincsen csapadék, tehát az áru kirakodható. Vannak persze Kairóban és más városokban is hatalmas bevásárló központok, de azt a vékony középrétegnek és az elenyésző számú nagyon gazdag embernek találták ki. A rengeteg szegény ember az utcán intézi el a bevásárlásait. Egy-egy utca különböző árucikkekre „szakosodik”: a szövetek utcájában például, ameddig a szem ellát, csak szövetet vásárolhatsz, és nincs olyan szövet a világon, amilyet ne kínálnának itt eladásra. A turisták „bazárja” egészen másról szól: itt olyasmiket lehet beszerezni, amik a turizmus által ferdített „orientalizmusokkal” hozhatók összefüggésbe. A nyugati emberek fejében sekélyes sztereotípiák kavarognak a Közel-Keletről, ezek javarészének pedig semmi köze nincs a valósághoz. A sztereotípiákat persze korábbi utazók, a napóleoni hadjáratot követő festők, tudósok, tehát okos emberek alapozták meg, és ezek mind a mai napig motiválni tudják a turizmust. Az egyiptomi ember azonban legalább annyira okos, mint mi vagyunk, és ha mi tudjuk, mi számít Erdélyben eladható sztereotípiának, mérget vehetünk arra, hogy ezzel ő is tisztában van a saját kultúráját illetően.
LVR: Itt van mindjárt a fantasztikus vendégszeretet, amely állítólag erdélyi, sőt: nemzeti sajátosság, de bárhová tévedjen is az utazó, mindenhol mindenki ugyanezt állítja magáról...
BL: Kérdés, hogy ez mennyiben felel meg a valóságnak? Emlékszem, amikor a rendszerváltás előtt vendégek jöttek Magyarországról, anyám pedig az utolsó kis eldugott húst is megsütötte nekik, rettenetesen fel voltam háborodva. Kapitalizmusban ilyesmi nem fordul elő. Nagyszerű dolog a faluturizmus, de a fantasztikus vendégszeretetnek ára van: fizetni kell a szállásért, a reggeliért, a cigányprímásért. Nincs ez másként az arab világban sem. Ha betéved egy turistanő a bazárba, mindjárt megjelenik neki a keleti herceg, Ali Baba és Szinbád, az Ezeregyéjszaka összes figurájával együtt. Aztán beetetik a férjet azzal, hogy mennyit ér egy nő, hány tevét adnak érte, közben szépen becsalogatják őket a portékák közé. Jöhetnek a további „orientalizmusok”: a hosszú lére eresztett fekete tea, kis vízipipázás, hiszen ki kell elégíteni a fantasztikus keleti vendégszeretet sztereotípiáját is. Közben addig varázsol, addig tereli a figyelmedet, ameddig valamit megvásárolsz, természetesen a legjobb áron. Pedig nagyon egyszerű a képlet: ha eladja, azt jelenti, mindenképpen keres valamennyit rajta, ha pedig már nem áll kötélnek, akkor tudhatod, hogy a valós ár közelébe kerültél. A legnagyobb trükk az egészben a műhiszti: azt hiszed, megsértetted azzal, hogy aláajánlottál az árunak, ideges lesz, kiabál, de amint kitetted a lábad a portékái közül, elkacagja magát és odaszól arabul a szomszédjának: ezt a palimadarat is jól megcsináltuk! Ha tényleg nem tud megegyezni veled, nyugodtan közölni fogja, hogy nincs üzlet, és akkor elköszönhettek egymástól.
LVR: Mit vásároltak a turistáid legszívesebben?
BL: A nők leginkább sálakat, nekem is rengeteg sálat kellett hazahordanom. A vízipipa nagyon menő, de fogynak a szuvenír szobrocskák és az újrafestett papiruszok is. Erre külön festőiskola szakosodott: régi, de muzeális értékkel nem bíró papiruszra matricával nyomtatnak, aztán kifestik az ábrát. Senki ne gondoljon képzőművészetre: becsületes szuvenírgyáros kézművesekről van szó. Parfümöt is lehet vásárolni, mindenféle márkát. Fogalmam sincs, hogyan utánozzák le őket, mindenesetre szép üvegekbe töltik. Szőnyeget ritkábban szoktak vásárolni, az orosz testvérek viszont vesznek bőrkabátokat. A jelenség a törököktől származik, az isztambuli Nagy Bazárban árultak farmernadrágokat és szörnyű bőrkabátokat negyven fokos melegben, a kilencvenes években.
LVR: Ékszert senki nem vásárol? El sem tudok képzelni szebbet a keleti ékszereknél!
BL: Dehogynem. A legjobb sztorim is ékszerügyben történt. Barátaimat láttam vendégül Egyiptomban, és éppen kávézgattunk valahol, amikor egyikük, se szó, se beszéd, befordult a közeli ékszerüzletbe, majd kis idő múlva visszatért egy zacskó ezüstgyűrűvel. Hazatérte után mindenkinek ajándékozott is valamit a zacskóból, a saját szerzeményeit pedig fel-felhúzogatta. Szépen feketedtek az ujjain a gyűrűk. Összefutottunk Gábor Lalival, aki mesterember lévén mindent tud a színesfémekről, a haver pedig eldicsekedett neki, micsoda kincsekkel tért haza Egyiptomból. No, te jó bizniszt csináltál, ez alpakka! – mosolyogta el magát Lali. Hogy mi lett ezután a kincsek sorsa, arról már nem szól a fáma.
LVR: Apropó: Lali vásárolt magának valamit Egyiptomban, miközben a Bahrtalo-t forgattátok?
BL: Igen, egy Allah nevét tartalmazó gyűrűt – őt persze nem lehetett átverni a bóvlival –, egy botot és néhány kínai Rolex órát. Mindent eladott, keresett is rajtuk. Az egyiptomi bot valahol egy váradi bulibasánál landolt.
LVR: És Boros Loránd mivel tért haza hat év után Egyiptomból?
BL: Többnyire könyvekkel és néhány ügyesebben kifaragott szobrocskával. A szkarabeusz klasszikus turista bóvli, az egyiptomi vallás mágikus részéhez tartozó kellék, ráolvasó szövegek vannak rajta. Szfinxem is van, amely Ramszesz arcát viseli, és igazi kézműves faragvány, egy kis kopasz ember faragta pár méterre a gízai piramisoktól. Bész isten belső-afrikai származású istenség, akit beemeltek az óegyiptomi mitológiába. Annak ellenére, hogy nagyon csúnya, védelmező szerepe van, éppen a csúnyaságával tartja távol a terhes nőktől és újszülöttektől a rontás démonait. Ugyanolyan mészkőből készült, mint a piramisok belső tömbjei. Saját egyiptomi Korán-tartómat arabeszkek díszítik, és a vízipipám is onnan származik.
LVR: Most, hogy Egyiptomban zavaros idők járnak, hogyan tekintesz arra az országra, ahol hat esztendőt töltöttél az életedből?
BL: Rendkívül szomorúan, hiszen az a társadalom teljesen kettészakadt. Hoszni Mubárak elnökségének a végén az emberek már akkora szegénységben éltek, hogy elviselhetetlenné vált a helyzetük. Nem kommunista típusú szegénységre kell gondolni, amikor senkinek nincs semmije, hanem arra, hogy működik a kapitalizmus, ahol az egyik ember annyira gazdag, hogy már-már felfoghatatlan, a másik számára viszont alig jut egy marék paszuly. Ráadásul Mubárak rendszere semmibe vette a polgári jogokat, érvényben volt a kijárási tilalom, mindenütt katonai ellenőrző pontok működtek, amit az emberek lassan megelégeltek, így az elnöknek mennie kellett. A szabad választás aztán azt eredményezte, hogy az Iszlám Testvériség relatív többséget szerzett, az abszolút többség viszont különböző pártok között forgácsolódott szét. Messzire vezetne azt elemezni, kinek a felelőssége, hogy az ország teljesen instabillá vált, és a demokratikusan megválasztott Murszi elnököt szintén bíróság elé állították a tüntetéseken elszabaduló erőszak miatt. Ebben a történetben az egyiptomi hadsereg is jócskán benne van. A lényeg az, hogy a társadalom teljesen és végletesen megosztottá vált. Én második hazámnak tekintem Egyiptomot, ezért mélyebben is érint az, ami ott történik. Szívesen sétáltam Kairó utcáin, így nem jó most látni, hogy a főváros az egymásnak feszülés színtere lett.
