Testamentum és agrikultura

„Nem mi lettünk kisebbek, hanem a körülöttünk lévő világ vesztette el emberi arányait.” 

(Bözödi György)

Az Országépítő Kós Károly Egyesülés 2023. december 16-án a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban születésnapi megemlékezést tartott egy műhelykonferencia keretében, ahol a mester életművének különböző területeiről hangzottak el előadások. Az én tisztem a Testamentum és agrikultura hagyatékának időszerű kontextualizálása. Forrásmunkának a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó által 2014-ben kiadott, Kós Károly publicisztikája című kötetet használtam. A teljesség igénye nélkül, mozaikszerűen egy-egy idézett gondolattal próbálom aláhúzni mondanivalójának örök időszerűségét.

„Engem a mezőgazdasági munka edzett meg és tartott jó egészségben. Életem legszebb óráit a szántás és kaszálás közben éltem át. […] Ez az én birodalmam volt” – vallja meg Kós Károly Benkő Samu kérdésére válaszolva. „Kilencven esztendővel a hátam mögött csak azt mondhatom, hogy minden embernek külön-külön meg kell teremtenie a harmóniát maga és a természet között. Minél hamarabb jön létre ez az összhang, annál szerencsésebb az ember…”¹ A föld közeli munka fontosságát, boldogító erejét summázza Kós Károly előbbi gondolata. Az ember és természet közötti harmónia megteremtése, visszaállítása mára már kategorikus imperatívusz, megmaradásunk feltétele. Sajnos Kós Károlynak később meg kellett tapasztalnia, hogy a föld mostoha kézre jut, „elbitangolódik”. Előrevetített jövő ez az 1910-es évekből: „De keserű lesz életem, ha megérem azt, hogy véreim unni fogják ezt a földet; keserű lesz az én életem akkor. És keserű halálom is és átkozott. Mert idegen kézre jut az én életem egész munkája…”²

„Súlyosan beteg az a társadalmi rendszer, ahol egy parasztember munka közben arra gondol, hogy azért kell ezt a munkát végeznie, mert nem volt elég okos ahhoz, hogy tanító legyen” – mondja Simone Weil francia írónő, aktivista, filozófus. Mára már tapasztaljuk állításának súlyát. Ez a kijelentés sajnos ma alig mondható el a szellemi munkát végző felelősséghordozókról. A fizikai munka társadalmi presztízse leértékelődött, szinte kerülendővé vált. Mindenkit megpróbálunk kitaníttatni, eltanácsolni a kétkezi munkától. Kós Károly a következőképpen fogalmazott 1946-ban, már parlamenti képviselőként: „Építészmérnök vagyok, de bennem soha nem ütközött össze a technikus a művésszel, az író a földművessel, a szellemi munkás a testi munkással, és soha egy pillanatig nem kívántam más lenni, mint dolgozó tagja az erdélyi magyarságnak.”

Kós Károly szépirodalmi művei, amelyek a paraszti, gazdálkodói lét szépségeit árnyalják, a teljesség igénye nélkül: Tanya a hegyen – önéletrajzi jellegű írás; A havas – novella, Gálok – kisregény. Szakmai jellegű írásai: Testamentum és agrikultura – kódexírással készült szakkönyv gyermekeinek; Könyv a lovakról – erre is jellemző a kódexstílus.

Publicisztikai írásaiban Kós gyakran idézi kortársait, akik fontosnak tartják a röghöz és helyhez kötöttséget, amely a megmaradás záloga. Ezek közé tartozik Ady Endre egyik gondolata is: „Azért vagyunk-e itt, hogy teremtsünk lelkünkkel valamit a lelkünkből, ami olyan, mint a lelkünk? Valamit, ami a miénk, ami nemcsak más, mint más, de méltó ékessége lehet felemelt fejünknek.”³

Vagy ilyen Makkai Sándor egyik gondolata, amely a Magunk revíziójában olvasható: „Mi semmiféle impériummal nem rendelkezünk, tehát saját életünkből csak annyit valósíthatunk meg, amennyit minden külső segítség nélkül, a magunk erejéből meg tudunk valósítani. A magunk erejét pedig a szervezettség mértéke és határai állapítják meg…”

Kiadványok, folyóiratok, amelyekben Kós Károly publikálta írásait: Magyar Iparművészet, Kalotaszeg, Erdélyi Szemle, Napkelet, Vasárnap, Pásztortűz, Keleti Újság, Híd, Erdélyi Helikon, Építészet, Erdélyi Gazda, Világosság, Utunk, Igaz Szó, Korunk…

Kós Károly nem volt elszigetelt alkotó. Figyelt a kor szellemi áramlataira, és igyekezett megjeleníteni azokat a transzilván élettérben, miközben átszűrte saját alkotó egyéniségén. Csak pontszerűen említek néhány nagyobb nevet azok közül, akik nagyobb hatást gyakoroltak Kósra. Megemlíthető John Ruskin és William Morris is, akik a kézműves hagyományok szerint készített bibliofil kiadványaik révén is példaként szolgáltak Kós Károly előtt, aki szenvedélyesen rajongott a könyvcsinálásért – fel is szerelt egy kézinyomdát a sztánai házában, ahol emberi erővel hajtott gépeken sokszorosította műveit.

John Ruskin úgy fogalmaz, hogy „a művészet nem önmagáért van, de értünk, emberekért, az emberek világába, a mindenségbe, az egymáshoz való tartozásába vetett hitért van. A középkorban a művészet és az élet szervesen kapcsolódott egymáshoz.”⁴ William Morris gyakorlatiassá tette Ruskin elméletét: „munkát mindenkinek, de olyan munkát, amiben gyönyörűsége teljék. Mert a munka előállítása közben érzett gyönyörűség kifejezése: a művészet.”⁵ A gyári munka ugyanis megölte az egyént, akit a civilizáció karmaiból vissza kell menteni a kultúrába. Morris ügyvéd volt, de beállott építészekhez rajzolónak, hogy megtanulja, miként kell házat építeni. A mindennapi élet művészetét, az iparművészetet teremtette meg. Ruskin gondolatait Charles Robert Ashbee váltotta valóra a régi céhek jegyében: munkakooperáció, a munkásemberek szövetkezése. A céhek szabályozták a mesterségek rendjét a középkorban. A művészi munka védelmezője, szervezője, kiválasztója, értékesítő szerve, a tervező és munkás nevelője, tanítója, munkaalkalmának szerzője a céh volt. Idetartozott a csizmadia, az asztalos, az ötvös, az építész, a nyomdász, de akár a festő. A céh nem tűrte az amatőrt, a kontárt, a restet, az erkölcstelent. A céhbelieket taníttatta, a fejlődést szabályozta, nem engedte lesüllyedni a tagok életstandardját. A hirtelen előretöréseket megakadályozta, de a visszaesést is. Szolidaritási ősforma.

Mindez így hangzik Kós Károly olvasatában: „A szegény ember arról szeret beszélni, amije hiányzik. Amire vágyik, amit szeretne, ha volna, de amije nincsen. […] Volt idő, amikor nem voltak művészek, de volt művészet. Élő, igaz valóság. Művészet volt, mondom, és az mindenkié volt, éppen úgy mindenkié, mint ahogy a hit mindenkié volt, az élő, dolgozó, alkotó hit. Nem mese ez, nem fantázia, amit mondok, de komoly valóság. Volt ilyen idő: hosszú-hosszú századok. Azt az időt históriánk – Európa históriája – »sötét középkor«-nak nevezte el. Ekkor épültek a gótikus katedrálisok, kastélyok, városok, azok szobrai, festményei […] névtelen emberek csodálatosan szervezett munkájával.

Nem volt művész és mesterember közt különbség. Nem volt művész. A mesterember művész is volt… Aztán fordult a világ. Nagyot. Új nap támadt. Új reveláció a lelkekben: a protestantizmus és vele a reneszánsz. Az új hatalmas művészi lendület révén, a lelkek felszabadulásának jegyében az individuum tört a felszínre. Most már művészek csinálják a művészetet, egyes emberek zsenialitása csinál iskolát. Donatellók, Rafaelek, Michelangelók, Dürerek, Holbeinok, Rembrandtok kora ez. […] És lassan a képzőművészet észrevétlenül eltávolodott a néptől, a kiváltságosok privilégiumává vált. […] A múlt század második felére érkezvén észrevesszük: művészek vannak, művészet nincs. […] A modern művészi törekvése nem más, mint élet-halál küzdelem a létért. A művészetnek meg kell találnia az utat oda, ahonnan valaha kiszakadt: a népmilliókhoz. Be kell furakodni az utcára, a lakásba, a kertbe. Benyomulni a műhelybe, a gyárba, a kocsmába… belopni a színek, vonalak, formák tömegét, a tér szépségeit a lelkekbe titkos utakon is, hogy szokja meg úgy, hogy nélküle élni ne tudjon. A fényűzési cikkekből szükségletet kell teremteni… mint ahogy az írásművészet és a zene belopta magát mindenüvé. […] Akarunk művészetet; élőt, szervest, nélkülözhetetlent, olyant, ami a miénk! Lehetséges, mert muszáj, mert szükségünk van reá, tehát lesz erőnk is hozzá.” 

A mezőgazdasági építészet is foglalkoztatta Kós Károlyt. Istállót, majort tervezett, épített magának. Mezőgazdasági szakiskolát, tanyagazdaságot kísérelt meg felépíteni, kialakítani Bábonyban. Sajnos a társadalmi konjunktúra nem kedvezett ezeknek a kezdeményezéseknek. Magyarországon jóval később Reischl Gábor építész vitte tovább ezt a tematikát: „A gazdálkodás építészete: a jó gazda épületei, jó házak embernek, állatnak, terménynek, eszközöknek. Mindig így volt, és a jövőben is így kell lennie. A gazdálkodás törvény, alapvető élettörvény. Gazdálkodás a földdel, a vizeinkkel, a mikrokörnyezeti adottságainkkal, épített környezetünkkel, »a múlttal, jelenünkkel, a jövővel, a szellemünkkel«. Alapvető kérdés: meg tudjuk-e őrizni földjeink, vizeink és szellemünk tisztaságát, vagy egy paternalista uralom, illetve a határtalan tőke uralma alatt vegetálunk… A kiegyensúlyozott, harmonikus építészet nem feltétlenül anyagi jólétet, hanem legtöbbször a »tisztes« szegénység méltóságát tükrözte. […] A gazdálkodás: élettörvény […] A gazdálkodó építészet az adottságokhoz, az élet igényeihez alkalmazkodó építészet.”⁶

A kétkezi munka, a szerves gazdálkodás, a józan paraszt átalakulóban. Erről így beszél Vargha Mihály szobrász, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója: „Gyermekkoromban, a hatvanas-hetvenes években, Alsólem­hényben, amit a paraszti életből megtapasztaltam, az köszönőviszonyban sincs a mostani paraszti élettel, ezt hétvégi házam kapcsán Esztelneken és az ott töltött hétvégéken tapasztalom. Mindenekelőtt az emberi minőség romlott le, a hittel van a baj. Most van traktor, kombájn, gépesítve van minden, de hiányzik az a nyugodt, derűs, bölcs paraszti szív és ész, ami a régieket, nagyszüleimet, unoka- és nagybátyaimat jellemezte. Ezzel nem mondok semmi újat, azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy a baj az elanyagiasodásban (elistentelenedésben) van. A kérdés: megfordítható-e ez a folyamat? Ha igen, hogyan? Születik-e új Kós Károly, akire hallgat a mai elbőcsült, »mindent is« jobban tudó paraszt? 

[…] Hogy ne csak a parasztot szidjuk: a papok is felolvassák a prédikációt a vasárnapi misén, temetnek, mert keresztelni egyre kevesebbet kell, és ennyi! Hol van az, hogy családot látogat, megpróbál családi konfliktusokat elsimítani, implikálódni a falu lakosainak életébe? Egy tősgyökeres katolikus székely faluban olyan jég van az egyház és emberek között, amilyent én kevés helyen tapasztaltam. A pap megújította a templomot, a templomkertet, teszi a dolgát, de egy ezres faluból vasárnap jó, ha százan vannak a nagymisén.

Ugyanaz, mint a gazdaságban. A határban műveletlen föld nincs, a jó gazdának van minden gépe, terepjáró a fiainak, olyan az udvara, mint egy gyáré […] csak az emberi kedvesség, a szív melege hiányzik mindenből, a hálára való készség, az alapvető keresztény erények gyakorlása […] sorolhatnám. De ne keseregjünk, a kutya is jó dolgában veszik meg, most ezt éljük. Éljük, sarvaljuk az életet, ahogy lehet, a minőség nem számít. Lesem a kicsi biztató jeleket, és próbálok örvendeni nekik, mert pláne adventben úgysem tehetnék mást.” 

Kós Károly testamentumának szellemében a 21. századi gazdálkodás a hagyományra épít, de felelősen integrálja a 21. század tudását, technikáit. Így látja ezt Németh László: „Van egy hagyomány, mely tájékozódó – ösztönünkhöz szól, és egy hagyomány, mely félrevezet. Az egyik megtanít úszni, a másik a süllyedő hajó szalonjába tessékel, mert ott idáig jól lehetett ebédelni.”⁷

Az építészeknek nem szabad szem elől téveszteniük azt, hogy a parasztudvar, a gazdaudvar maga az élet. A birtok tulajdonosa a „művelt” ember. A lakóház „fellegvár”, de bele kell legyen „ültetve” a birtokba. Az építésznek tehát birtokot kell terveznie, nem csupán istállót vagy házat. A mezőgazdaság épületeit horizontális technológiával kell felépíteni, lehetővé téve az ütemezett (moduláris) építkezést. Nagy-nagy körültekintéssel kell megtervezni a 21. század mezőgazdasági épületeit. Nem elég ide az építész, a gazda, a technológus tudása. Az élet egészét kell mérlegre tenni, ha istállót akarunk építeni, mert visszahat rá, és nem mindegy, hogy hogyan… Egy meggondolatlan lépéssel helyrehozhatatlan károkat tud okozni a mai ember.

A mezőgazdasági építkezés ezért inkább teremtés, mint tőkebefektetés. Érezzük át ennek a súlyát, és ehhez méltó módon cselekedjünk. „Amikor építünk (gazdálkodunk, zarándokolunk, tanítunk, politizálunk…), megsebezzük a természetet, a kultúrát. Felvágjuk, megbontjuk egyensúlyát, ami bűn. Ugyanakkor az építéssel (gazdálkodással…) ezt a felvágott sebet elvarrjuk, megpróbáljuk helyreállítani. Ebben az értelemben az építés (gazdálkodás…) egyben: építő áldozat. Ily módon az eredeti állapot nemcsak reintegrálódik, hanem magasabb szintre kerül. Magyarul az építési tevékenység (gazdálkodás…) csak akkor lehet fejlesztés, hogyha az a környezet a világ eredeti egyensúlyát nem zavarja meg, nem rontja tovább, inkább javítja” – fogalmaz Meggyesi Tamás.⁸ Németh László ekképpen fogalmazott 1940-ben: „Nyugat nemzetei az újkor folyamán a parasztságot is magukba fogadták – úgyhogy náluk csak osztályok vannak, de nincs a nemzet alatt egy kitaszított emberiség.”⁹ Andrásfalvy Bertalan pedig a következőképp: „Werbőczy az életét a hazáért is feláldozni kész jobbágyság leverése után törvénybe iktatta, hogy a honfoglaló magyarok utódai csak a nemesek. A jobbágy birtoklásra képtelen, örökös szolgája a nemesnek, az ország lakosai alig 4 százalékának.”¹⁰

Nemcsak megőrizni kell a kultúrtájat, épített örökséget, hanem korszerűen be kell lakni és fejleszteni azt úgy, hogy a következő nemzedékek is szívesen lakják be és teremtsék azt tovább. A közbeszédnek, a tudománynak, a politikumnak is fel kell ismernie, hogy csak szervesen a természetben élve, a természettel együttműködve állíthatjuk vissza azt a „tündérkertet”, ha úgy tetszik „paradicsomot”, ami a népmesék búvópatakain keresztül alábirizgál tiszta álmainknak. A kultúra azon folyamat eredménye, amely kézzelfoghatóvá teszi a hitet. Olyan életmód, amely a nép közös istentiszteletéből emelkedik ki. (A latin cultus a colere igéből származik, földművelést, valahol való lakást, törődést jelent. Vallásos értelemben azt jelenti, hogy tisztelettel lenni Isten iránt.)

Czakó Gábor szerint a kultúra az éghez, a civilizáció a földhöz való viszonyunk. A vidék, város kölcsönös, korrelatív összekapcsolása, a kultúra és civilizáció összehangolása célszerű lenne, akárcsak a városokban felhalmozódott tudás vidékivé, szervessé szelídítése. Az urbánus életterek zöldítése, ridegségének felmelegítése mind-mind a testamentum részei, aminek átvétele, fenntartása a mi felelősségünk. Alapellátás, gasztronómia, helyi termék, rövid ellátási hálózat. Konkrét feladatok, amelyek a fennmaradásunkat segítik. ­Csoóri Sándor egyértelműen fogalmazott egy kilenc évvel ezelőtt közzétett felhívásban, amelyben a magyar vidék védelmében a gondolkodó értelmiség szerepvállalására buzdított: „meg kell menteni a magyar vidéket, vele együtt a magyar hagyományt, ugyanis ez a záloga a magyar értelmiség fennmaradásának is!”

Átjárhatóvá kell tenni az egyre szélesedő szakadékot a színpadra szorult népi kultúra, népművészet, és annak forrása, a paraszti lét hétköznapjai között. Míg az előbbi a tévéműsorok fókuszában nap nap után szembejön, az életvitelszerű gazdálkodás csak elvétve része egy-egy gazdaműsornak, ahol az agráripar a domináns. Mintha a kettőnek semmi köze nem lenne egymáshoz. Kérdezzük meg a még élő „adatközlőket”, hogy miből élnek? Táncuk, énekük, kézműves tárgyaik egy szublimált energiaemanáció művészi vagy plasztikus megvalósulásai? Ahhoz, hogy Tamási Áron megírhassa az Ábel-trilógiát, parasztnak kellett születnie. Korniss Péter fotóihoz kellett a széki paraszt. Kallós Zoltán teljes gyűjtése a paraszti lét apoteózisa. Nagy István Alkony című festményén a boglyák nem díszletek, hanem annak az életformának a gyümölcsei, ahonnan ő maga is vétetett. Nagy László paraszti gyökerei táplálták lírájának ritmusait, hogy csak néhányat említsek. Ha a történelem ködében eltűnik a paraszt, emlékezetének katartikus ereje meddig tud fennmaradni?

A népművészet bármelyik formája egy „desztillált” gondolat megjelenítése mozgásban, hangban, dekorációban, épületben, tárgyban… Emlékeink vannak még arról az életformáról, ami megteremtette: közösségi lét, együttműködő, kemény munkaalappal. Jórészt falusi és természetközeli. Szakralitása rejtett.

Ma mintha ez a teremtő folyamat megszűnt volna, vagy léptéke olyan lassú, hogy nemzedékünk nem érzékelheti, mert más sebességre sarkallja a túlélés ösztöne. Van a ma emberének esélye a szerves folytatásra? Ha igen, mi az az életforma, ami átmentheti és továbbfejlesztheti azt? Vagy tekintsük lezártnak, és próbáluk konzerválni, ameddig élvezhetően „eláll”? Szeretnénk a 21. századi teremtő közeghez, közösséghez csatlakozni, vagy ha az még nem létezik, akkor részt vállalni a megteremtésében? Tulajdonképpen ezen áll vagy bukik az élhető jövő.

Van-e önök közül, aki ehhez társulni akar? Ha csak egy gondolattal is hozzájárul, erősíti a reményt…

Makovecz Imre úgy fogalmaz, hogy „népünk nyugodt, nem felejti halottjait, és vár”. Ki kell várni az igazi életet. Ami most farsangol, az az aktivitásba fullasztott haláltánc. A cselekvés paradox módon visszafele húz az életellenes tobzódásba. Azok a munkafolyamatok tudnak csupán gyümölcsözők lenni, amelyek a természet ritmusát hangolják össze az emberi szív dobbanásaival. Meg kell művelni a földeket, hogy visszahasson ránk, „műveltté” tegyen minket is! Társadalmi szinten a „passzív ellenállás” analógiája lehet a vezérmotívum... Népművészet, népi kultúra, hagyománymegélés kiüresedett szavai töltik fel a közbeszéd kongó ürességét. Meg tudjuk-e tölteni életadó tartalommal a hagyományt, hogy ne csak szórakoztasson, hanem felemeljen és visszaadja azt a reményt, ami szülte? Azért maradt ránk, mert érzelmileg kötődünk hozzá, hisz apáink áldozatának „átváltoztatott” gyümölcsei. Ne csak fogyasszuk, hanem oltsuk be vadóc hajtásait, nemesítsük tovább, hogy gyermekeinknek is teremjen! Hozza haza kivándorolt feleinket, hogy újra felépíthessük a Tündérkertet, Erdélyt, a transzilván életteret! Kós Károly testamentuma erre (is) sarkall. Vegyük át tőle a stafétát a „maradékok felelősségével”!

Jegyzetek

¹A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni. Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978.

² Kós Károly: Testamentum és agrikultura. 1915.

³Figyelő. 1905/4.

⁴ Kós Károly emlékkönyv. Összeállította Kuszálik Péter, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2003.

⁵ Uo.

⁶ Reischl Gábor: Mezőgazdaság és Építészet. Budapest, 2010.

⁷ Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben I. Budapest: Püski, 1999, 246.

⁸ Meggyesi Tamás: Isteni ábécé. Országépítő, 2008/3.

⁹ Németh, 1992. II. 1273.

¹⁰ Andrásfalvy Bertalan: A szeretet a néphagyományban. Magyar Művészet, 2018/1.