Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Orbán Balázstól tudjuk, hogy Kibéd határa 6553 hold, ebből 1807 hold szántó volt. Hozzátehetjük, hogy a középbirtokosok a lakosság 30 százalékát tették ki, a többi szegényparaszt vagy földnélküli volt. Ráduly János, a faluban élő folklórkutató ezeket írja: a kibédiek mindig szorgalmukról voltak nevezetesek, a többségében földműveléssel, gyümölcstermesztéssel foglalkozó lakosság java része egyben kitűnő mesterember is volt, a téli időszakban fafaragással, szekérkészítéssel is foglalkoztak.
A kibédi földműves tehát szekérkészítéssel, ácsmunkával és fuvarozással pótolta jövedelmét. A mesteremberek nagy része, akinek földje volt, csak időszakonként foglalkozott szekérkészítéssel. Egész évben azok dolgoztak a szekereken, akiknek nem volt földjük, vagy azok a fiatal emberek, akik még nem örököltek földet. Mátyus Balázs nevezetes mester mesélte el a szekér készítésének titkait.
A szekér készítéséhez a környező erdők szolgáltattak faanyagot. A szekér tengelyét elsősorban bükkfából készítették, míg az ágas akác vagy bükk lehetett. Kerékagynak bükk, juhar, szil, küllőnek akác, csere, kerékfalnak bükk volt a megfelelő. A tűzifa javát is felhasználták ilyen célra. Bár kerékagynak jó volt a csavarosabb fa, általában a sima fát keresték. A fa haján levő csorgó, hosszanti mélyedés egyenes kellett legyen. Úgy tartják, hogy az északi oldalon jó szerszámfa nő. A fát szeptember végétől kell vágni január végéig, amíg nincs mezgéje. A kőrisfát is szívesen használták, de kevés volt az erdőben. A jó szekeret száraz fából kellett csinálni. A fa feldolgozásához használatos legfontosabb szerszámok: eszterga, falazópad, kézvonópad, bárd, fúró, véső, körző, kézvonó, szalu.
Az erdőből hozott fából először is kinagyolják bárddal a szekér részeit, majd száradni teszik. Először a küllőnek és kerékfalnak való fát nagyolják, hogy többet száradhasson. Rönkben nem szabad hagyni a fát, mert berkesedik. Esztergával, a bárddal kinagyolt fából a kerékagyat készítik. Ezen fúróval, majd vésővel lyukat készítenek a küllőknek. A bárddal kinagyolt küllőket szárítás után a kézvonópadon kézvonóval simítják, majd a falazópadon a kerékagyba ültetik. A kerékfalrészeket a rönkből bárddal hasítják, majd gyalugépen simítják, végül a szalagfűrészen vágják ki a megfelelő görbületet. A kész kerékfalakba több helyen fúrnak lyukat a küllőkhöz való illesztéshez és a csapok számára, amelyekkel a falakat fogják egymáshoz. A végén kicsi fúróval, majd kalánfúróval fúrnak lyukat a kerékagyba a tengely számára.
A szekér nagyságától függően változik a tengelyszegek közötti távolság (a két kerék köze). Kicsi szekér esetében ez 75 cm. Az ilyen szekér szántáshoz, malomba vagy vásárba menéshez szolgált. A 80–100 cm-es, tengelyszegek közötti távolság a nagy teherhordó szekereknél volt használatos. A szekérhossz is ennek függvényében változott, két–három méter között. Egy szekér elkészítése 10–15 napig tartott.
A kibédi szekérkészítők a környező falvak részére dolgoztak, ilyen volt Makfalva, Abod, Hármasfalu, Erdőszentgyörgy, Bözöd, Dicsőszentmárton és a környező román települések. Rendelést vettek fel, vagy eljártak vásárokba. Eljártak készáruval Nyárádszeredába, Marosvásárhelyre, Radnótra, Marosludasra, Mezőbándra, Mezőpanitra, Mezőrücsre. A szekereket darabokra szedve vitték a vásárba, és ott összeszerelték. Mátyus Balázs visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy ő maga száz szekeret is készített Mezőpanitba.
A kibédiek a szekérkészítést szüleiktől tanulták, vagy ellesték a többi mesterembertől. A családtagok segédkeztek a munkában. Egyedül Mátyus Balázs tanult idegen mestertől. Nyárádszeredában az ipartestületnél mestervizsgát tett, és munkakönyvet kapott. 1931-ben a marosvásárhelyi kiállításon kitüntették a kőrisfából készített szekerét. Újításokat is bevezetett a kerekek készítésénél, amit a többiek is átvettek. Egy helyi tanító, Imre Zsigmond nevét is emlegetik, aki számos más falufejlesztő tevékenysége mellett támogatta a helyi mesterségeket is.
A kibédiek a mezei munka szüneteiben foglalkoztak szekérkészítéssel. Adót fizettek e foglalkozásuk után. Nem volt erre a célra épített műhelyük. A házban, a pajtában, a csűrben vagy a favágószínben dolgoztak. A kollektivizálás idején is dolgoztak a gazdaság keretében, elsősorban javításokat végeztek.
Kibéd életformában zárt falu volt, ezért tudta napjainkig jobban megőrizni a népi folklórkincset. Ezt a folklórkincset Ráduly János magyar szakos tanár gyűjtötte össze, ma is folytatja ezt a gyűjtőmunkát. A szekérkészítésről is maradt találós kérdés: – Melyik a malom első kereke? – A taligakerék, mert azzal szántanak, hogy búzát vethessenek.
