Erdélyi és bácskai civilek

Interjú a kishegyesi Csőke Márkkal, az EMKE önkéntes munkatársával

– 2021. szeptember 15. óta dolgozol az EMKE Országos Elnökségének kolozsvári irodájában. Vajdasági vagy, és az európai Erasmus+ program keretében ösztöndíjasként érkeztél az ernyőszervezethez, tapasztalatcserére. Milyen jellegű tevékenységet támogat ez a program? Te hogyan kerültél kapcsolatba ezzel, no meg Kolozsvárral?

– Az Erasmus+ az Európai Unió egy nemzetközi mobilitást támogató programja. Léteznek tanulmányi programok is, amelyek általában egy-két szemeszterre szólnak, erre szokták a közbeszédben az „Erasmusra menni” kifejezést használni. Emellett vannak mobilitási programok munkavállalóknak, diákoknak is, amelyek inkább rövidebbek. Esetemben az ösztöndíj a képzés utáni szakmai gyakorlatot támogatja, ami azt jelenti, hogy miután a Szegedi Tudományegyetemen történészdiplomát szereztem, felkerestem az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet (EMKE), hogy fogadna-e gyakornokként. A programban bármilyen egyetemi jogviszonnyal rendelkező hallgató részt vehet, így bátorítanék is mindenkit, hogy gyűjtsön tapasztalatokat és tudást külföldön, és az ott szerzett tudást kamatoztassa otthon.

A szakmai gyakorlat helyszínét keresve több egyesülettel is felvettem a kapcsolatot, a végén a Lengyelországi Magyar Egyesület és az EMKE közül az utóbbi mellett döntöttem. Korábban voltam kétszer Kolozsváron, és már akkor nagyon megfogott a kincses város.

– Kishegyes szülöttje vagy, a falu Szabadka és Újvidék között félúton helyezkedik el. A lakosságnak valamivel több mint 85 százaléka magyar. Számodra mit jelent kishegyesinek lenni?

– Kishegyes a Bácska közepén helyezkedik el, a két legjelentősebb település között, ötven-ötven kilométerre pedig kelet, nyugat vagy dél felé haladva a Tisza és a Duna is itt folyik. Kishegyes a Vajdaság egyik legkisebb, de a legdélebbi magyar többségű községe. Kishegyes nem Szabadka, Zenta vagy Zombor súlycsoportjába tartozik, így kisebb figyelem irányul rá, de annak ellenére, hogy egy kis településről van szó, az írók falujának is szokták hívni, mivel a közel négyezer fős településen több mint ötvenen adtak ki kötetet, de itt található az egyik legnagyobb vajdasági fesztivál, a Dombos Fest is. Sajnos mi a Vajdaságban nem tudunk felmutatni ezer évet, mint itt Erdélyben, domborzati jellegéből adódóan a török kor háborúiban a terület teljesen elnéptelenedett, Erdély sziklái nehezebben koptak, mint az Alföld pora. Kishegyes a térség lakosságával együtt teljesen elpusztult, és 1769-ben telepítették újra, három éve ünnepeltük a falu újratelepítésének 250. évfordulóját. Fontos még kiemelni, hogy a település határában volt az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc utolsó győztes csatája, amikor Guyon Richárd megfutamította a közel kétszeres túlerőben lévő Jellasics seregét. Ez a haditett felírta Kishegyest a magyar történelem legszebb oldalaira.

De nemcsak az utolsó győztes csata obeliszkje köthető Kishegyeshez, hanem például Rúzsa Magdi és Lajkó Félix is kishegyesi származású, és van Ferenc pápa miséjén orgonáló zenészünk, a Nemzeti Vágtán kishuszár kategóriában dobogós lovasunk, illetve a saját korcsoportjában világcsúcsot tartó 18 éves gerelyhajítónk is.

– Nagyon fiatalon lettél elnöke a településeden nemrég megalakult Szó-Beszéd Egyesületnek, amely kiad egy hasonló elnevezésű folyóiratot is, aminek te vagy a főszerkesztője. Milyen nálatok a civil szervezeti élet, és mit jelent a falu közössége számára ez a kiadvány?

– Három éve, huszonkét évesen lettem a Szó-Beszéd elnöke, amely elsősorban tájékoztatással, újságkiadással foglalkozott. A Szó-Beszéd azon kevés falulapok egyike, amelyek magyar nyelven tájékoztatnak helyi hírekről, eseményekről. Az internetes média szorítása ellenére még nem szűnt meg, pedig a civil szervezet keretében a szerkesztőség tagjai fizetség nélkül végzik munkájukat. Az elmúlt három évben bővítettük tevékenységünket: két kötetet is sikerült kiadnunk, az egyik Kishegyes település monográfiája, amelyben a történelem, a művelődés, egyház, iskola és sportklubok története mellett szépirodalmi válogatás is helyet kapott. A monográfia kétszáz példánya másfél hónap alatt elfogyott, ami jól mutatja a hiánypótló kötet utáni érdeklődést. A 208 oldalas kötet azóta 320 oldalassá bővült, és bízom benne, hogy az idei évben megfelelő pénzügyi forrásokkal ki is fogjuk tudni adni.

Az egyesülettel egyfajta koordináló tevékenységet is szeretnénk végezni, a tavalyi évben például elkezdtünk szerkeszteni egy interjúkötetet, amelyben híresebb hegyesiek, intézményvezetők, díszpolgárok interjú formájában beszélhettek a településről, problémákról. Bízom benne, hogy a kötet hasznos olvasatot nyújt a megoldásokra is, és párbeszéd alakul ki a település jövőjével és lehetőségeivel kapcsolatban.

– Az ösztöndíjjal milyen kötelezettségeid vannak, amelyeket el kell végezzél az EMKE-nél eltöltött hetek alatt?

– A pályázat során konkretizálni kellett, milyen feladatokat kell ellátnom az EMKE-nél, ezt a járványügyi helyzet kissé átírta. Elsősorban a különböző rendezvények lebonyolítását segítettem, mint például a szilágysomlyói Báthory Napok vagy a medgyesi Báthory-emlékest, de az EMKE-t képviselve részt vettem a magyarországi Lajosmizsén a Kárpát-medencei Civil konferencián is. Januárban Olosz Lajos irodalmi hagyatékának feldolgozásában is segíteni fogok. Úgy gondolom, az itt töltött idő alatt sok hasznos tapasztalatot szereztem, amit később hasznosíthatok úgy a kisebbségi magyarság, mint a civil szféra tekintetében. A szakmai gyakorlat során elsősorban az erdélyi magyar kulturális és civil élettel akartam megismerkedni, inspirálódni belőle, másodsorban pedig – az ösztöndíj miatt gyakorlatilag ingyen munkaerőként – egy kicsit segíteni szerettem volna a helyi magyar közösséget.

– Vajdaságiként sikerült-e egy kicsit belelátnod az itt eltöltött hetek alatt az erdélyi magyar civil életbe? Röviden: milyen különbségeket és hasonlóságokat fedeztél fel?

– A járványügyi helyzet miatt korlátozottan, de beleláthattam az erdélyi magyar civil életbe, az EMKE programjai közben lehetőségem volt megismerni a szilágysomlyói, zilahi, medgyesi és szebeni fiókszervezeteket, de több egyesület és kulturális intézmény tevékenységébe is betekinthettem, ilyenek például az EMKE-hez tartozó Györkös Mányi Albert Emlékház, a Művelődés folyóirat, a Helikon, a Heltai Folkcenter, a Főiskolás Ifjúsági Keresztény Egyesület (FIKE) vagy a Kallós Zoltán Alapítvány.

Sok hasonlóság van Vajdaság és Erdély civil szervezeteinek életében, ezeket a két terület adottságai is meghatározzák. Vajdaságban lényegesen kevesebb, nagyjából 250 000 magyar él, így ez rányomja a bélyegét a civil szervezetek munkájára. Ennek egyik következménye az is, hogy a civil élet néhol összecsúszik a politikummal. Megvannak a párhuzamos magyar intézmények itt és ott, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet profiljában az EMKE-hez hasonlít, az újvidéki Forum egy erős és termékeny könyvkiadó, vannak erős magyar középiskolák, mint például a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium (ahol én is végeztem), vagy a zentai Bolyai János Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium, jól működő magyar művelődési egyesületek, magyar színházak vannak, hiányoznak azonban a szórványban működő erős egyesületek, mint a Kallós Zoltán Alapítvány vagy a Téka Alapítvány. A 2017-ben alapított Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ (VM4K) a jövőben betöltheti ezt a szerepet, de egyelőre elsősorban Szabadkára összpontosul a tevékenysége. A lehetőségek adottak, azonban kérdéseket vet fel, hogy a nagyarányú kivándorlás hogyan befolyásolja az egyesületek működését. Sajnos nekünk nincs egy Székelyföldünk, amely a megmaradásunk mellett hatalmas emberi erőforrást is jelenthetne az egyesületek működtetése szempontjából.

Elmondható még, hogy Erdéllyel ellentétben Vajdaságnak van kulturális autonómiája, ami azt jelenti, hogy kulturális, oktatási ügyekben a nemzeti tanácsok döntései irányadóak. Ez a struktúra jól működik, a Magyar Nemzeti Tanácson keresztül biztosít forrásokat a civil szervezetek támogatására, de Erdélyhez hasonlóan a legnagyobb támogatások Magyarországról érkeznek.

Nagy különbség, hogy Vajdaságban nincs magyar egyetem, a szabadkai Tanítóképző Kar és az újvidéki Magyar Tanszék korlátozottan tudja megmozgatni a fiatalokat, az egyetemisták nagy része Szeged, Budapest vagy Pécs felé orientálódik, a képzett vajdasági egyetemisták becsatornázása a vajdasági civil életbe még várat magára, ami új kihívásokat jelent számunkra.

– Találkoztál-e olyan „jó példával” itt Erdélyben, amelyet odahaza feltétlenül meg kéne valósítani?

– Úgy gondolom, hogy sok értékes példával gazdagodtam az EMKE-nél töltött idő alatt, fontosnak tartom a hálózatot, amit az EMKE a saját fiók­szervezeteivel fenntart és koordinál. Úgy gondolom, hasznos lenne Kishegyesen is egy akciótervet kidolgozni a többi civil szervezettel, hogy egymás munkáját erősítve tudjunk működni. Emellett a Magyar Házak egy olyan példa, amit Vajdaságban is alkalmazni kellene, emiatt fel is szeretném venni a kapcsolatot a Szó-Beszédhez hasonló profilú aktív egyesületekkel, megtárgyalva, milyen tartalommal és lehetőségek között tudjuk ezt megvalósítani. Úgy gondolom, a külföldön dolgozó vajdasági magyarok gazdasági erejének bevonásával erősíteni tudjuk az egyesületeink, és ezáltal a magyar közösség erejét is, aminek egyik kiindulópontja lehetne a Magyar Házak hálózatának kiépítése. Kiemelném még a Kallós Zoltán Alapítványt, amely az alaptevékenysége mellett gyümölcsöst is telepített, ez rámutat a gazdasági lehetőségekre.

„Jó példák” voltak azonban azok az emberek is, akik munkáját és tevékenységét erdélyi tartózkodásom alatt megismertem, és a sok szakmai tapasztalat mellett kulturális szempontból is sok újat tanultam az erdélyi magyarokról, mint például azt, hogy határok ide, időzónák oda, éljünk Vajdaságban, Erdélyben vagy Magyarországon, újévkor ugyanakkor, együtt dobban a szívünk.