Horvátország nevét hallva alig akad ember, aki ne a ragyogó napsütésre, a csillogó Adriára, a mesés tengerpartra gondolna azonnal. Pedig Horvátország maga a történelem magyar vonatkozásban is: itt őrzik a raguzai (ma Dubrovnik) ferencesek kolostorában Szent László jobbját, a trogiri (ma Trau) Szent Lőrinc katedrálisban IV. Béla koronázási palástjának csuklyáját, a spliti Szent Doimus székesegyház bejárata fölött IV. Béla két lányának kőkoporsóját. Ám őriznek sajnos sokkal közelebbi emlékeket is az 1990-es években lezajlott honvédő háborúból, amelyek kegyetlenek, fájdalmasak voltak, és még sokáig ható mély nyomokat hagytak a lelkekben.
A sors kegyes alakulása folytán alig másfél hónapon belül két alkalommal adódott lehetőségem bepillantást nyerni a Drávaszögben és Szlavónia keleti részén élő magyarok jelen életébe, megmaradásért vívott harcaikba. A határon túli magyar közösségek közül talán a horvátországi szenvedte el a legnagyobb demográfia veszteséget Trianon óta. Az 1910-ben még 121 000 főt számláló közösség 1921-re már 76 ezerre, 1991-re 22 ezerre apadt. A háború okozta emberveszteség az áldozatokat és a menekülteket egybeszámítva további ezreket jelent, így mára már csak 15 000 magyarral számolnak. 1910-ben a magyar iskolába járó gyermekek száma volt körülbelül ennyi… Szomorú az a tény is, hogy a lélekszám-fogyatkozással arányosan pusztultak a szellemi értékek, az intézmények is, bár a háború okozta, mélyre zárt fájdalmakon felülemelkedve hihetetlen lelkesedéssel és energiával küzdenek a megmaradásért és őrzik kultúrájukat.
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság széthullása után a horvátországi magyarság művelődési és tudományos intézmények nélkül maradt. A honvédő háború alatt felbomlott
az a létfontosságú intézményi rendszer, amely döntő szerepet játszott a magyarság szellemi életének fennmaradásában és fejlődésében. Ezt tehát valahogyan újra kellett teremteni. A tömbmagyarság és a fővárosi, zágrábi értelmiség között a háború előtt is fennálló érdekellentétek, amelyek különösen a parlamenti képviselő tevékenységével összefüggésben alakultak ki, a háború befejeztével egyre kiélezettebb formában jelentkeztek. Az anyanyelven zajló művelődés szervezésének feladatát végül két, sajnos nem egészen felhőtlen viszonyban álló, országos magyar ernyőszervezet vállalta magára, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége (HMDK) és a Magyar Egyesületek Szövetsége (MESZ).
A két látogatás során mindkét országos magyar szervezet vezetőivel találkozhattunk. Első alkalommal az EMKE szervezésében erdélyi Magyar Házak képviselőinek egy csoportja vehetett részt, a Határon Túli Magyarságért Alapítvány meghívásának eleget téve, a Pécsett zajló XXIII. Határon Túli Magyarok Fesztiválján. Ennek keretein belül, illetve annak kiegészítő mozzanataként tettünk egynapos kiskörutat a Drávaszögben. Ez alkalommal a HMDK Béllyén levő székházában osztottuk meg gondjainkat, kerestünk kapcsolódási pontokat. A házat, amelyet most újítottak fel és bővítettek ki magyar állami támogatással, valamint magát a HMDK-t a szervezet ügyvezető elnöke, Jankovics Róbert mutatta be. Több termében folyik közösségi, közösségszervezési munka, de lap- és könyvkiadó szerkesztősége is helyet kapott benne. A HMDK tagságába közel 20 egyesület és 13 alapszervezet tartozik. A tömbben és szórványban élő vidéki magyarság körében is párhuzamosan sorra alakultak meg az egyesületek, a civil szervezetek. A húsz évvel ezelőtt földig lerombolt, mára újból felépített Vukováron Jakumetovič Rózsika, a Magyar Egyesület elnöke mutatta be a támogatás alapján ugyan, de a nyugdíjasok lelkesedéséből létrejött, minden sarkából életet sugárzó székházat, ahol szinte naponta összegyűlnek, beszélgetnek, varrogatnak, magyar nyelvet gyakorolnak, társasjátékokat játszanak, jól érzik magukat együtt az idősödő emberek (hiszen fiatal már alig van). Mindeközben megpróbálnak létrehozni egy emlékszobát, ami a háború előtti életre emlékeztet, mert annak semmi tárgyi bizonyítéka nem marad, csupán az emlékek és a tökéletes rend szerint kialakított emlékkert, valamint a mementóként megőrzött, szétlőtt víztorony… Vörösmart magyarságának életéről az energikus, tevékeny polgármester asszony, Bisztricán Hajnal mesélt, majd Sipos Zsivics Tünde néprajzos, az Eszék-Baranya Megyei Magyar Kisebbségi Önkormányzat elnöke kalauzolt tovább a szintén egyre elhagyatottabbá váló Nagybodolyára, ahol ennek ellenére igen gazdag néprajzi anyagot őrző tájház működik; végül Pélmonostorra, ahol szintén berendeztek egy tájházat előadó- és közösségi teremmel, és működik a magyar szervezet két épülettömbből álló, az udvaron kocsiszínszínpaddal rendelkező székháza is.
A magyar szervezetek egy része tehát a HMDK-hoz csatlakozott, mások létrehozták a MESZ-t. Ennek vezetőivel és képviselőivel a XIII. Civil Akadémia során találkozhattunk, s ezúttal kicsit több időnk jutott a bepillantásra, hiszen a rendezvény két és fél napja alatt számos helységet, helyszínt, kerestünk fel Tomasic Deák Korina kalauzolásával és kitűnő szervező munkájának eredményeképp. A MESZ közel 40 tagszervezetet tömörít. A MESZ dolgozta ki a Magyar Házak-projektet, melynek fő célja, hogy minden tagszervezet számára biztosítva legyen egy közösségi tér – ház, klubhelyiség –, ahol zavartalanul tud tevékenykedni. Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar szervezetek fenntartásához a horvát kormány Emberi és Kisebbségjogi Hivatal nyújt támogatást, melynek pályázati úton történő elnyerését a Szövetségen keresztül bonyolítják le. A Horvát Munkaügyi Hivatal támogatása pedig hosszabb-rövidebb időre történő ideiglenes munkaviszony kialakítását teszi lehetővé. A Szövetség közvetlenül kapcsolatban áll a fenti hivatalokkal, valamint a különböző minisztériumok szakszolgálataival is. Majdnem minden tagszervezetnek van anyaországi kapcsolata is, ezek révén számos közös programot valósítanak meg, kormánytámogatást (alapítványi, pályázati) azonban az utóbbi években nem sikerült elnyerniük. Ennek ellenére is, a mindössze 15 ezernyi közösség 13 saját ingatlant tart fenn és éltet számos programmal, az állami támogatás mellett a tagság támogatása és önkéntesek lelkesedése által. A többi szervezet némelyikének az önkormányzatok nyújtanak teret, mások az előbb említett lelkesedésből élnek. Ilyen volt a hercegszőllősi Magyar Ház is, amelyek munkáját látva a járás épp most ígérte és ítélte meg a székház és annak fűtése, fenntartása biztosítását. Itt találkoztunk Sója Dénes képviselővel is, aki elsorolta a rájuk bízott és a magyarság szempontjából igen fontos feladatokat, mint például a magyar iskolaigazgatók megtartását, a magyar jelenlét létezését, és annak felmutatását minden lehetséges fórumon és módon. Anyanyelv-használati és egyéb kisebbségi jogok Horvátországban csak 30 százalékos részarány feletti lélekszámtól járnak hivatalosan, ellenben a jó viszony, az eredményes munka folytán az önkormányzatok maguk is döntenek a különféle támogatásokról, és nem csak akkor, ha történetesen magyar az önkormányzat. Sepsén különleges Turul-emlékművet mutatott be a polgármester: a turulmadár szárnya csukott, aminek az a jelentése, hogy a sepsei megmaradt magyarok nem kelnek szárnyra, nem vándorolnak el, hanem otthon építenek új hazát maguknak a régi alapokra. És valóban: külön fiatalok szervezetét is létrehoztak, népdalokat, táncokat tanulnak, megemlékezéseket, összejöveteleket szerveznek és jövőt álmodnak maguknak. Csúzán szép majolika Kossuth-domborművet őriznek a Magyarok Házában. Kiskőszeg még inkább a múltba fordul, de itt is van Magyar Ház, folyamatosan építgetik, szépítgetik, és élettel is megtöltik. Újbezdánban szépen berendezett tájház mellett csinosítják a közösségi házat, ahol játszóház, zenei (citera, furulya), tánc- és magyarnyelv-oktatás működik. Eszéken, illetve a vele egybenőtt Rétfalun ugyancsak szép, bár kisebb felújításra megérett közösségi házban működik a Népkör tevékenyen gyakorló kórussal, játszóházzal, közösségi és sporttevékenységekkel. Évente szerveznek Magyar Napot Eszéken, Dankó Pista-nótaestet, szüreti- és álarcosbált. Mivel itt közép- és felsőfokú oktatás is működik, a diákságot is be lehet vonni a tevékenységekbe.
Vörösmart általam is lemérhető élő példa a talpon maradni akarás harcának győzelmeiről. Alig egy hónap alatt hihetetlenül ötletes, több termen átvezető interaktív múzeumot alakítottak ki, töltöttek fel anyaggal, ismeretterjesztőkkel, játékokkal, ahol felnőtt, gyermek egyaránt jól érzi magát – még akkor is, ha épp magyar nyelvű tanórát tartanak. Egyetlen szomorú észrevételünk volt, hogy például, az állatokat bemutató játékkorongokon csak horvát nyelvű feliratot láttunk, és egy picit itthon éreztük magunkat: csak így adnak támogatást…
Pillantsunk bele egy kicsit az oktatás helyzetébe is.
A magyar kisebbség Horvátországban az anyanyelvi oktatást a Horvát Köztársaság Alkotmánya, a Kisebbségi Jogokról Szóló Alkotmányerejű Törvénnyel összhangban valósíthatja meg.
A magyar kisebbségi közoktatás négy szinten folyik: óvodai, elemi iskolai, középfokú és felsőfokú.
Az oktatás, számunkra kissé különleges módon, három alapvető minta szerint működik:
A modell: az oktatás teljes egészében a kisebbség nyelvén folyik. Természetesen a diákok kötelezően tanulják a horvát nyelvet ugyanannyi heti óraszámban, mint a magyar nyelvet. Itt nincs különbség a kisebbségi és a többségi nemzet elemi iskoláinak finanszírozásában. A magyar nyelven tanító és anyanyelvápolást vezető pedagógusok tiszteletdíját és útiköltségét a horvát Oktatási Minisztérium fizeti, továbbá a tanárok számára a szakmai továbbképzés is államilag finanszírozott. Az iskolák rezsiköltségeit és a karbantartási munkálatok költségeit a megye viseli. Az elemi iskolás diákok részére ugyancsak a megye biztosít ingyenes utaztatást.
Négy központi magyar általános iskola működik Horvátországban: Vörösmarton (kihelyezett alsó és felső tagozattal Újbezdán, kihelyezett alsó tagozattal Csúzán, Sepsén), Laskón (kihelyezett alsó tagozat Várdarócon), Kórógyon, Eszéken; összesen 295 diákkal. Mindegyik iskola rendelkezik korszerű számítástechnikai teremmel is. Sajnos, a tanulók száma évről-évre csökken, ami nagy gondot jelent a horvátországi magyar oktatás területén. Ezt a fogyást Kórogyon, az iskolafolyosó falára kihelyezett végzős tablókon láthattuk: tavaly például egyetlen diák volt a tablón.
B modell: az oktatás két nyelven (horvát és magyar) folyik. Az előírásoknak megfelelően ebben az esetben a természettudományi tantárgyakat kötelezően horvát nyelven, míg a társadalomtudományi tantárgyakat magyar nyelven oktatják. Az ilyen oktatás horvát tannyelvű intézményben történhet, de külön osztályokban. Horvátországban B modell szerinti két tannyelvű oktatás egyedül Zágrábban működik.
C modell: az oktatás az anyanyelv és a kultúra ápolásában nyilvánul meg heti öt tanítási órában, miközben a teljes oktatás egyébként horvát nyelven folyik. Az öt tanítási órában helyet kell, hogy kapjon a magyar nyelv és irodalom, a történelem, a földrajz, a rajz és a zene tanítása. A horvátországi magyar tanulók legnagyobb aránya az anyanyelvápoló iskolákban található. Jelenleg 18 horvát tannyelvű általános iskolában folyik magyar anyanyelvápolás a következő településeken: Antunovác (16 gyermek), Ivánovci (7), Eszék (2 iskolában is 18, illetve 22 fős létszámmal), Ójánkovác (48), Szentlászló (56), Hercegszőlős (60), Bellye (86), Dárda (72), Pélmonostor, Kiskőszeg, Gradina, Lacháza, Dály, Zsdála (15-15), Karancs, Csák és Marinci (28-28). Ez közel ötszáz gyermeket jelent – jelentene. Sajnos, egyik iskolában sem tartják be az öt tantárgyra vonatkozó program iránti követelményeket.
Ami a középfokú oktatást illeti, a magyar kisebbség anyanyelven történő oktatása ezen a szinten már szinte elhanyagolható mértékben folyik. Ezt a kis népességszám, a felkínált kevés számú szak, valamint a pályaválasztásnál előnyben részesített állami oktatási nyelvű intézmények által nyújtott biztosabb perspektíva vonzereje okozza. Magyar nyelvű, középfokú oktatás egyedül az eszéki Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központban folyik, három szakon: általános gimnáziumi, kereskedelmi szakmunkás és idegenforgalmi technikus szakon. A középiskolák összesen 11 magyar osztályában 56 diák vesz részt a képzésben. Ez tehát azt jelenti, hogy a magyar ajkú diákoknak csak kis hányada iratkozik be az eszéki magyar iskolaközpontba, a többségük Pélmonostorra, Eszékre, Vukovárra és Vinkovcira jár horvát tannyelvű gimnáziumi és szakközépiskolai képzésre. Ez a helyzet azért nagyon furcsa, mert a továbbiakban a felsőfokú oktatásban továbbtanulók nagy része Magyarországra megy egyetemre, sajnos már hiányos magyar alapműveltséggel. A horvát Oktatási Minisztérium amúgy minden iskola (így a kisebbségi középfokú tanintézmények is) működését (taneszközöket, rezsi- és útiköltséget stb.) és a tanárok mindennemű tiszteletdíját és járulékát, valamint a pedagógusok továbbképzését is teljes mértékben finanszírozza.
A felsőfokú oktatási szintet tekintve, a Zágrábi Egyetemen 1994 óta Hungarológiai Tanszék működik az Általános Nyelvészeti és Orientalisztikai Intézet szervezeti keretein belül, szinte kizárólag nem magyar nemzetiségű hallgatókkal. Magyar nyelvű egyetemi szintű oktatás egyedül az eszéki Strossmayer Egyetem Bölcsészettudományi Karán működik, a 2007–2008-as egyetemi évtől, magyar nyelv és irodalom szakon. A szak csupán egy másik horvát tannyelven oktatott szakkal párosítva végezhető. A hallgatók jelentős hányada azonban itt sem magyar nemzetiségű!
Tankönyvek tekintetében a horvátországi törvények értelmében a magyar tannyelvű iskolákban használhatnak magyar nyelvű tankönyveket. A horvát tankönyvek magyar nyelvre való fordítására és azok kiadására a Horvát Oktatási Minisztérium minden évben jelentős összegeket biztosít.
Amikor megérkeztünk Horvátországba esőben, szélben, hidegben, Pélmonostoron nagy sokadalom várakozott ünnepélyes arccal, türelmesen az ’56-os menekültek táblájánál a koszorúzási ünnepség megkezdésére, majd nagyon szép, meghitt és megható emlékműsor vendégei lehettünk.
Mielőtt hazafelé indultunk volna, magyar esten vehettünk részt, ahol az aranyos legapróbbaktól a deresedő hajú fellépőkig minden korosztály kivette a részét játékkal, néptánccal, zenével, jelenet bemutatásával – lelkesen, ám már nem csak magyar nyelven és nem csak „tiszta forrásból” merítkezve.
Először arra gondoltam, hogy lenne mit tanulnunk még nekünk is lelkesedésből, végül arra, hogy vajon nekünk, erdélyieknek is ennyire el kell fogynunk, hogy elfogadjanak, és vajon a mi jövőnk vetült ott elénk?
