Gyermekként, 18 éves korom tájékán másra se vágytam, mint megszabadulni a kisvárostól. Szűknek, parlaginak, korlátoltnak gondoltam Székelykeresztúrt, amely kibontakozásomnak is kerékkötője. Bukarestbe mentem egyetemre, magyar–német szakra, mert az még messzebb van, mint Kolozsvár. Nem is nagyon jártam haza, inkább csak a tankot feltölteni, a nyári vakációkat például többnyire utazgatással töltöttem el: autóstoppal végigjártam jó öreg kontinensünket. Élveztem, hogy önerőből bárhol boldogulok, élveztem, hogy új embereket, kultúrákat ismerhetek meg. És fennen hangoztattam a kozmopolitizmus jelmondatát, hogy ubi bene, ibi patria (ahol jól vagyok, az a hazám). Árulkodó jelek pedig már akkor is voltak, mert például hiába fordult meg Bukarestben a környezetemben ezernyi szabad lány, „valamiért” kitartottam régi, otthoni kedvesem, mostani feleségem mellett. Na, de csak szépen, sorjában!
Ahogy leállamvizsgáztam, nyomban jelentkeztem tanári versenyvizsgára, a fő cél ezúttal is az volt, hogy ne haza. Udvarhely ekkoriban (1999) kimondottan prosperáló helynek számított irodalmi szempontból is, a színház is akkortájt indult el, nagy volt a lelkesedés, és a művészeti iskola, ahol magyartanár lettem, szintén egy inspiráló hely volt. Írói pályám is itt indult be: megnyertem az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kisregénypályázatának első díját, ezzel egy csapásra barátokra, mentorokra, kapcsolatrendszerre tettem szert. Keresztúrra továbbra is csak látogatóba jártam, szüleimhez, rokonaimhoz, s mindannyiszor megdöbbentem, azon: egyre mélyebbre ássa magát. A kedvesem ekkortájt ment Kolozsvárra egyetemre, s pár év udvarhelyezés után én is úgy gondoltam, jó lenne beleszagolni Erdély szellemi központjának levegőjébe, már csak azért is, mert akkoriban nagyon hangsúlyosan az irodalmi élet centruma is volt. Némi tudományos ambíció is maradt még bennem, beiratkoztam hát a BBTE-n bölcsészdoktori képzésre. Mindjárt az elején nehéz döntés elé kerültem: Péntek János professzor szárnyai alatt választhattam nyelvészeti témát nappali, főállású, ösztöndíjas doktorandusként egyetemi karrier lehetőségével, vagy néprajzi témát külsős, látogatás nélküli rendszerben (azóta ilyen már nem létezik). Nem tudom: óvatosságból, kisvárosi (?) bizonytalanságból vagy a néprajz iránt érzett nagyobb affinitás okán-e, de utóbbit választottam. (Ezzel végeredményben el is dőlt, hogy Kolozsvár számomra csak kaland, szellemi kitérő). Izgalmas, szellemi kihívásokkal teli időszak volt ez. Két végén égettem a gyertyát, s csak azért nem többön, mert nincs neki… Főállásban a Krónikánál dolgoztam szerkesztőként, munka előtt/után könyvtárazás, készülés a doktori vizsgákra, esténként/ éjszakánként véget nem érő irodalmi ivászatok a Bulgakovban, a Prosperóban… És ekkor már újdonsült férj is voltam, azon a nyáron ugyanis feleségül vettem a magyar–vallás szakon utolsó évét végző kedvesemet. Irodalmi értelemben nagyon sokat kaptam Kolozsvártól: ha kissé megkésve is, de végre bekerültem tollforgató nemzedékem vérkeringésébe, átéltem az irodalom felszabadító hatását. Korábban jobbára magányos farkas voltam irodalmi értelemben, itt viszont megtapasztaltam az elfogadó/támogató közösség katalizátorszerepét. Ekkor készítettük elő novelláskönyvem, a Csigaterpesz megjelenését is, természetesen kolozsvári kiadónál, az Erdélyi Híradónál. Korábban volt már egy könyvem, a vásárhelyi Mentornál megjelent Szalmatánc című regényem, de Kolozsvár ekkoriban annyira hangsúlyosan iránytűszereppel bírt, hogy hiába volt neked köteted a Mentornál, ha nem ismertek a Helyőrségnél… Emlékszem, micsoda buli volt a bemutatkozó Bretter-körön! Ez az Erdélyi Magyar Írók Ligája kezdeti, csúcsidőszaka is volt (lelkesedés és pénzek szempontjából), ingyen sör járt minden résztvevőnek, teltház volt a Bulgakov pincéjében, jöttek az egyenes, olykor provokatív kérdések, sikerült venni a lapot, röpködtek a poénok, a felolvasás is jól sikerült. A végén egyik haver megveregette a vállam: na, meghódítottad Kolozsvárt. Huszonnyolc-huszonkilenc éves voltam ekkoriban, és elhittem neki, amit mondott, mert jólesett. Persze, most már tudom, hogy ez még csak a kezdet volt, az igazi haddelhadd csak ezután kezdődött, s hogy a hadműveletet újra és újra le kell bonyolítani, akkor is, ha fogy a lelkesedés, a muníció.
Aztán feleségemmel megvizsgáltuk, milyen hosszú távú életlehetőségeink vannak Kolozsváron (lassan kezdtünk gyerekvállaláson gondolkodni). Kérdezősködtünk, láttuk, hogyan élnek azok a székelyföldi ismerőseink, akik sokkal régebb jöttek Kolozsvárra, mint mi. Pörgősen, de stabilitás nélkül. Egyik albérletből a másikba. Belőlünk pedig kezdtek előjönni a vidéki reflexek. Hogy mi képtelenek lennénk családot tervezni biztos lakás nélkül: az akkor ingatlanpiaci helyzet mellett pedig esély sem mutatkozott rá, hogy valaha bár egy garzont megvásárolhassunk. Így addig osztottuk-szoroztuk a dolgot, hogy a hazaköltözés mellett döntöttünk. Amúgy is egyre gyakrabban kellett hazajönnöm a doktori terepmunkám miatt is: magyar–román–cigány közösségek történeti néphagyományát vizsgáltam egy Nagy-Küküllő menti kisrégióban. Fájó volt Kolozsvárt otthagyni, valami vereségféle beismerését jelentette, ugyanakkor megkönnyebbüléssel is eltöltött. Kolozsváron állandó feszültségben éltem, ehhez képest Keresztúr a maga ingerszegénységével álomba ringató gumiszobaként hatott. De itthon tudtunk lakást venni, és jönni kezdtek a gyermekek, egyre fontosabb lett a család, de az ősi földműves beidegződések is előbukkantak (feleségem is, én is vidéki felmenőkkel rendelkezünk): kívántunk egy kis földet, ahol kapirgálhatunk, fát metszegethetünk. Amint ekképp rendeződött az életünk, egyre kevésbé kezdett hiányozni Kolozsvár. Egyre nyugodtabb és „beérkezettebb” lettem. Magam előtt is be kellett ismernem (pironkodva), hogy ilyen ember vagyok, akinek fontos az otthon, a gyökerei, fontosak a fix pontok. Keresztúrt továbbra is szűkösnek és kiszámíthatónak találtam, de már nem zavart. És hovatovább kezdtem észrevenni az előnyeit is a kisvárosnak: három percre lakom a munkahelyemtől, gyermekeim gyalog, pár perces sétával jutnak el a suliba, magukra is, viszonylagos nyugalom és biztonság van. Mondhatni: ideális terep egy kisgyermekes család számára. Persze, amikor nagyobbak lesznek a gyermekek, valószínűleg többször fogunk szembesülni a hátrányokkal: hogy kevesebb a lehetőség stb., de előttük is nyitva fog állni a lehetőség a kirepülésre. Nem fogom visszatartani őket: járják be ők is útjaikat, s válasszák ki az alkatuknak leginkább megfelelő életformát/ teret. Én alkatilag a kisvárosiságra vagyok predestinálva. Szeretem a csendet, imádom, ha kimehetek a szőlősömbe kapálgatni. Időnként persze jólesik felruccanni a központba, a nagyobb kolozsvári irodalmi rendezvényeken most is igyekszem ott lenni, mert kell az izzás, a társaság, hogy utána még jobban essen otthon a fák csendjét hallgatni.
A legfontosabb az, hogy – csak így, közhelyesen – merjünk a saját utunkon járni. Merjünk akár gyávák is lenni. Ne akarjunk trendeknek megfelelni. Ne csak sikeresek akarjunk lenni, hanem békések, boldogok is. Ha ezt nagyvárosban tudjuk elérni, akkor maradjunk nagyvárosban. Ha vidéken, akkor ne habozzunk vidékinek lenni. Ki-ki a habitusának megfelelően.
Anyai ági nagybátyám az 1970-es években, vagyis bő negyven éve került Kolozsvárra vegyészmérnökként. Ő például sosem gondolt – komolyan – a hazatérésre. Lassan, de biztosan kolozsvárivá vált. Mint ahogy még nagyon sokan innen Székelyföldről (is). Azt mondják, az első generációs emigránsokat többnyire a hontalanság gyötri. Ehhez én annyit tennék hozzá: vidékről elindulva az maradjon Kolozsváron (Budapesten, Londonban stb.), aki nem érzi ott emigránsnak magát. Mert van, nyilván, aki könnyen alkalmazkodik, akit a változatosság gyönyörködtet. Rá ott van szükség, ott tudja kiteljesíteni magát. Akit hontalanság gyötör, az ne röstelljen hazatérni, rá itthon van szükség. Így lesz kerek a világ.
