A demokrácia hírnöke (1.)

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

Ki volt Bölöni Farkas Sándor?

A tudományos művek és a lexikonok megfogalmazása szerint író, műfordító, művelődésszervező, népművelő, utazó, a korabeli erdélyi kultúra lelkes támogatója, és 1834-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. „Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát” – írta Hatvany Lajos. Jancsó Elemér állítása szerint „erdélyi és magyar szellemtörténetünk egyik kimagasló része”.

Azon kevesek egyike volt, akit nemcsak tudásáért, de az egész lényéből sugárzó jóságáért, a közemberek és az erdélyi ifjúság iránti önzetlen segítő szándékáért, gondoskodásáért, emberbaráti tetteiért (bár anyagi forrásai igen szűkösek voltak) már kortársai is tiszteltek, s nagyon szerethető embernek tartottak. „Csak a közjót és hazám boldogságát óhajtottam” – vallotta Bölöni Farkas Sándor.

Mikó Imre szerint Bölöni „a reformkorszaknak ahhoz a nemzedékéhez tartozott, amely a közjót az egyéni érdek elé helyezte, s a polgári demokráciában látta az emberi nem boldogulását megvalósulni”.

A nemzeti haladás előfutára volt, de nem érhette meg eszméi győzelmét.

Mi, a haladó törekvéseket bátran hirdető és azokért áldozatokat vállaló „hősöknek” kései utódai adósok vagyunk! Mindenkori adósságunk őrizni emléküket, őrizni múltbeli nemzeti értékeinket. Saját kultúránk részei a reformkori történések és küzdelmek! Büszkeséggel tölt el bennünket ez a feladat, amely hármas jelentőséggel bír: emlékeztető a múltra, vigasz a jelennek és bátorítás a jövőnek…

Jancsó Elemér írja Bölöni Farkas Sándor élete és munkássága című könyve 402. oldalán: „Ember és mű, szavak és tettek kevés írónknál alkottak olyan szoros egységet, mint nála.”

Ez a háromszéki Bölönben (ma: Kovászna megye) született, rendkívüli szellemi képességekkel és erkölcsi erényekkel megáldott, hétszilvafás székely kisnemes a kolozsvári unitárius főtanoda bölcsészet és teológia karán tett maturándusi rigorózumot – azaz ott érettségizett le. De már diákkorában a színjátszás vonzotta, Schiller Haramiák című drámájának eszmeisége érzékenyen érintette, elszántan, boldogan vállalta a lázadó cseh haramiavezér szerepét a helyi Wandza-féle színtársulatnál. Az iskolai tiltás és árestom miatt önként bujdosásra indult. A következő évben visszatért tanulmányai folytatására, majd a kolozsvári „királyi líceumban” jogot tanult. Folyamatosan képezte magát, így nagy tudásra tett szert, és elsajátított öt idegen nyelvet is, amelyek későbbi nyugat-európai és észak-amerikai utazásai során nagy hasznára váltak.

Sikeresen valóra váltott és abbahagyott tervei a 19. századi Erdély három évtizedének (1810-től 1842-ig) szellemi életébe nyújtanak betekintést.

Döbrentei Gábor, miután felismerte kivételes tehetségét, kegyeibe fogadta. 1815 augusztusában Dédácsról keltezett levelében ez áll: „Kimondhatatlan gyönyörűségemre van, hogy Te engemet oly lángolva szeretsz. Barátod (ti. a levélíró – szerk. megj.), mint egy őrlélek kíván körülötted lebegve lépteidet követni.” Később Kazinczynak írt levelében Döbrentei ezt írta: „Én mindent el fogok követni Farkasért. A lelkem fájna őt, e lángoló Hazafit, e szép lelket katonák között tudni.”

Ekkortájt Bölöni Farkas Sándor kötelező székely szélbeli (ma: határőr) szolgálatot teljesített az osztrák–magyar hadseregben, eltiltva a normális polgári élettől s az irodalmi tevékenységtől”. Bölöni Emlékirataiban kétségbeesetten írta: „Minden kinézés a jövőre előlem el van zárva. Nem próbálhatok: mert unitárius, mert székely-conscriptus s pénztelen vagyok. Környülményeim a Muzára nézve lélekölők.”

A katonai szolgálat alóli felmentése után Döbrentei Kazinczynak is részletesen bemutatta ifjú barátját, és Bölöni Farkas fordításaiból is elküldött néhányat. Fordításait olvasva, Kazinczy azonnal barátságába fogadta, és munkáiról elragadtatással nyilatkozott: „A te ajkaidat, szeretetre méltó ifjú barátom, Isten illette meg, nyelved gyönyörű, képzeleted lángol, röpköd, állj munkának, adj eredeti darabokat!” Néhány hónap múltán Kazinczy – aki nagy reményeket fűzött irodalmi munkásságához – így lelkendezett az ifjú tehetségről Bölöni Farkas Sándorhoz című versében:

„Ragyogó futással kezded a futást

Olympiádnak síkjain…

Hová futsz? Megállj! Itt az Euripidesz

Hermája, s a Goetheé, s közöttük

A hármas istennő szent szobra kél.

Hullj térdre, lelkes ifjú, s mondd az igét:

El, el a határig, vagy ne, te nagy merő!

El, el a határig! Vár a hős iker!”

Ugyancsak Kazinczy Ferenc Kiss Jánosnak így áradozott róla: „…prózája kimondhatatlan szép. Nekünk ebben a fiúban Schillerünk nevelkedik!”

Bölöni Farkas Sándort a következő időszakban súlyos anyagi, megélhetési gondok nyomasztották. Wesselényi naponta meghívta asztalához, amit ő kénytelen volt elfogadni. Megélhetését nem látta biztosítottnak, irodalmi munkákba nem tudott belekezdeni szubjektív és objektív okok miatt. Ezért önvád és állandó csüggedés lett úrrá rajta. Kazinczyval 1816-os erdélyi látogatásakor Kolozsváron szégyenkezve találkozott, mert felismerte, hogy a hozzáfűzött álmokat nem tudta valóra váltani. A „magyar Schiller” borúlátó életszemlélete akkor enyhült, amikor br. Wesselényi Miklós javaslatára Marosvásárhelyre indultak, hogy jogásznak képezzék magukat.

Bölöni Farkas Sándor és Marosvásárhely kapcsolatáról

Bölöni Farkas Sándornak testvérbátyja, Farkas Elek Marosvásárhelyen folytatott joggyakorlatot a Királyi Táblabíróságon. Ez idő alatt Sándor mindössze egyszer járt Marosvásárhelyen. A poros-sáros kisváros nem nyerte el tetszését. Bátyja, egyetlen fiútestvére városunkban 1811 tavaszán elhunyt tüdőgyulladásban. Itt jegyezném meg, hogy a városi közkórház csak 1812-ben nyílt meg a Kövecses (ma Avram Iancu) utcában. Bölöni Farkas Sándor akkor jött Marosvásárhelyre másodszor, amikor intézkednie kellett a temetés ügyében.

Harmadszor 1816 októberében, a korabeli jogászvilág szokásait követve – jog - gyakornokként, ahogy akkor mondták: kancellistaként – érkezett Marosvásárhelyre a gyakorlati törvény és a törvénykezési ismeretek megszerzése végett. Két legjobb barátja, br. Wesselényi Miklós és Kelemen Béni – utóbbi székelykeresztúri születésű, külföldi egyetemeken tanult, a kolozsvári unitárius tanoda könyvtárosa – társaságában jött, hogy az itteni Királyi Ítélőtáblánál jogi tanulmányaikat kiegészítsék, gyakorolják. A két jó barát kényelmes szállást bérelt a Vármegyeház közelében. Akkor ott működött a Nagyszebenből áthelyezett Erdély Legfelsőbb Ítélőszéke – a Királyi Ítélőtábla (Táblabíróság), amely 1827- től átköltözött az újonnan megvásárolt Kendeffy-palotába. Wesselényi Miklós gr. Kendeffy Ádám palotájában szállt meg. Ekkor Marosvásárhely 7850 körüli lakosának 84-86 százaléka magyar, a többi német, román, zsidó, örmény és cigány volt.

Itt a 21 éves jurátus buzgón tanulmányozta a hazai törvényeket, és részt vett a különböző perek tárgyalásán. A kisnemesi származású ügyvédbojtár az igazságtalan ítéletek miatt a nincstelenekkel és szegény sorsúakkal rokonszenvezett, de nem állt módjában, hogy a részrehajló ítéleteken változtasson. A Corpus Jurist alaposabban megismerve kiábrándult a törvénykezés, azaz az ítélethozatal gyakorlatából. Rádöbbent, hogy a fennen hirdetett „Iustitia regnorum fundamentum” (Az igazság az uralkodás alapja) csak álnok szólam. A valóságban nap mint nap szembesültek az igazságtalan ítéletek sokaságával. Ezek mindig a nemes ember vagy jómódú céhtulajdonos javait szolgálták a kisemmizett, nincstelen jobbággyal vagy szűkölködő városi polgárral szemben.

Sajnos, akkor még nem sok szórakozási lehetőséget kínált városunk, de művelődési rendezvényt még kevesebbet. Nem létezett a rendezetlen piactéren a Bodor-féle Zenélőkút sem (az 1820 és 1822 között épült), csak a vásárba érkezett árusok hosszú szekérsora, ahol portékáikat kínálták, sok szemetet hagyva maguk után. A két barátnak alkalma adódott, hogy a Lábas-ház árkádjai alatt a vándorkereskedők áruit is megtekintsék.

Közismert, hogy Bölöni Farkas Sándor korán felismerte: a nemzet színháza nem puszta szórakozóhely, hanem a hazafias és erkölcsi nevelés szószéke. Így a színház feladata, hogy a nemzeti művelődés iskolájává váljék! Ezért vált Bölöni Farkas Sándor kedvenc kolozsvári szórakozásává a színház, amelyhez több szállal kötődött.

Városunkban színházlátogatásnak nem biztos, hogy hódolhatott, hiszen Vásárhelyen nem működött állandó színtársulat. (Még a református kollégiumi színjátszást is betiltotta az idegen hatalom, bár a diákoknak voltak próbálkozásai e téren.) Bár 1803 és 1805 között a Kolozsvárról átjött Kótsi Patkó János a vár melletti deszkaszínpadon jelentős színházi műveket mutatott be társulatával, 1805-re a deszkaszín rozzant állapota miatt az előadásokat kénytelenek voltak beszüntetni. 1815-től 1819-ig újra voltak városunkban színházi előadások a Teleki Sámuel által építtetett Apollo palotában (épült 1805 és 1807 között). Mivel Kolozsváron szünetelt a színház működése az ottani Farkas utcai új kőszínház építése miatt, ezért a kolozsvári társulat idejött, és innen járt vendégszerepelni Tordára, Szamosújvárra és Szászrégenbe. Tehát valószínűsíthetjük, hogy a kolozsvári kancellisták itt, Marosvásárhelyen a Kolozsvárról ideiglenesen átköltözött, általuk jól ismert Játszó Társaság játékában gyönyörködhettek. De sajnos, erről nem áll rendelkezésünkre írásos forrás.

Kikapcsolódásként ellátogattak Teleki Sámuel híres Könyvesházába, a Teleki-tékába, elbeszélgettek az ottani könyvtárossal. Bölöni Farkas Sándor szenvedélyes könyvgyűjtő volt, ezért sóvárogva szemlélte az ottani értékes könyveket és könyvritkaságokat. (Végrendeletében értékes könyvtárát és számtalan kéziratát a Kolozsvári Unitárius Iskolára hagyta.)

Meglátogatták a gyengélkedő Aranka Györgyöt, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság (1793–1806) nagyműveltségű megálmodóját, majdani elnökét, aki Erdély történelmének avatott ismerőjeként sokat írt e témakörben. Személyesen ismerte őt Bölöni Farkas Sándor, hiszen 1816-ban Aranka György elkísérte Kazinczyt Vásárhelyről Kolozsvárra, ahol másodszorra is találkozhattak.

Azt is feltételezhetjük, hogy Köteles Sámuelnek, a Református Kollégium nyugat-európai akadémiákon tanult híres filozófiaprofesszorának nagy érdeklődéssel várt előadásaira is kíváncsiak voltak, amelyekről nekik Aranka oly elragadtatással beszélt.

Ezalatt az idő alatt Wesselényi Miklós gr. Kendeffy Ádámnál múlatta az időt lovaglással, párbajozással, és hos - szú disputákat folytatva az erdélyi közállapotokról és Erdély jövőjéről. Feltételezhetjük, hogy a gróf vendégül látta a két jurátust, akiről később Bölöni Farkas Sándor ezt írta: „Plánumaimmal mindig háta mögé bújtam, s az ő óriási lelke sokat hozott létre (…) én sokat nem tehettem volna nála nélkül.” Itt a kolozsvári vívóiskola és az olvasókörök támogatására célzott.

A két ifjú jurátus nem ritkán betért az Aranykereszt vendégfogadóba, ahol a két barát esténként mulatozott, női személyek társaságát keresve. Sándor aszkéta életének legvidámabb időszakát töltötte Marosvásárhelyen. A tavasz beköszönte után hosszú sétákat tettek a Somostetőre, és az akkor kialakított Elba szigetére (a későbbi Erzsébet-ligetben), ahol alkalmuk volt megcsodálni Bolyai Farkas professzor csodajárgányát, a „magától járó szekeret”.

A várba akkor bemenni nem lehetett, mert azt osztrák helyőrség, katonaság tartotta megszállás alatt. A Mária Terézia laktanyát így csak kívülről vehették szemügyre.

A piactéren sorjázó barokk paloták közül már egynéhányat megcsodálhattak, bár a ma létező palotáknak akkor még a fele sem ékesítette városunk főterét. A Teleki Sámuel által építtetett Apolló-palota már elkészült, hogy annak bevételéből a téka kiadásaihoz hozzájáruljon.

Mivel a kolozsvári kancellisták téli időszakban, a farsangi bálok idején tartózkodtak városunkban, feltételezhetjük, hogy igen elcsodálkoztak a „vásárhelyi gyaloghintó” láttán – a fővárosi (budapesti) újságokban gúnyosan-humorosan így nevezték azt a bizonyos szállító eszközt. Ez egy nagy cseber volt, amelyben két markos legény (szolga) a topánkája tisztaságáért aggódó, bálozó kisasszonyt cipelte az „Apolló szálába”. Az Apolló kapuján gyakran díszelgett a falragasz: „Bál lészen, ha sár nem lészen”.

A két barátot leginkább az foglalkoztatta unitárius vallásukból adódóan, hogy Marosvásárhelyen, ahol sokféle vallást gyakorolnak, az unitárius hittestvéreik száma oly kevés, mindössze 70 körüli. Iskolájuk nincsen, sem templomuk a városban, csak a közeli Szentkirályon, ahol még egy kéttornyú harangláb is szolgálta az unitárius vallás gyakorlását. (Csak 1869-ben emeltek egy neogótikus imaházat a jelenlegi Unitárius templom – amely 1929–30-ban épült – melletti telken.) Méltatlankodva állapították meg, hogy e városban három katolikus templom (Keresztelő Szent János Plébánia, a piactéri Szent Imre ferences templom és kolostor, valamint a Minorita-rend kolostora és a hozzátartozó Páduai Szent Antal templom) áll a hívők rendelkezésére, bár a lakosság alig 30 százaléka római katolikus. A református hiten levők számaránya közel 65 százalék volt akkor, ezért éppen abban az időszakban, 1815 és 1827 között épült a második temploma a Kálvin tanait követőknek a Várbeli református templom után a Kistemplom téren.

Marosvásárhely szellemi életének vezére, Aranka György – akit az utókor „Erdély Kazinczyjának” nevezett – 1817. március 11-én örökre elköltözött az elíziumi mezőkre. Feltehetőleg mindhárom kolozsvári joggyakornok elkísérte utolsó útjára a református temetőbe. A három kolozsvári kancellista 6 hónapos gyakorlata 1817. április idusán véget ért. Miután letették az esküt, visszatértek Kolozsvárra.

Itt jegyeznénk meg, hogy élete két utolsó évében – tizenegy marosvásárhelyi céh felkérésére – Bölöni Farkas Sándor kapcsolatai felújultak Marosvásárhely városával. Ugyanis tizenegy céh pert indított a városi tanács ellen, és őt kérték fel a jog orvoslására. A per több hónapig tartott, ez alatt többször fordult meg városunkban. Végül 1841 januárjában zárult le a per. A felpereseknek, azaz a céheknek megítélték a kártérítést, amit a Városi Tanácsnak kellett kifizetnie. Az ekkor súlyos beteg Bölöni Farkas Sándor elégedett volt.

1817 áprilisában visszatérve Kolozsvárra, Bölöni Farkas Sándort nagy öröm érte: az erdélyi királyi Gubernatóriumnál (Főkormányszék) napidíjas jegyzői állást kapott. Megélhetése végre biztosított volt, de lelkiismereti vádak gyötörték, amiért munkájával az osztrák államapparátust szolgálta.

Az 1818-as esztendő még csak fokozta borúlátó életszemléletét: mecénása és jó barátja, Döbrentei Gábor 1818 nyarán végleg távozott Kolozsvárról, megválván az Erdélyi Múzeum 1814 és 1818 között elvégzett főszerkesztői teendőitől. A folyóirat az első erdélyi magyar lap volt, amely céljául tűzte ki a nemzeti nyelv művelését, az oktatásügy előmozdítását, a nemzeti múlt nagy alakjainak példaképül állítását, az olvasás népszerűsítését és az irodalmi ízlés fejlesztését. Ebben boldogan közölte írásait Bölöni Farkas Sándor is. Megtiszteltetésnek tekintette. A folyóirat megszűnésével a köréje felzárkózó irodalmi köri tagok is szétszéledtek.

Előbb említett könyve 395. oldalán Jancsó Elemér erről így írt: „Az Erdélyi Múzeum megszűnése után sokáig Bölöni Farkas Sándor írói és közéleti munkássága, lázas és önzetlen feladatvállalása az egyetlen hagyományokat fenntartó és jövőbe utat mutató írói szándék.” Ekkor írta naplójába Bölöni Farkas Sándor: „Itt csak ideákkal elektrizáltam magam, s ezekbe ábrándoztam.” Betegsége (tüdőbaj) gyógyítására nem fordított gondot, de nemes jelleme és tenni akarása munkára sarkallta: 1817-ben átültette magyar nyelvre Fridrich Schiller Don Carlosát, 1818-ban elsőként fordította magyarra Goethe Az ifjú Werther szenvedései című regényét. 1821-ben franciából fordított Victor Hugótól. Barátai, olvasva munkáit, elragadtatással köszöntötték kitűnő fordításaiért, de sem pártfogót, sem kiadót nem talált, így ezek a munkái kéziratban maradtak.

Álmodozó, útkereső fiatal lelke nem hagyta nyugodni! Vágyai magasba repültek… Pesten jogi vizsgát tett, hogy Bécsben lehessen joggyakornok, és az erdélyi Báróczi Sándor és Bessenyei György példáját követve bejusson a magyar testőrgárda soraiba, de nem járt sikerrel, tervei kudarcba fulladtak. Ekkor jegyezte le naplójába: „A tudás és tehetség nem érvényesül, csak az érvényesül, akit születése vagy összeköttetései visznek előre.”

Visszatérve Kolozsvárra a Kancellárián ötödosztályú írnokként alkalmazták.

(Folytatjuk)