Tiszta éjszaka volt 1849. augusztus 5-én, a holdfény megvilágította az utat a robogó kocsi előtt, és szinte glóriát vont az út felett magasodó világosi vár romjai fölé. A 13. században épült vár maradványai jól kivehetők voltak, úgy vigyázta most is a tájat komor falaival, mint hajdanán, a régen letűnt századokban, mikor már jelentős várőrséggel figyelte a környéket a betörő ellenség ellen. Az éjszakai pusztában lobogó tűz mellett pásztorok mesélik, hogy a várat a Bohus-kastéllyal egy alagút köti össze, melyet a törökök építtettek, hogy az ostromlott várból kincseiket erre menekítsék. De az öregek azt is tudni vélik, hogy a fiatal Mátyás, aki királyi hatalmát akarta megerősíteni, még a saját nagybátyját, anyjának testvérét, a jó Szilágyi Mihályt is ide záratta, mert az a királyi hatalmat korlátozni akarta. Mikszáth is elmeséli Szilágyi kalandos megmenekülését a fogságból, a palóc mesemondó maga is először Heltainál olvasta a regényes szabadulást. Az már nem Mátyáson múlott, hogy miután ő nagybátyjának megbocsátott, és reá bízta a déli határ védelmét a török ellen, Szilágyi török fogságba esett, vallatták, de ő nem akarta elárulni Nándorfehérvár gyenge pontjait, ezért 1461-ben Konstantinápolyban bizony fejét vették. A vár később a Báthoryaké lett hatalmas uradalmával egyetemben, melyhez száz-százötven falu tartozott. Pár évvel később az Aradot elfoglaló Dózsa-hadak vették be a várat és dúlták fel a környező birtokokat. A törökök azonban nem mondtak le a Maros-vonal várainak elfoglalásáról, hiába védte Világos Gyula mellett az alföldi területeket, a janicsárok lovai mindenhol utat tapostak maguknak. 1566-ban Világost is birtokba vették. Nem is mondtak volna le róla a világ végezetéig, de nem úgy van az, 1693-ban végleg kiverték őket Erdélyből, Világosról is takarodniuk kellett. Addigra azonban a vár kövei, falai lassan meggyengültek, védművei elavultak, már nem volt katonailag számottevő tényező. Az igazi érték nem is a vár volt, hanem a hozzá tartozó birtok, tolongtak is érte elegen. A Grassalkovichok után a herceg meggazdagodott jószágigazgatója lett az új tulajdonos, Bohus Imre, aki felvidéki birtokait adta cserébe a jó zsíros aradi földekért. 1784-ben a vár pusztulása beteljesedett, a Horea–Cloșca felkelés alatt egy parasztcsapat befészkelte magát a vár romos falai közé, és az ostromlók csak ágyúval tudták őket megadásra bírni. Szét is lőtték a falakat annyira, hogy egy esetleges későbbi lázadáshoz már ne lehessen használni.
Ott magasodtak a romok az út felett azon az augusztusi éjszakán, az alaktalan falak mintha nem is emberkezek nyomait őriznék, hanem a hegyek folytatásai lennének, sziklaszirtek, melyek mindmáig a legigazibb, legtragikusabb balladát írnák, Világos balladáját, „Világosnak gyász borulatánál…”
A kocsi utasa feltekintett a komor falakra, és szívét balsejtelem szorította össze. Csak két nappal azelőtt járt az aradi várban, Damjanichot látogatta, ki törött lábbal tehetetlenül szemlélte az eseményeket, arról beszélt, hogy a kormány Arad közelébe húzódik vissza. Tudomása volt arról, hogy Kossuth és a kormánytagok számára lakásokat ürítenek ki Aradon. Amit pedig előtte lehetetlennek tartott volna, most kimondta, hogy valószínű az osztrák csapatok rátörnek a várra, és fogadkozott, hogy soha nem adja fel Arad várát, az maga a haza. De amit sem ő, sem a világosi kastély felé tartó utas, maga a kastély úrnője nem látott előre, azt a sors már írogatta a könyvébe.
Hol volt már akkor a Buda visszafoglalása felett érzett öröm! Hiszen pontosan a visszafoglalás napján járult a 18 éves Ferenc József császár kézcsókra Miklós cár elé, hogy segítséget kérjen birodalma megmentéséhez. A segítség késedelem nélkül jött, a mintegy kétszázezer főnyi orosz sereg zúdult rá a kivérzett országra, és vetett véget az álmoknak. A sors sietve új lapot kezdett, vázlatot készített jó száz évvel későbbre, jó lesz ez az orosz „segítség” későbbre is.
Damjanich tudta már ezekben a napokban, hogy Görgey a sikertelen komáromi áttörés után megtépázott seregével Aradra érkezett, hogy Bem kísérlete Temesvár megostromlására kudarccal felérő próbálkozás (augusztus 9-én szét is verték az osztrákok a magyar csapatokat), mégis azt mondta, hogy az utolsó emberig védik Aradot.
Bohus Antónia, a világosi kastély úrnője két évvel később, 1851-ben Brunswick Teréz kérésére feljegyezte e napok eseményeit, és visszaemlékezésében ezt írja: „…az erdélyi határról visszatérőben voltam, hol az aradi fiatalság közt legkisebb fiam is, Zsiga ama lovassági védcsapat parancsnoka szolgált, amely a móc hordák ellen volt felállítva Világoshoz közel. A holdvilágos éj ünnepélyes csendében számtalan szekérrel találkoztunk, melyeken menekülők szorongtak összevissza hányt málhák között. E jelenség előkészített már arra, hogy házunkat is menekülőkkel megrakva találandom. S úgy is volt.”
Ki volt a Bohus-kastély úrnője, akihez oly bizodalommal voltak a menekülők, földönfutók, otthonukat a biztos halál elől odahagyók, remélve, hogy Világoson menedéket találnak? Apja, magyarszőgyéni Szőgyény Zsigmond Kisvárdán született, több nyelven beszélő művelt földbirtokos, jogi végzettségű, szabolcsi főispán, később Pest, Pilis és Solt vármegyék főispáni helytartója. A királyi táblán az uralkodó, a vármegyében a megyék főispáni helytartója volt. Országgyűlési képviselő, majd alkancellár. Felesége felsőpásztori Pászthory Julianna, a fiumei kormányzó leánya. Gyermekeiket, Antóniát és Lászlót gondos nevelésben részesítették, a magyar nyelv szeretetére nevelték. Antónia, aki 1803. szeptember 6-án született Pesten, már gyermekként németül, franciául, angolul beszélt, de a latin nyelvben is járatos volt. Zongorára maga Liszt Ferenc tanította. 1823-ban ment férjhez Bohus Jánoshoz, a művelt, vagyonos földesúrhoz, Világos birtokosához. A Bohus család a 18. század végétől kapott nemesi előnevet (Világosi), miután vagyoni helyzetük egyre javult, később bárói rangot is nyertek. Bohus János fiai, Zsigmond, István, László a század végén már képviselőházi tagok, később országgyűlési képviselők, a főrendiház tagjai. 1824 és 1838 között épült fel a kastély, amely később a világosi fegyverletétel helyszíne lett. A kastély ma is áll, neoklasszikus stílusban épült, sok vendéget befogadó harminc szobájával, oszlopokkal díszített bejáratával. Irodalomkedvelő, a tudományos életben járatos vendégek fordultak meg a házaspár otthonában, a Podmaniczkyak, a Nyáray grófok, de Reguly Antal is. Gróf Brunswick Terézzel, akit Antónia még a szülei házában ismert, 1840-ben Aradon egy nőegyesületet alapított, később a kastély szárnyában Bohusné egy kisdedóvót is berendezett, melyben 30-40 gyermeket neveltek a család költségén. 1840-es évek elején pedig egy német–magyar, vegyes tannyelvű katolikus iskolát hozott létre Világoson.
Báró Bohus János – kinek rokonai zömmel Zólyom vármegyében éltek, a család Liptó vármegyéből származott – Arad vármegye alispánja volt, 1847-től a vármegye országgyűlési követe. Már az 1848-as forradalom előestéjén eltörölte a robotot és a dézsmát a birtokán, bejelentését a helyi románság hatalmas ovációval vette tudomásul, a bíró a magyar zászlót a házára is kitűzte örömében. A forradalom hónapjaiban Világos román lakói lelkesen ünnepelték az eseményeket, később azonban a románság hangulatát a Schwarzenberg ulánusezred bukovinai, román származású tisztjei feltüzelték a magyar kormány ellen, és 1848 őszétől sorozatos atrocitásokra került sor itt is, csakúgy, mint Erdély-szerte.
A kastélyban valóban menekülők szorongtak, a társaság középpontjában Kossuth hozzátartozói voltak, anyja, nővérei, ezek férjei, gyerekei. Tanakodtak, merre menjenek tovább, hiszen egyfelől az osztrákok, másfelől az oroszok, a hegyekben az ellenséges, mindenre kész mócok. Hol maradt nyitva számukra a menekülés útja? A következő napokban újabb menekülők érkeztek, mindnyájukat az a remény éltette, hogy még minden jóra fordulhat. Ott volt Bezerédj István, Tolna megye képviselője is, akit aztán augusztus 11-én reggel sürgősen Aradra rendelt Kossuth, hogy vegyen részt a minisztertanácsi döntésen, abban a reményben, hogy még lesz lehetőség vérontás nélkül megoldani a haza sorsát. Este azonban komoran, leverten jött vissza, ő hozta Világosra a hírt, hogy minden elveszett, Görgey a közös határozat értelmében le fogja tenni a fegyvert.
Augusztus 11-én a magyar kormány már Aradon volt, megtartották az utolsó minisztertanácsi ülést, ekkor derült fény a temesvári csatavesztés okaira is. Mindez elég volt Görgeynek, hogy lemondásra szólítsa fel Kossuthot és a kormányt. Az összehívott haditanács két ellenszavazattal jóváhagyta az oroszok előtti fegyverletételt, Görgey erről értesítette Rüdigert, mihelyt Kossuth teljhatalommal ruházza fel Görgeyt. A kormányzó pár órával később Aradról elmenekült, elhagyta az országot, nem tudta még, hogy soha többé nem lép Magyarország földjére.
Görgeynek nem maradt sok választása, már látni lehetett, hogy a szabadságharc elbukott, a kétszázezres orosz sereg ellen a harcot felvenni nem lehet. A Bem vezette erdélyi sereg felőrlődött, Temesvárnál a fősereg Dembinszky vezetésével megsemmisítő vereséget szenvedett, így Görgey nem a túlerővel szembeni harcban, hanem az oroszokkal való tárgyalásban látta az esélyt a túlélésre. Csapatai e napokban Pankota határában voltak, az orosz főparancsnok, Paszkievics Várad felől Borosjenő térségébe érkezett. Világoshoz közel táboroztak Rüdiger csapatai. Görgeyék abban reménykedtek, hogy nem kerülnek a kíméletlen Haynau kezébe, aki már akkor haditörvényszéki ítélet nélkül akasztatott.
Felvirradt 1849. augusztus 12-ének reggele. A korábbi napok eseményei gyorsan követték egymást, valahol valakik egy ország, egy nemzet életéről már döntöttek. Ma már tudjuk, hogy az orosz beavatkozás kitalálója és szorgalmazója Zsófia főhercegnő, a császár anyja volt. Ferenc József testvérének, a kivégzett mexikói császárnak, Miksának volt szárnysegédje Boksay Tivadar, az ő emlékirataiban (csak másolatban, mert az eredeti Budapest bombázásakor elégett) olvasható, hogy a császár anyja egy előre megfogalmazott, I. Miklós cárhoz intézett levelet íratott alá fiával, ebben az állt, hogy a magyar rebellisek a francia forradalomhoz hasonlóan az uralkodó osztály kiirtására törekednek. Mindeddig a cár a magyar forradalmat az ország belügyének tekintette. Boksay említi azt az angol diplomáciai vélekedést is, miszerint az aradi kivégzések ötlete Felix Schwarzenberg osztrák kormányfőtől, Windischgraetz hercegtől, Schmerling államminisztertől és Zsófia főhercegnőtől származik. Haynau lesz majd a végrehajtó. Most már azt is tudjuk tehát, hogy az aradi tábornokokat és a többi áldozatot a bécsi titkos haditörvényszék még a fegyverletétel előtt halálra ítélte, ezt Batthyány Lajos miniszterelnök naplója is sejteti. Az ő kivégzése egyébként kifejezetten Zsófia főhercegnő mesterkedése volt, a vérbíróság ítéletét olyankor íratta alá a fiával, amikor egy sikeres vadászatról tért haza a fiatal császár, és jó hangulatban volt. Ezek után látható, hogy a megadás, a bizalom az orosz védelemben hiábavaló volt, azonban az érintettek erről mit sem tudtak. Schwarzenberg a cári hadsereg vezetőinek kedvelt embere volt, Varsóban kapott tőle üzenetet Paszkievics orosz főparancsnok, mi a teendő a magukat megadó, az oroszokban megbízó magyar tábornokokkal: kiadni őket az osztrákoknak. Vajon ha a tábornokok orosz fogságban maradhattak volna, mi lett volna a sorsuk?
Világos volt kiszemelve a tárgyalások helyszínéül. „Készakarva választá Görgey e pontot a fegyverletételhez, mert itt oroszoktól volt körülvéve, kiknek egyedül akarta magát átadni, mint kiket egyedül tekintett legyőzőinek” – írta Bohus Antónia a visszaemlékezésében. Ide, Világosra érkezett hát Görgey augusztus 12-én, vele együtt jött Aradról Csány, a közlekedési miniszter, akit pár hét múlva majd az osztrákok sok más társával együtt kivégeztek. A délelőtti órákban Világosra érkezett Rüdiger ártándi táborából a két hírnök, Bethlen Gábor és Beniczky ezredes, valamint Pöltenberg tábornok, anélkül, hogy a főparancsnokhoz, Paszkievicshez eljutottak volna. Hozták a lesújtó hírt, a fegyverletétel feltételeit: feltétel nélküli megadás, marad a bizodalom a cár nagylelkűségében. Pár órával később Világosra bevonultak Ausztria szövetségesei, az oroszok.
Frolov tábornok – aki Rüdiger utasítására Görgeyvel tárgyalt – szárnysegéde, Drozdov így írja le Világost: „Világos, ez az elég szép városka dombokká szelídülő hegyek lábainál fekszik. Magának a városnak a központja fölött az egyik domb lankáján egy csodálatos épület emelkedik, melynek kertre nyíló oszlopsoros folyosója a domboldalon le egészen az utcáig vezet. A házat körülvevő hatalmas tömegű nép és katona láttán ki lehetett találni, hogy itt van a főparancsnok szállása, a kapunál álló medvebőr süveges gránátos őrök kétségtelen bizonyítékául szolgáltak Görgey jelenlétének. Alig értünk az épület terasza elé, Görgey kijött elénk. Az üdvözlések után a magyar főparancsnok tábornokunkat rögtön karon fogta és egyenesen dolgozószobájába vitte…”
Az oroszok bevonulását a helybeliek félreértelmezték: „A félrevezetett nyers oláhság ugyanis azon meggyőződésében, hogy e hitrokonai azért jöttek, hogy őket képzelt jogaikba helyezzék, és az urak jószágait köztük felosszák, nagy lelkesedéssel és egetverő »sa traiasca!«-kal fogadták őket. Nemsokára azonban a kozákok érzékeny kancsukái érezhetőleg meggyőzték az oláh népet, hogy az oroszok nem hajlandók kommunisztikus vágyaikat betölteni” – írja Bohus Antónia. (De nem kell sokat várni, csak alig száz évet, megtörténik ez is.) Az orosz vezérkar főnökével, Frolovval Görgey a kastélynak az országútról nézve jobbra eső, ablakaival az országútra néző szobában tárgyalt, majd egy kör alakú asztalon tanúk nélkül aláírták a fegyverletétel okmányát.
Oh, ezek az asztalok, melyeken annyi okmányt, a magyarok megalázását, kisemmizését, elveszejtését megpecsételő okmányt írtak alá, Világos, Versailles, látogatják ma a turisták, és mennek tovább, ezt is láttuk, de mit is? A világosi kastély tölgyfából vágott kerek asztala közepén ezüstlemezen a fegyverletétel drámai dátuma olvasható: 1849. augusztus 13. (A kiegyezést követően készült az emlékező táblácska.) E sorok írója paksi diákjaival megrendülten állta körül ezt az asztalt, az események évfordulója alkalmából szervezett zarándokúton.
A tárgyalást követő ebéd feszült hangulatban zajlott: „Lelkemet balsejtelem nyomasztotta, vajon a sors különös rendeltetése folytán nem saját halotti torukat ülik-e itt meg? Szerencsétlenek! Sokan közülük nem is tévedtek, mikor végzetüket előre megérezték” – írja Frolov tábornok személyi segédtisztje.
Idézzük emlékezetünkbe az eseményeknek azt az aradi mozzanatát, amikor is a minisztertanács megszavazza a fegyverletételt, és Kossuth teljhatalommal ruházza fel Görgeyt, hogy a határozatot végrehajtsa. Maga pedig elhagyja az országot. Ez az esemény döntően befolyásolta Görgey életét és másfél évszázadig tartó történelmi megítéltetését is. Olvassunk bele Görgey Artúrnak a száműzetésből 1850. május 10-én gróf Károlyi Györgyné Zichy Antóniához írott levelébe: „…Önnek azt beszélték, hogy augusztus 13-a egy általam az ellenséges hadvezérekkel kötött egyezménynek volt az eredménye, holott pedig az csak a legszomorúbb kényszerűség cselekménye volt. A vonatkozó határozatot egy számos tagú haditanács mondta ki, én azt csupán végrehajtottam. Azon hadi tanács tagjai agyonlövettek, felakasztattak, börtönben sínylődnek, én amnesztiát kaptam. A gyanú, hogy én amnesztiámat valamely alávaló cselekedet által magam kijártam, kikötöttem, sokkal közelebb fekvő, semhogy ne érintsem. Ezen irtózatos gyanú ellenében nem maradt más fegyverem, mint szavam s életem. Szavam, mellyel ünnepélyesen kijelentsem, hogy amnesztiámban éppoly ártatlan vagyok, mint az október hatodika szörnyűségeiben. Életem: hogy ezen kijelentésemet lehetőség szerint bebizonyítsam.” Öccsének, Görgey Istvánnak ezt írja: „Énnekem nincs jövőm. Nem is lehet, amíg élek. Tán lesz halálom után, ha rágalmazóim a dolog természete szerint egymásba harapván álorcáikat kölcsönösen letépik.”
Kossuthnak 1849 őszén Vidinből (Bulgária) írott levele, és benne a megbélyegző szó Görgeyről: „áruló”, ettől kezdve bejárta Magyarországot és az emigrációban szervezkedő, de a magukat mindentől távol tartó magyarokat is.
Batthyány Lajos miniszterelnök ekkor már hónapok óta börtönben volt, január elején tartóztatták le Pesten az osztrákok. A Világoson zajló események idején Olmützben raboskodott, naplójába ezt jegyezte fel: „Tegnap Görgey Artúr fővezér seregével megadta magát. Az orosz és osztrák szövetség közé tehát nem sikerült éket verni a tárgyalásokkal. A magyar minisztertanács döntött, a fővezérrel letetette az oroszok előtt a fegyvert. Fájdalom: a fegyvertelenekre, hazánkra Damocles ellenséges kardja végleg lecsapott.” Megjegyzendő, fegyverletétel nem fordult elő a magyar történelemben, Nagymajténynál hűségesküt tettek Károlyi Sándor kurucai, de „kardosan, fegyveresen” oszlottak szét a meghódolás után. Azt az aradi várban lezajlott beszélgetést Kossuth és Görgey között semmi írásos feljegyzés nem őrzi. Illyés Gyula Fáklyaláng című drámájának híres dialógusa a két szereplő között fikció, a megírás idejének szellemiségét idézi. Batthyány szerint Kossuth már korábban is tévesen ítélte meg a helyzetet, augusztus 26-án ezt írja börtönnaplójába: „Mindezt elkerülhettük volna! De egyik fél sem hallgatott rám! Közfelkiáltással elfogadták Kossuth javaslatára a Habsburg–Lotharingiai-uralkodóház trónfosztásáról és Magyarország függetlenségének kimondásáról szóló határozatot. (1849. április 14-én ezen az ülésen választják meg Kossuth Lajost kormányzóelnökké.) Kossuth tévesen bízott a nyugati nagyhatalmakban, nem látta be, hogy Ausztria fontosabb nekik az európai egyensúly szempontjából, mint Magyarország. (…) A minisztertanács széthullott a végzetes temesvári csatavesztést követően, Szemere Bertalan (miniszterelnök) és Kossuth Lajos is elhagyta az országot.” A pesti Újépületbe való szállítása után, szeptember 18-án írja kivégzése előtt három héttel Batthyány: „Gyakori volt a viszály, a megosztottság a kormányzóelnök és a szabadságharc néhány politikai, katonai vezetője között. Deák Ferenccel együtt nem voltunk biztosak abban, hogy Kossuth politikája elvezet a kívánt eredményhez, veszélyesnek láttuk lépéseit (…) Kossuth veszélyes politikáját ellensúlyozva mérsékelt pártot kívántam létrehozni, békepolitikát kezdeményezni. De erre már nem volt lehetőségem: letartóztattak.”
Térjünk vissza a világosi Bohus kastélyba. Bohusné Szőgyény Antónia feljegyzéseiben ezt olvassuk: „Két órakor délután asztalhoz ültünk, hol két oldalamon Frolov és Görgey foglalt helyet. Az első komoly és hallgatag férfiú. Nem beszél sokat. Csak azt erősíté ismételten, hogy a magyar sereg hősiesen küzdött, és senki se mondhatja, hogy gyáván adta meg magát. A másik asztaltársam, Görgey is szótlan volt, csak azt említé többek közt, hogy sok dologban igen szerencsétlen volt, így tegnap is, amikor ugyanis nem sikerült neki a világot két gazembertől megmentenie, kiket felakasztani akart. Megdöbbenve e szavak felett kérdém: Kik volnának azok? Azt gondolja tán kegyed, felelé, hogy Kossuthot értem. Nem, e nyomorultat nem akasztattam volna fel. A két Madarászt szerettem volna kipusztítani a világból. (Madarász az utolsó kormány rendőrminisztere volt, a Honvédelmi Bizottmány tagja, a fegyverletétel napjaiban külföldre menekült, később Amerikában telepedett le, ott halt meg 1906-ban.) De tudja-e, miért ítélem meg így Kossuthot? Mikor láttam, hogy minden veszve van, Csányt küldtem hozzá azon üzenettel: »Most itt az ideje, most menjen!« Olvassa ezt! Erre bőrtáskájából iratot vett ki, melyet nekem átnyújta. Kossuth által remegő kézzel aláírt lemondási okmány volt, melyben Görgeyt nevezi ki diktátornak. Lássa, mondá újra, azért tartom őt nyomorultnak, mert csak esteli hét órakor nevezett ki engem diktátornak, holott már délután két órakor elszökött. Félelemből tette, hogy ha a feltétlen hatalom kezemben van, kivégeztetem.” Görgeyt, írja Bohus Antónia, tisztikara feltétel nélkül tisztelte, de az oroszok is tisztelettel adóztak hadvezéri tehetségének, elismerték katonai erényeit. Naplójában feljegyezte Görgey szavait, melyekkel búcsút vett tiszttársaitól: „Uraim! A kormány tegnap kijelentette, hogy a hazát megmenteni nem lehet, lemondott. A muszkáktól körülvétettünk, menekülés nincs. Én határoztam meggyőződésem szerint. Határozatomba beleegyeztek: Kiss Ernő, Leiningen, Pöltenberg tábornokok. A fegyvert letettük föltétlenül. Nem tudom, találkozunk-e többet. Köszönöm Önöknek a bizalmat, a szeretetet, amivel eddig hozzám viseltettek. Isten Önökkel!”
Mikor a fegyverletételt aláírták, minden rangos tisztnek menekülést ajánlott. Az összegyűltek közül azonban, kiket később Aradon kivégeztek, senki nem akart megválni a vezetése alatt álló hadseregtől.
Keserves, lélekrázó jelenetek játszódtak le, miközben a tisztek előkészítették a kastély körül táborozó honvédeket a másnapi katasztrófára, a fegyverletételre. Meg kellett győzni őket a korábbi ellenállás lehetetlenségéről. Bohus Antónia megrázó szavakkal örökítette meg a történteket. Egyes ezredek elégették vagy széjjelvagdosták zászlójukat, és mint ereklyéket elosztották egymás között. Vén huszárok, kik a csatákban szinte eggyé váltak lovaikkal, most lelőtték hűséges társaikat, az embereknél is hűségesebb bajtársaikat, hogy ne kerüljenek az ellenség kezébe. Voltak, akik eltörték fegyvereiket, ne lőjön velük az ellenség többé. A katonák nem szégyellték könnyeiket sem.
Másnap utoljára ültek együtt a reggeliző asztal körül a kastély ebédlőtermében a testileg-lelkileg kimerült tisztek, tábornokok, „…érezte mindenik mélyen ónsúlyát a sors változásának, de bizonnyal egy sem gyanítá közülük, miként meghódolásuk az oroszoknak, kiknek ígért védelmében erősen bíztak, vesztüket okozhatja.” Bizonyára Görgey sem, hogy társai borzalmas vesztéről majd alig két hónap múlva fog értesülni. Mielőtt Rüdigerhez indult volna a Pankota és Csigérszőlős közt elterülő síkra, hogy a fegyverletételt az összegyűlt hadaknak elrendelje, a kastély háziasszonyától így búcsúzott: „Most még haragudni fog rám a nemzet, de három hét múlva, bizton tudom, kezet csókol majd nekem.” Bohus Antónia megjegyzi: „Görgey e nyilatkozatából biztossággal kikövetkeztethető, hogy ő is csalva lett, és hogy lehetetlen, miszerint tudta volna, hogy a kegyelemre való megadás bitóval és golyóval fog jutalmaztatni.”
Ki abban a három hét leteltét várva abban bízott, hogy akkorra minden jóra fordul, keservesen csalódott! Bohus Antónia reménykedve ugyan, de szívében balsejtelemmel nézte a szőlősi tábor felé meginduló menetet augusztus 13-án délelőtt: „Leírhatatlan, fájdalmas, szívszaggató volt a búcsú a tábornokoktól és tisztektől, kik közt többen voltak házunk régi barátai. Elmondhatom, hogy kevés hely van a földön, hol annyi férfikönny elhullott, mint ekkor Világoson. (…) Sohasem éreztem kínzóbb, mélyebb fájdalmat, mint mikor e bús halottas menetet, egy sírba induló hős nemzet halotti kíséretét néztem…” A kastélyban a pénzügyminisztérium maradt egész személyzetével, Csány, Perényi Zsigmond, ők arról tanácskoztak, kinek is adják meg magukat, hiszen nem katonák voltak.
A magyar sereg eközben a szőlősi malomig vonult, itt már az oroszok várták őket. Rüdiger szárnysegédje így örökítette meg a látottakat: „Délután öt óra tájban, mikorra a III. és a VII. hadtestek már felsorakoztak, de az I. hadtest felvonulása még tartott, megkezdődött a fegyverletétel ceremóniája. A gyalogosok, miután tisztelegtek, szomorúan levették magukról hadifelszerelésüket, és puskájukat gúlákba állították. A katonák búcsúzás közben sírtak, és megcsókolták ezredzászlójukat. A huszárok, megállítván lovukat, megölelték azokat, és zokogva búcsúztak tőlük. Karabélyuktól ugyanilyen keserűséggel váltak meg. Ezután Rüdiger gróf törzskarának kíséretében Görgey seregeihez léptetett, s üdvözölvén őket, megkezdte szemléjüket. Kimondhatatlanul megindító volt e rendjét megőrzött erős, harcképes seregnek a látványa. E sereg ugyanis néhány hónapja Ausztria számára még félelmetes volt, s most itt állt fegyvertelenül, magát sorsának megadva, és mint a halálraítélt, várta az ítélet végrehajtását. A katonák szomorú pillantással kísértek bennünket, a tisztek fejüket lehajtva sírtak.”
Két nap múlva a világosi kastélyban letartóztatták az osztrákok Perényi Zsigmondot, a Kossuth-kormány országbíróját, a vád ellene felségárulás volt, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása miatt, vele együtt vitték el Csány Lászlót is, a Kossuth-kormány közlekedési miniszterét. Mindkettőjüket október 24-én végezték ki Pesten az Újépület börtönfalánál, velük együtt Szacsvay Imrét is, az Országgyűlés jegyzőjét. Haynau azt hitte, hogy Csány a Szent Koronát ide, a Bohus-kastélyba szállíttatta, itt elrejtette, ezért ezekben a hetekben több házkutatást is tartatott Világoson. Nem tudta még, hogy a magyar királyi koronát Szemere Bertalan miniszterelnök vitte magával, miközben török földre menekült, megbízható embereivel Orsova közelében, közel a Dunához egy füzesben elrejtették, rongyokba és ládába csomagolva, elásva földben pihennek az ereklyék. Minden bizonnyal a néhány szemtanú közül valamelyik elárulta a rejtekhely titkát, mert 1853-ban a négy évig tartó nyomozás után az osztrákok „megtalálták” az elrejtett ládát.
A lefegyverzett katonák hosszú, hallgatag sora megindult Várad felé az orosz lovasság kíséretében, Rüdiger törzskara az élen haladt, Görgeyt ők vitték magukkal, kit, hova vezet majd a sorsa. A közkatonák arra számíthattak, hogy besorozzák őket az osztrák hadseregbe, a tisztek pedig, akik megtarthatták egyelőre oldalfegyvereiket, Bécs kegyelmére – ha volt ilyen! – vagy hadbírósági ítéletre. Ebből pedig bőven osztogatott Bécs, 1850 márciusáig 548 ítéletet hoztak, ebből 209 halálos ítélet volt. Ezek közül többet nemzetközi nyomásra 10-20 éves várfogságra változtattak. A honvédtisztek teljes lefegyverzésére csak Gyulán került sor augusztus 23-án, amikor a gyulai vár és a kastély közötti részen az oroszok átadták őket az osztrákoknak. Sokan kisebb-nagyobb csoportokban szökni próbáltak, hogy a komáromi várba eljussanak, és tovább harcoljanak. Volt, akinek sikerült.
A fegyverletétel mintegy 33 ezer honvédet, köztük ezernél több főtisztet érintett. Görgey közvetlen parancsnoksága alá tartozott három hadtest, a Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly és Pöltenberg Ernő vezette hadtestek. Útközben csatlakozott hozzájuk Knézich Károly tábornok tokaji különítménye. Vécsey Károly hadtestét Borosjenőnél fegyverezték le augusztus 20-án. Damjanich az aradi várat augusztus 17-én adta át az oroszoknak. A Világosnál kötött fegyverletétel nem érintette a Temesvárnál 1849. augusztus 9-én teljesen szétvert magyar seregeket, melyeket előzőleg Kossuth koncentrált Szegedre Dembinszki, Bem, Perczel, Guyon, Kmetty vezetése alatt. Dessewfy és Lázár Vilmos kivételesen az osztrákok előtt kapitulált augusztus 18-án Karánsebesnél. Zsibónál még volt egy magyar csapat, Kazinczy Lajos, 28 éves ezredes máramarosi tartalék hadosztálya. Itt, Zsibónál egyesült augusztus 22-én az észak-erdélyi és székely hadosztály maradékával, ők augusztus 25-én tették le a fegyvert.
Görgeyt Nagyváradra vitték 14-én, majd Haynau szárnysegédje, Andrássy Norbert, osztrák császári őrnagy Karinthiába vitte száműzetésbe, velük tartott Görgey francia származású felesége és dr. Markusovszky, aki a volt hadparancsnok fejsebét kezelte.
A tábornokok sorsa már augusztus 19-én megpecsételődött, hiszen Haynau, akit dühített az orosz vezérkar kezdeti lovagiassága a magyar tisztekkel szemben, már ekkor a „lázadóvezérek” akasztásáról beszélt. A Gyulára összegyűjtött tábornokokat egyszerű parasztszekéren két-három osztrák fegyveres kísérte Arad felé. Degré Alajos később így írt erről a gyászos menetről: „Ügyünk Világosnál meghalt, Sarkadon volt kiterítve, s Gyuláról megindult a világ legnagyobb gyászmenete, Aradon pedig megtörtént a temetkezés.”
A világosi Bohus-kastélyban ezalatt többször is házkutatás volt, már-már börtön fenyegette Bohus Jánost és feleségét. Most már az is volt a vád ellenük, hogy a szabadságharc alatt az alsó kastélyban Bohusné több száz tábori ágyat helyeztetett el a sebesült honvédek számára, ápolásukról, élelmezésükről gondoskodott. A fegyverletétel után pedig a börtönben sínylődő honvéd rabokat segítette, a szigorú tilalom ellenére országos gyűjtést szervezett a javukra. Olmütz, Kufstein, Jozefstadt rabjai imába foglalták Bohus Antónia nevét. Az aradi várkapitány többször beidézte és börtönnel fenyegette, soha nem tudhatta, hazatér-e szabadon. Ő nem csupán a fegyverletétel helyszínének háziasszonya volt. Hazája iránti szeretetét egész életében tettekkel bizonyította. Emléke ott él Teleki Blanka, Lővei Klára, Brunswick Teréz, Veres Pálné, Teleki Sándorné neve mellett. Méltán nevezte Császár Ferenc már 1844-ben „Magyarhon fényes csillagának”. Önfeláldozása, segítőkészsége, együttérzése akkor nyilvánult meg legerősebben, amikor arra volt legjobban szüksége a letiport nemzetnek.
Az önkény csillapultának idején pesti otthona nyitva állt az írók, művészek, tudósok előtt. Ismerte a közélet nagyjait, férje Széchenyi István baráti köréhez tartozott, Wesselényiért mindketten rajongtak. De kevésbé lelkesültek Kossuthért, az országra nézve veszélyesnek tartották forradalmi eszméit. Házukban gyakran megfordult Deák Ferenc, Eötvös József, Trefort Ágoston, de Liszt Ferenc is, akivel Antónia tizenkét éves korában négykezest játszott, mindig meglátogatta, ha Pesten járt. Nagy összegeket áldozott iskolák, óvodák létesítésére, már a pesti árvíz idején is legfőbb gondja a bajbajutottak megsegítése volt. Az 1863-as szörnyű aszály idején gabonával, kenyérrel segítette az éhezőket.
Később, de ez már a 20. század eleje, ekkor Bohus Antónia már örök álmát alussza, kedves rokona, Eötvös Loránd a róla elnevezett torziós ingát 1906-ban a világosi mezőn mutatta be egy nemzetközi bizottság előtt, ez idő alatt a tudós az aradi Bohus-palotában lakott, mely ma is Arad főterének dísze.
A sors eljátszogat az emberek életével, leejtett szálakat felvesz, és összeköt újra. Bár Pesttől messze zajlott, így fonódhatott össze a Görgey család élete a Bohus családéval.
Görgey Artúr (1818–1916) Szepes vármegyei földbirtokos családból származott, a család eredete Szepesgörgőhöz köthető. A négy Görgey-fiú közül hárman, Artúr, Ármin és István beírták nevüket a szabadságharc történetébe. Meg is kapták ezért a büntetésüket. Görgey Ármin honvéd alezredest várfogságra ítélték, Istvánt Karinthiába internálták – a világosi kastélyban egyébként ott volt bátyja mellett –, 1850-ben Kassán besorozták az osztrák hadseregbe, Galíciában szolgált. Később ő írta meg a bátyjával folytatott évtizedes levelezése alapján Görgey Artúr száműzetésének történetét.
A közvélemény sokáig nem tudta, hogy a fegyverletétel Kossuth előzetes tudtával és beleegyezésével történt. Az ő Vidinből írott levele 1849 őszén hosszú időre befolyásolta Görgey megítéltetését. Móricz Zsigmond fiatal újságíróként felkereste Pesten az élete alkonyán mindentől visszahúzódva élő Görgeyt, és többek között ezt írta róla: „Áruló? Soha! Egyetlen gondolatában sem volt. Kötelességét híven teljesítette, s az a büszke öntudat élhetett benne rendületlenül, hogy a magyar kardnak, a magyar vitézségnek ő volt az utolsó legendás hőse. Tisztelet adassék a nagy katonának, akinek nem adatott meg, hogy örömét élvezhesse hősiességének.” A megtorlás éveiben kilátástalannak látszott, hogy a Görgey család valaha magyar földre visszatérhessen. A hatvanas évek elején enyhült az önkényuralom, megkezdődtek a kiegyezés tapogatózó előkészületei, sokan fel merték keresni Görgeyt száműzetésében. Görgey István ezt írja: „Voltak kétségkívül a közös bukás után is, az első általános bódulat eloszlásával, talán éppen Kossuth vidini levelének szertelensége által gondolkodóba ejtett okos emberek szórványosan az országban, és lehettek Budán, Pesten is, kik az előttük személyesen ismeretlen száműzötteknek tiszteletben tartják emlékét, és alkalmilag rokonszenvvel fogadják családját. Egyik ilyen tekintélyes ház Pesten volt a Világosvár uráé, és kivált ennek jótékonyságáért országos köztiszteletben álló asszonya, Bohus Jánosné született Szőgyény Antóniáé. Az együtt átélt és átérzett nagy napok emlékét oly erős kapocsnak tartotta bátyám, hogy engem egyenesen oda utasított, hogy mint az elsők egyikénél, Bohusnénál vezessem be családját. Én már ekkor bejáratos voltam Bohus házánál. Nem csak annál fogva, hogy az említett nagy napokban én is a nagy előkelő tömegben nyomaveszett egyik vendége voltam Világoson, hanem a Pesti Jótékony Nőegylet révén is, melynek Bohusné az elnöke volt, én meg jogtanácsosa és jegyzője. Ángyomat (Görgey Artúr feleségét) Bohusné személyesen még nem ismerte, a világosi szomorú napokban Arthúrné egy nagyváradi család oltalma alatt volt.” Görgey István itt, a Bohus-házban ismerkedett meg többek között a háziasszony testvérével, id. Szőgyény Lászlóval, az 1848. évi volt magyar királyi udvari alkancellárral és hasonnevű fiával, Vay Miklós báróval, Trefort Ágostonnal, Deák Ferenccel.
Kossuth a tizennyolc évvel azelőtti vidini levelének hangnemében közzétett Párizsban a Magyar Újság 47. számában 1867. május 22-én egy Deákhoz intézett levelet, Nyílt levél Deák Ferenchez címmel, melyben felidézte az 1849-es aradi és világosi eseményeket: „Sikerült az árulásnak nemzetünk önbizalmát megrendíteni, s a megrendített önbizalommal karját elzsibbasztani. (…) A sikerhez csak egy kissé több kitartás hiányzott.” (Tudniillik a nemzet részéről.) A siker ebben az értelemben nem lehetett más, mint az 1849. április 14-én Debrecenben hozott határozat, vagyis a trónfosztás alapján az orosz–osztrák szövetség ellenében harc útján kivívott teljes függetlensége Magyarországnak, értelmezi Kossuth levelét Görgey István. Lehetséges lett volna ez 1849 augusztusában? Kossuth téved!
Görgey Artúr szükségesnek látja a megszólalást, a Pesti Napló közli is Kossuth nyílt levelére írott válaszát június 5-én. A hajdani főparancsnok megőrizte Kossuth 1849. augusztus 11-én az aradi várban mindnyájukhoz intézett búcsúproklamációjának szövegét: „A szerencsétlen harcok után, melyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta a nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk.” Az írások azt is felidézik, amit 1867-ben már sokan elfelejtettek, hogy 1849. augusztus 5-én Kossuth Paszkievicsnek küldött levelében, melyet Váradról Szemere Bertalan miniszterelnök és gróf Batthyány Kázmér vitt a címzetthez, felajánlotta a magyar koronát az orosz cárnak. Mi történhetett volna még velünk, szegény magyarokkal! Ez a tény, mely a Pesti Naplóban megjelent 1867-ben, óriási vihart kavart. Jókai a Hon című lapban Kossuthot megvédő vezércikket tett közzé, azzal mentegette a volt kormányzót, hogy időt akart nyerni a haderők összpontosításához a korona felajánlásával. Mi lett volna, ha a cárban nincs diplomáciai érzék? Jókai nem válaszolt a cikkét ért bírálatokra.
A sors azonban nem zavartatta magát, forgatókönyve készen volt már az újabb eseményekre: egy 1867 tavaszán rendezett pesti bálon összeismertette az 1850-ben született Görgey Bertát Bohus Lászlóval, Szőgyény Antónia fiával. Esküvő még az év őszén Karinthiában, Viktringben, Görgey száműzetésének helyszínén volt. Görgey Artúr amnesztiát kapott, és 18 év száműzetés után visszatérhetett hazájába. Katonai tudását Deák Ferenc igénybe vette, tanulmányt kért tőle a magyar haderő állapotáról, egy nemzeti hadsereg felállításának lehetőségeiről.
Krenner Miklós, Arad híres újságírója, a két világháború között Aradról közzétett könyvében ezt írta: „Bohusné Szőgyény Antónia, akinek szalonjában a világosi fegyverletétel aktáját írták meg, aki nemcsak a véletlen, hanem később a nagyszerű tudatos, sokszor veszélyes munkássága révén történelmi nevet szerzett, szobrot kapott érte a világosi parkban, ahol egykor oly sötét volt.” A szobrot 1910. október 16-án állították fel, Bohus Antónia halála után húsz évvel. Fia, Bohus László kezdeményezte, hogy édesanyja emlékét megörökítsék, ő adott a kastély kertjéből egy parkra valót, amelyben a szobrot elhelyezzék, hogy mindenki látogathassa. Vass Viktor és Philipp István aradi szobrászok munkája ma is látható e helyen. A kastély úrnőjének a falu nem magyar ajkú lakói iránt tanúsított magatartásának köszönhető, hogy az elmúlt évtizedekben nem akarták szobrát eltávolítani. A talapzatán hajdan jól olvasható vers volt, Okolicsányi József, veterán honvéd alezredes alkotása: „A hegytető tövében / A lombos kert ölében / Ül a vár asszonya. / Schyta vér sarjadéka / Jó vendégszerető, / Arra, arra bús vándor! / Ő a szelíd s jámbor / Letörli könnyeid.”
A kastély ma múzeum, az 1848-ban Világoson született Ioan Slavici erdélyi román író emlékmúzeuma. Csak a messziről jött látogatók állnak megrendülten a történelmi falak előtt, melyek nagy idők tanúi voltak. A kastély kőtornácáról nem látni el a szőlősi síkra, csak a látogató emlékezetébe van mélyen beleégetve, ami 1849. augusztus 13-án errefelé történt: katonák borulnak egymás nyakába, sírnak, zokognak, összetörik fegyvereiket, paripák nyihognak… „szirmok, virágok, koszorúk”, az elveszett remények.
És ha még maradt megíratlan balladája a világosi kastélynak, hát az 1944 késő őszén játszódott le, amikor Malinovszkij marsall, a II. Ukrán Front főparancsnoka törzstisztjeivel körülvéve térképe fölé hajlott, vezérkarával tanácskozott. Aztán napiparancsot diktált, melyet gyors futárok vittek tova: támadni Battonya és Dombegyháza felé, előre törni Kecskemét felé, karácsonyra bevenni Budapestet, földre teríteni, bevenni bármi áron, eltiporni Magyarországot. Malinovszkij kíméletlen volt, bizonyára rettegett a Gazdától, a Kremlben a néhány héttel ezelőtt Sztálintól kapott marsalli rangnak ez volt az ára.
Rüdiger és Malinovszkij, ellenséges területre érkezett katonák, semmit nem jelenthetett nekik a meggyötört nemzet az elárult történelmével. Egy hadicélponttá lett ország földjén álltak.
Világos Aradtól 41 km-re fekszik, mai neve Șiria, lakóinak 5%-a magyar. Ha az idős nemzedék elmegy, megeshet, hogy a fiatalok nem tudnak majd egy verset elmondani, vagy egy dalt magyarul elénekelni, lehet, hogy a Miatyánk elhal, marad a Tatăl nostru. Lesznek-e kegyeletes kezek, melyek Bohus Jánosné Szőgyény Antónia szobrának talapzatára néha friss virágot visznek?
Felhasznált irodalom
Beke György: Megíratlan balladák a Dél-Alföldön. Tiszatáj, 2001/7.
Elekes Irén Borbála: Előttünk áll egy fényes nőalak, Bohus Szőgyény Antónia (1803–1890) és a hazai művelődés ügye. Elhangzott 2005. december 5-én az OSZK tudományos ülésszakán.
Gazda Árpád: A világosi fegyverletétel. Magyar Jövőkép, IX. évfolyam 35. szám 1999.
Görgey István: Görgey Arthur a száműzetésben. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1918.
Kelemen Erzsébet: Tiszta szándék. Gróf Batthyány Lajos olmützi és pesti naplója, levelei. Hitel, 2008/8.
Németh Csaba: A honvédtisztek fegyverletétele Gyulán. In: Nóvé Béla (szerk.): Tanúk és vértanúk. Kortárs krónika Pákozdtól Aradig. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1999.
Rosonzy Ildikó: Fegyverletétel a győző szemével. Orosz visszaemlékezés a világosi fegyverletételről. História, 1985/1.
