„Itt Kolozsvár. Itt Kolozsvár. Első adásunkat közvetítjük” – hetven évvel ezelőtt, 1954. március 15-én 16 órakor hangzott el a Kolozsvári Rádió, vagyis a Román Rádiótársaság kolozsvári területi stúdiójának első adása, egy óra magyar, egy óra pedig román nyelven, az akkori adás hanganyagából csak a beköszönő szavak maradtak fenn. Erre az eseményre emlékezve, az ünnepre készülődve a rádió munkatársai egyhetes műsorfolyamot indítottak, „hetvenkedve” hangoztatva két jingle, vagy magyarul és kedvesebben szólva prütty között, hogy „öreg rádió nem vén rádió”. A műsorfolyamban a jelenlegi munkatársak mellett rég hallott hangokkal is újra találkozhattunk, nyugdíjas szerkesztők, egykori gyakori meghívottak voltak a stúdió vendégei ezekben a napokban. Ha nem is sikerült hetven évet visszautazni a múltba, az utóbbi három évtized sok emlékezetes pillanata elevenedett fel újra.
A kolozsvári magyar nyelvű rádiózás történetének voltak előzményei: 1940 őszétől a háború végéig működött egy adóállomás a városban, amely eleinte csak a budapesti műsort sugározta, később azonban növekedett az erdélyi közvetítések száma. Az 1954-es indulás időpontja valószínűleg nem a véletlennek köszönhető, viszont egyelőre nem tudni, a pártvezetésnek miért éppen erre a napra, a magyar nemzeti ünnepre esett a választása. Lehetséges, hogy két legyet egy csapásra alapon egyúttal az ünnep jelentőségén is csorbítani igyekeztek ezzel a dátummal, hiszen a stúdió működése valóban korszakot nyitott a térség életében. Négy nappal később az Utunkban Huszár Sándor a kor riportjainak műfaji követelményeihez igazodva, lelkesen számol be az indulásról: „Nem lehettem ebben a pillanatban ezer helyen, de biztosan tudom, hogy a lakóházakban egy pillanatra félbeszakították munkájukat a háziasszonyok, az üzemi mikrofonok (sic!) hangjára megfordultak a hazaigyekvő munkások, az utcákon, a tereken felfigyeltek a járókelők.” Az első adás főleg helyszíni közvetítésekből állt, az ipari vívmányok (a kolozsvári vasúti műhelyben felgyorsult a vagonjavítás, a Tehnofrig üzemben előállították a tejszeparátort, az Unireába új textilgépek érkeztek) ismertetése után marosvásárhelyi témák következtek, önműködő kenyérgyár, Kultúrpalota, és – jó lenne tudni, miről is volt pontosabban szó! – „az egyik székely falu mesemondójától elkértük a varázssipkát”. Az első években ugyanis Kolozsvárról közvetítettek Székelyföldre is, az adáskörzet négy tartományt ölelt fel: Kolozsvárt, Nagyváradot, Nagybányát és a Magyar Autonóm Tartományt. Az utóbbi régióban négy évvel később, 1958-ban indult el a helyi területi stúdió: a Marosvásárhelyi Rádió. Visszatérve az első kolozsvári műsorhoz, volt még Nagybánya, Püspökfürdő, Szalárd a kínálatban, tehát nagyon rövid bejátszások lehettek ezek, a műsor végén pedig felcsendült a kolozsvári operában rögzített ária, a Hazám, hazám, te mindenem… A későbbi évtizedekben, nem is beszélve a nyolcvanas évekről, elképzelhetetlen lett volna ennek a zeneműnek a bejátszása, ekkor azonban talán lehetett valamiféle elcsatornázó szerepe, a március 15-e ünneplését tiltó hatalom így vezette el a feszültség egy részét.
A napi egyórás magyar nyelvű műsor megért számos változást, ami az adásidőt, a szerkesztési elveket és a hallgatottságot illeti, a teljes betiltást (1985-ben, az összes területi stúdiót érintette az intézkedés), majd a rendszerváltáskor az újraindulást, most meg már jó pár éve rövidhullámon huszonnégy órában hallgatható. Sok minden megváltozott közben, a háziasszonyok nemhogy rádiót hallgatva nem szöszmötölnek a konyhában, de a szöszmötölés egészében kiszorult a mindennapjaikból – viszont araszolnak a kolozsvári forgalom infernójában, ahol a rádió igazi társa a hazafele igyekvőknek. Már megállt az autó a ház előtt, a gyerek alszik a hátsó ülésen, az estebéd sürgős lenne, és a házi feladat is csak félig készült el az úton, de egyre érdekesebb az interjú, a beszélgetés, hiába, nem lehet így kikapcsolni a rádiót. Hadd szóljon!
