A Himnusz – nemzeti imánk. Nemcsak nemzeti ünnepeink meghatározó szimbóluma, hanem a zsoltároskönyveinkben is megtalálható szakrális énekünk. Kevés nemzet kultúrájában működik ez a kettősség. Éppen ezért érzem úgy, hogy Kölcsey Ferenc Himnusza sokszorosan is nemzetünk szimbóluma.
Mindenekelőtt a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban szétszórt magyar nemzeti közösségeink kulturális sokszínűségében az egységet teremti meg. Hisz ahol felcsendül a Himnusz – melynek halhatatlan zenéjét Erkel Ferenc szerezte 1844-ben –, ott él még s jelen van a magyar kultúra.
Ugyanakkor a Himnusz teremti meg – ha mostanában sajnos csak időnként, rövid időre is – a sokunk által annyira áhított nemzeti egységet. Erdélyben például régi hagyomány az új év érkezésének kettős megünneplése. A hivatalos éjféli harangkondulás után egy órával a magyar rádióban vagy televízióban a Himnusz, majd a Szózat meghallgatásával szentesítjük itt Erdélyben az új évet. Mert ekkor néhány percig együtt van a nemzet, együtt vannak magyar közösségeink politikai és felekezeti hovatartozástól függetlenül. És jó érzés ennek részese lenni.
De ne feledjük, a Himnusz születése előtti időkben a nemzet fogalmának az értelmezése is más volt. A 19. század első feléig magyar közösségeinkben erősebben élt a rendi és a felekezeti hovatartozás tudata, mint a nemzetié. Így a katolikus gyülekezetek ünnepekkor a Boldogasszony anyánk kezdetű, ma Régi magyar himnusznak ismert dalt énekelték, míg a reformátusok a 90. vagy Genfi zsoltárt, a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű egyházi éneket. Fokozatosan a nemzeti identitás a felekezeti fölé került, ez az évszázad a mai értelemben vett nemzetünk kialakulásának az időszaka, s ezért is válhatott a század végére, a századfordulóra, Kölcsey nemzeti érzelmekkel teli költeménye vallási hovatartozás nélkül minden magyar himnuszává.
Így a Himnuszunk születését akár a nemzet felélesztésének a szikrájaként is tekinthetjük. Hisz amikor 1823 januárjában Kölcsey Ferenc leírta halhatatlan sorait, az „Isten, áldd meg a magyart”, még nem tudta, nem is tudhatta, hogy a Gondviselés már kiterjesztette nemzetünkre odafigyelését: az év első napján megszületett Petőfi Sándor. Petőfi költészete ma éppúgy nemzeti szimbólumunk, mint a Himnusz, éppúgy összefogja nemzetünket itt a Kárpátok ölelésében és szerte a nagyvilágban.
A Himnusz születése után kezdődtek azok a társadalmi átalakulások, melyeknek eredményeként megjelentek nemzeti intézményeink, például a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház. Ha ma egységes magyar kultúrnemzetről beszélünk, akkor annak gyökereit a Kölcsey Himnuszának születését követő esztendőkben kell keresni. Ugyanebben az időszakban indulnak be azok a társadalmi folyamatok, melyeket ma úgy neveznék, hogy a magyar kultúra demokratizálódása. Annak a felismerése, hogy a magyar kultúra nem a társadalom csúcsán élők kiváltsága, hanem minden magyaré, tehát összmagyar. Pont ez a közművelődés lényege. Minden társadalmi rétegnek hozzá kell járulnia, sőt olykor áldozatot is kell hoznia annak érdekében, hogy a kultúránk szövete az egész nemzetünket minél színesebben és minél gazdagabban behálózza. Mert ez a nemzet megmaradásának a záloga. Ebben az időszakban intézményesülnek a közművelődés égisze alatt a kulturális életünkben azok a folyamatok, melyek során magyar közösségeink egyszerre válhatnak kultúrateremtőkké és -fogyasztókká. És mennyire különös, hogy a közművelődés szavunkat nem lehet lefordítani a világ egyetlen nyelvére sem úgy, hogy visszaadja annak sajátosan magyar értelmezését. És mennyire fontos az, hogy az elmúlt másfél évszázadban történelmi egyházaink felismerték, különösen itt Erdélyben, hogy a hitélet mellett a közművelődési életnek van a legerősebb nemzetmegtartó és közösségformáló ereje.
A Magyar Kultúra Napját csak negyed évszázada, 1989 óta ünnepli az egyetemes magyarság. Attól az évtől kezdve, amelyben a történelem kereke újra visszafordította Közép-Európa népeit kontinensünk demokratikus világába. Így az erdélyi magyarságot is. De ezzel együtt a vallási és nemzetiségi szempontból sokszínű közegben élő magyar közösségünk új kulturális erőtérbe került. Hazai művelődési életünket a régi kulturális erővonalak mentén, de új viszonyítási rendszerekben kell építenünk, ha a körülöttünk gyorsan változó világgal lépést akarunk tartani. Mindenekelőtt a nagy kérdés: hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, saját kultúránkhoz, hisz minden máshoz-mérettetésnek ebből kell kiindulnia. És itt a feladat: meg kell találni a hagyományőrzés és a korszellem megkövetelte állandó megújulás egészséges, kulturális értékteremtő egyensúlyát. A második viszonyítási rendszer az egyetemes magyar kultúrához való mérettetésünk. Vagyis hogyan sikerül erdélyi magyar kulturális értékeinkkel gazdagítani az anyaország, a Kárpát-medence és a világ magyar diaszpórájának közösségét, de ugyanakkor ezeknek a közösségeknek a kulturális értékeit hogyan tudjuk alkotó módon beépíteni a honi művelődési életünkbe. A harmadik viszonyítási rendszer az itthoni multikulturális közeggel való építő jellegű együttműködés kialakítása, s a román állami kulturális adminisztráció forrásainak kihasználása művelődési életünk gyarapítására. Hisz ez utóbbihoz, mint adózó polgároknak, jogunk van, mint ahogy ahhoz is, hogy kulturális életünk formálásáról hazai magyar közösségünk autonóm módon, hivatalosan is dönthessen. Végül, de nem utolsósorban az európai és az egyetemes kultúrához is kötődünk. Bízunk-e önmagunkban annyira, hogy higgyük: erdélyi kultúránk egyetemes értékeket terem(t) s ezt meg kell mutatni a nagyvilágnak? De ezt megtenni nem kis erőfeszítés. Hisz ehhez olykor tudomásul kell vennünk, hogy sajátos kisebbségi kultúránk általunk való megélését mások nem éppen úgy látják és értékelik, mint ahogyan mi szeretnénk. Ez pedig nem mindig esik jól. Nem is beszélve arról, hogy kilépve a nagyvilágba, egyetemes kulturális értékeink felmutatásához anyanyelvünk mellé némi idegen nyelvismeret is szükségeltetik.
Szóval számomra, akinek a sors kegyessége révén megadatott, hogy az elmúlt közel negyed évszázadban cselekvő részese lehettem az erdélyi magyar közművelődési élet alakításának, ennyi mindent jelent a Himnusz a Magyar Kultúra Napján.
