Réges-régen volt, amikor találkoztam Páskándi Géza költőnk egyik mondatával, amit azóta is vallok és követek mint néprajzkutató, amikor ítélkezni kell bármilyen kultúrjelenségről, úgy általában az egyediség és általánosság, a tipizálás viszonyáról. A magam hite – de nem csak – szerint vallom, hogy univerzális nincs lokális nélkül. Páskándi emlékezetemben hordott mondatához gyakran visszatérek, amely így szól: „Senki sem iszik H2O-t.”
Mindenki valamely forrás, kút, folyó, vízcsap, palack (lásd az üzletek kínálatát!) vizét issza – mindenikben jelen van a két atom hidrogén és az egy atom oxigén, és mégis mindeniknek más az íze.
Halász Péter könyvével*, könyveivel is valahogy így vagyok, még akkor is, ha tudom és tanítom is, hogy tökéletes hasonlat nincs. Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról. Történelmükről, múltjukról, jelenükről, vándorlásaikról, menekülésükről, születésükről, párosodó szokásukról, halálukról. Elsorolni nála nélkül nem is tudnám. Mióta ismerem, minden sorából, közvetve vagy közvetlen kimondott vagy elhallgatott, elfojtott heroikus erő, lelemény, cselekvés sejlik arról, amit magától kényszerül a moldvai magyarság magából kiizzadni megmaradásáért.
Halász Péter örökmozgó, mindent látó, tudó, számba vevő néprajzkutató. Könyvei külön-külön, de együtt is egy-egy enciklopédia, illetve ő maga az, aki – én ilyennek látom – koncentrikus körökben vizsgálja és mutatja fel a moldvai magyarok tárgyi és szellemi világát, de sohasem „vegytiszta állapotban”. Monográfiát írt a moldvai csángó magyarok hiedelmeiről, de ez több, mint a hiedelmek világa, könyvet írt a moldvai magyarok hagyományos állattartásáról, de nem csak erről szól a könyve, aztán napvilágot látott a Növények a moldvai magyarok hagyományában és mindennapjaiban – különösen humanizált botanika; gyönyörű könyvet ír kultúrájukról: „Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…” Szóval könyvei, tanulmányai mindig összefonódnak a moldvai magyarok történelmével, történelmi helyzetével, hitével, azokkal, akik előtte jártak, és az ottani magyarság életének sok-sok vetületével foglalkoztak, azokat tanulmányozták.
Ezt példázza most megjelent könyve is. Elég, ha csak a tanulmányokat tartalmazó fejezet (Táj és történelem) címeit idézem. A Szent László királyunk emléke Moldovában c. tanulmányával indít, amibe beépíti Szent László fájának mondáját (Bosnyák Sándor gyűjtése), és ami „erőteljesen példázza, hogy a moldvai csángó magyarok sorsa milyen szorosan összefüggött Magyarországéval”. De egyben megrendítő szeizmográf is, amely századról századra követi, jelzi a magyarság sorsát: Szépsége okán idézem: „Nálunk a Szeret partján van egy nagy ereg fa. Azt mondják, azt még Szent László király ültette vót. De az uljan fa, annak emlékére ültette, mikor kiverte az idegenyeket az országbúl. De mikor még jöttek a tatárok, akkor még elfogott száradni. Mikor még azokot is kihajtotta, még kizöldült.
Mikor a németeket verte Rákóczi, akkor szépen kizöldült, s aztán mikor Rákóczinak leverték a katonáit, akkor kiszáradt. Mikor negyvennyócba Kossuth katonái jöttek, akkor még kizöldült, de aztán még kiszáradt, s úgy maradott szárazon mindmáig, és ki tudja, ki fog-e zöldülni vajeccer.”
A következő fejezet – Munkás- és hétköznapok – cím alatt a moldvai magyarok gyűjtögetése (méz, széna), a gyermek munkába nevelése, lakodalmi szokások, a paraszti értékrend fele irányít. Élettelen anyagok – a kő –, ételnek való növények, állatok és állati termékek jönnek szóba. Nem száraz leltározást nyújt, ellenkezőleg, a szerző történetszemlélete, az előtte járó kutatók eredményeinek összefoglalása érvényesül ezekben is.
A Könyvekről című témakör a moldvai magyarság sorsát, életét, hitéletét, szellemi kultúráját könyvekbe mentő kutatók kis csokrát hozza. Első helyen a már klasszikus Domokos Pál Péter moldvai útjairól számol be, őt követik Mirk László, Iancu Laura, Csoma Gergely, Gábor Felicia, Kóka Rozália kortárs szerzők, kutatók könyvei, tanulmányai. És végül A moldvai magyarok kutatása fejezet, amely mintegy folytatása az előbbinek: válogatott szeletét nyújtja, veszi számba a moldvai magyarságtudomány néhány vertikális és horizontális teljesítményének. Tisztességgel meg- és felidézi azokat, akik ezen a terepen előtte jártak, és megnyugtat afelől, hogy a csángókutatásnak van folytatása, vannak apostolai, kertészei, sejtetvén azt, hogy általa és általuk Szent László fája nem fogja „leveleit elhullatni”.
* Halász Péter: „Ninc, ki gondot üszeljen ránk…” Néprajzi tanulmányok, dolgozatok a moldvai magyarok hagyományos műveltségéről. Kriza János Néprajzi Társaság – Néprajzi Múzeum, Kolozsvár–Budapest, 2021.
