Huszonöt éve ünnepeljük a magyar kultúra napját január huszonkettedikén, azon a napon, amikor Kölcsey Ferenc letisztázta a Himnusz kéziratát Csekén, bár ez a legtöbb erdélyi magyar ajkú fiatalnak túl sokat nem mond. Nem mond, mert a magyar kultúra meghatározása a harmadik évezredben már cseppet sem tűnik oly egyszerű vagy akár egyértelmű vállalkozásnak, mint tűnhetett közel kétszáz esztendővel ezelőtt, ama nevezetes kézirattisztázás idején.
Az említett fiatalok között sokaknak a magyar kultúráról nem az ekkor ünneplendő úgynevezett „évezredes hagyományok” jutnak eszébe, hanem például a székely népviselet, amelynek állandó előtérbe helyezése szerintük már a giccs határát súrolja, tekintve, hogy az erdélyi magyarság egyáltalán nem „olyan”, mint a róla alkotott idealizált vagy akár erőltetett transzszilván, a sűrű fenyvesek ölén a kristálytiszta forrás mellett bicskájával ezt-azt faragó, kolbászon, szalonnán, pörköltön és töltött káposztán élő, napestig éneklő, táncoló, mesélő, balladai homályba burkolt ikon.
Sokaknak ilyenkor Puskás Öcsi jut eszükbe, vagy nemes egyszerűséggel a Hortobágy, igaz, hogy az egy földrajzi hely, de mit tegyünk, úgy látszik, a magyarsággal nemcsak nemzetközi, de szűkebb, „hazai” körökben is elsősorban a Puszta, az Alföld fogalmai fonódnak össze, ha másért nem, hát Petőfi Sándor munkássága tankönyveinkben bemutatott szeletének köszönhetően.
A fiatalság hagyományosan arccal a holnap és nem a tegnap fele fordulva él, ezért lehet, hogy január huszonkettedikén fölrémlik lelki szemei előtt Kodály, Bartók vagy Tinódi Lantos Sebestyén, de ennél sokkal biztosabbak lehetünk abban, hogy Kispál és a Borz, a Quimby vagy Kowalsky meg a Vega ötlik eszébe, és az engem is csak égve dobtak el, vagy a szomorú vasárnap száz fehér virággal helyett jó eséllyel azt dudorássza majd, hogy amilyen hülye vagy, én úgy szeretlek vagy azt, hogy lassul a dídzséj, serceg a bakelit, miközben tudja, hogy az öngyilkossági arány tekintetében Magyarország még mindig a világranglista vezető helyeinek egyikét bérli.
Ha van valami, amit a „mai fiatalságnak” az idősebb generációktól megszokott, szemrehányó hangnemben nem róhatunk fel, akkor ez pont az a fajta szélesebb látókör és optimizmus, ami a nyughatatlanok más kultúrák fele való nyitottságának köszönhető, s ami révén a magyar kultúrának nevezett valamibe belevonódik egy sor olyan elem, ami egyelőre egyáltalán nem „magyar”, de ki tudja, fél ezer év múltán nem arra emlékeznek-e majd az akkori „magyarok” a „kultúrájuknak” szentelt napon?
Mert tulajdonképpen ennek a mi mostani, évezredesnek gondolt hagyomány-csomagunknak is bizonyos része elszállt lázadók eszement újítása volt valamikor, ez ellen is kirohantak az akkori idősebb generációk, ez is botrányos, tűrhetetlen, gusztustalan és teljességgel magyartalan volt akkor, amikor identitásunk még egyáltalán nem volt sem keresztény, sem európai.
Mindazonáltal van örökségünkben valami, ami nem kötődik sem személy-, sem földrajzi nevekhez, ami nem függ a soros hazakultusz vagy istenimádat kánonjaitól, amit nem kell feltétlenül tizenkilencedik századi népnemzeti fogalmak mentén meghatározni, s ami mégis megfog, áthat és összetart mindannyiunkat.
Bennünket, akik olyan két-három hangból álló szavakkal jelöljük legfontosabb dolgainkat, mint apa, anya, fiú, lány, szem, száj, szív, vér, fő, arc, láb, kéz, váll, hát, mint víz, nap, táj, hegy, kő, ló, ház, sír fogalmainkat, mint jó, rossz, baj, báj, szép, rút, hit, hon, bűn, kör, kár, mint erő, vég, üdv, láz, ész, ép, tér, idő, fény, mély, más.
Bennünket, akik a világ minden táján megtalálhatók vagyunk, és bárhol is lennénk, nyíltan vagy még magunk előtt is titkolt módon, kötődünk ahhoz a már-már szimbolikus méretű földterülethez, amelyet még mindig úgy szokás jelölni: Magyarország. Bár ki tudja, a fiatalok hova helyezik ezt a Magyarországként hivatkozott legkisebb közös többszöröst, leginkább már valamiféle elvont, virtuális térbe, mert számukra már egyre kevésbé fontos, és egyre kevesebb kötöttséget jelent a közvetlen vagy tágabb földrajzi környezet.
Úgyhogy lehet, hogy nemsokára valamiféle füstös-gőzös-szürreális köntösbe öltöztetett nemzet-haza-identitás fogalommal a fejünkben kell a magyar kultúra napját megülnünk, amikor azt sem tudjuk majd, a magyar, a kultúra, a nap pontosan mit is takar, én a fiatalokkal együtt s egy vándorköltőnk szavaival mégis azt mondom, semmi sincs veszve, amíg ott a háttérben a mennyei poggyász, az erjedő must s a könnyeinkben úszó tárogatószó: a magyar nyelv.
