Felkértek arra, hogy vegyek részt egy találkozón, amelyet Kós Károly születésének évfordulóján, az ő munkásságának és személyének a tiszteletére szerveztek1 – így hát végiggondoltam, mit is jelent számomra Kós Károly, az ő életpályája, szellemi, alkotói üzenete számunkra, hogyan hatott és hat még mindig tájépítészeti tevékenységemre.
Szüleimmel a Kárpát-medence megannyi helyét bejártuk, voltunk Nagyszebenben, Kalotaszegen, valamint a kolozsvári Házsongárdi temetőben is, így már korán megismerkedtem Kós Károly nevével, és kisgyerekként is megragadott az alakja.
Egyetemistaként még nagyobb érdeklődéssel vettem részt azokon az előadásokon, amelyek a ’80-as években a Bercsényi Kollégiumban zajlottak, majd a kollégium egy kötetet is kiadott Kós Károlyról. Ebben az időszakban találkoztam Makovecz Imrével és a köré gyűlt építészhallgatókkal, így Makovecz Imrén keresztül még közelebbi kapcsolatba kerülhettem Kós szellemiségével. Nagy élvezettel hallgattam Makovecz Imre beszámolóit, előadásait Kós Károly tevékenységéről, azokról a találkozásokról, amelyek közte és az általa nagyra tartott mester között zajlottak. Nem volt kérdés tehát, hogy amikor megalakult a Kós Károly Egyesülés, akkor annak tagja lett az általunk megalapított Pagony Táj- és Kertépítész Iroda is. Kós Károly neve és tevékenysége, szellemisége összekapcsolt bennünket, hiszen a név erőteljesen meghatározza azt a közösséget, amely alá összegyűl. Részese lehettem annak az eseménynek is, amikor Makovecz Imre és Kolumbán Gábor kezdeményezésére megalakult az Országépítő Kós Károly Egyesülés.
Nagyon fontosnak és jelentősnek tartottam a Fekete Albert által kezdeményezett és vezetett Sztánai Műhelyt, és a köré tömörülő fiatal tájépítészek, tájépítész-hallgatók tevékenységét. Amikor tehettem, és is részt vettem több eseményen, így még közelebb került hozzám Kalotaszeg tája, amely Kós Károly otthonává vált. Az a táj, amely tanította őt a tájban élő és tevékenykedő emberről, arról a közösségről, amely miközben egy adott helyen él, átalakítja, formálja, műveli a tájat, és eközben kialakítja saját táji kultúráját, viseletét, zenéjét, táncát, tehát mindazt, ami a tájból születik meg.
Miután jártam Sztánán és azokon a helyszíneken, ahol Kós tevékenykedett, még kézzelfoghatóbbá vált számomra, hogy miért volt fontos papírra vetnie a Testamentum és agrikultura című művét a legnehezebb időszakban, az első világháború kitörése után. Kós üzenete a háborús és háborgó világban csak még fontosabbá és időszerűbbé válik: az, ahogyan a földművelő ember tevékenykedik a tájban, valójában az élet folytonosságának, az életigenlésnek a kulcsa és záloga. Ebben a könyvben megjelenik az az örökség, amely mindenen átívelően jelen lehet az életünkben, amihez folytonosan kapcsolódhatunk, egy óriási életigenlésnek a mintázata.
Ennek kapcsán jut eszembe, mennyire mély nyomot hagyott bennem Makovecz Imrének egy Kós Károlyról tartott beszéde Nagyszebenben, az Építészet napján, amelyet Guttmann Szabolcs és munkatársai szerveztek meg 2007-ben, amikor Szászföld központja Európa Kulturális Fővárosa volt. Nem feltétlenül arról beszélt, hogy az országépítő milyen remek és kivételes építész volt, hanem azt a Kós Károlyt hozta közelebb hozzánk, aki a trianoni történések után az ellenkező irányba tartó vonatra szállt fel. A fiatal, tehetséges, nemzetközi karrier előtt álló építész Erdélyt választotta, vállalva azt a szerepet, amely nem egy individuális karrier útja, hanem visszatérés az erdélyi tájba, Kalotaszegre és annak közösségébe. Ez egy misszió, életfeladat volt, és innentől kezdve az ő tevékenysége számomra még inkább meghatározó volt: miképp lehet – akár a modernizáció észlelt és tapasztalt jelenségeit felülírva – fenntartani azt az örökséget és értékközösséget, amely ennek a tájnak, ennek a kultúrának a felbecsülhetetlen kincse. És nemcsak a magyarság szempontjából, vagy Erdély szempontjából, hanem egész Európa vonatkozásában. Bizton mondhatjuk, hogy ez a táj a keresztény alapú európai kultúrának, tájkultúrának olyan szerves hagyatéka, amelynek felbomlása jelen volt már Kós idején Európa nyugati felén, mára meg szinte azt lehet mondani, hogy alig-alig fedezhetjük fel azt a fajta tájstruktúrát, tájszerkezetet, élő kulturális örökséget, amelynek szellemiségében hihetetlenül fontos volt, hogy az egyén egy közösség része, a közösség a táj része. És minden a tájból nő ki, minden a teremtett, a természeti világ és az ember kapcsolatából történő valóság, amely az életet jelenti számunkra.
Nagyon erőteljesen hatott és hat ránk, tájépítészekre ilyen értelemben is Kós Károly szellemisége. Ma azért tartom nagyon fontosnak Kós Károly személyiségét, szellemiségét, hitvallását, mert egy olyan elhivatott emberről van szó, aki építésznek nevezi magát – de ebben a fogalomban minden benne van: a kulturális életben való részvétel, a közösség szolgálata, a táj iránti felelősségérzet, a múlt és a jövő között hidat verő értelmiségnek a szerepe az élet minden területén, amely középpontjában mindenkor a szeretet állt.
Meglátásom szerint azért van válságban a 21. századi építészet, mert lecsupaszodott az épületet valamilyen módon tervező, létrehozó ember karakterére. Eltűnik a lényeg, hogy a ház az otthon, az épület közösségi tér, az életnek a színtere, hogy szép és harmonikus, hogy párbeszédben van a hellyel. Ahogy Hamvas Béla Az öt géniusz földjében fogalmaz: a térnek száma, geometriája van, a helynek pedig szelleme. Azt gondolom, hogy ma az a kérdés az építészet és a tájépítészet számára, hogy valóban van-e kapcsolata a hellyel, a helynek a szellemiségével. És milyen úton tudjuk a hely szellemét megfejteni, hogy ne csupán az attrakció, az építészeti formavilág vagy a divat vezessen el minket egy szép karrierhez, hanem az az emberséges környezet, természet iránti érdeklődés is, amit ma már elcsépelt módon „fenntarthatónak” nevezünk.
A mai építészetet sok mindennek tartom, de fenntarthatónak egyáltalán nem, hiszen nem egy szerves, komplex egységből gondol a helyre, az adott beépítési területre – helyette egy pontból indul ki és terjeszkedik a környezete felé. És ez a szociális magatartásában is megjelenik. Ez nem kritika, hanem egy szimptóma, amit megpróbálok megfogalmazni. Úgy is lehet mondani, hogy a mai embernek nincsen igazán helytudata, tájtudata. Az egyén térélménye leszűkül az intellektusra, és valójában elfelejtődött a tájnak, a helynek egy komplex, nem csupán fizikai olvasata, hanem transzcendens lényege. A hely a testnek, a léleknek és a szellemnek a helye. Tisztelt professzorom, Jochen Bockemühl a „genius loci”, a hely szellemének mivoltáról azt mondja, hogy az valami olyan entitás, amely egy helynek egyedi és megismételhetetlen sajátossága a világban. Minden, ami egy helyet leír, jellemez, amiből összeadódik. A „hely szelleme” pedig időtlen időkig arra vár, hogy a föld organizmusának az a lényisége, amely szabad akarattal és gondolkodással rendelkezik – az ember – felismerje.
Számomra ez a megfogalmazás azt jelenti, hogy a táj – amely a természet és az ember közös alkotása – egy élő, eleven organizmus, ennek az organizmusnak pedig a szelleme maga az ember. Az az emberi közösség, amely ahhoz az adott ponthoz kapcsolódik minden tekintetben. Meghatározó az, hogy az ember a világnak mely pontjára születik. Ez nem jelenti azt, hogy csak egy helyen, csak egy helyhez kötve, kötődve élhetünk – arról beszélek inkább, hogy azt a fajta kötődést, amely eredendő, felismerjük magunkban. Azt gondolom, hogy Kós ezt felismerte, tehát belülről és kívülről is érezte az erdélyi kultúrát. Kós Károly ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely osztotta a Szabó Zoltán által leírtakat, hogy a táj mindenkinek lehet az otthona, aki műveli; a tájak szeretetre, békére és egymás otthonának a tiszteletére tanítanak minket. Ez valójában annak a transzilvanizmusnak az alapvetése, amelyet Kós Károly saját maga életében is megvalósított minden törekvésében író, politikus, művész, földet művelő közösségi emberként.
Azt, hogy mi a feladatunk ma tervezőként, alkotóként, közéleti emberként, még inkább végig kellett gondoljam akkor, amikor azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy a sepsiszentgyörgyi Kós Károly által tervezett Székely Nemzeti Múzeum kertjének felújítását tervezzem meg. Őszintén szólva vizsgadrukkban ültem le a kollégáimmal a papír mellé, hogy megnézzem, mit lehet, milyen kertet lehet hozzáfűzni Kós Károly fantasztikus alkotásához, amely számomra szimbóluma, teljes transzformációja az ő fizikai, lelki és szellemi örökségének. Nem historizmus, nem múltidézés – hanem a jelennek a hely által meghatározott formája. Ez a gondolatmenet segített abban, hogy miként tudunk tájépítészként kapcsolódni Kós épületéhez, hiszen maga a ház, a kert és a táj soha nem válik el Kós alkotásaiban, építészetében. Mert ha még kert nélkül is áll az épület, tudjuk, hogy mellette van egy kert, és ez a kertes ház a tájban található.
Ezért tartom fontosnak azt, hogy ne a divatot kövessük, ne csupán a korszellem hatásait engedjük keresztül magunkon, hanem az örökségünkhöz is kapcsolódjunk közben. Ezért kell megismernünk tájaink múltját és örökségét, hogy hozzákapcsolódhassunk úgy, ahogy azt Kós is tette. Ahhoz, hogy az örökség ismeretében újjáformálhassuk vagy világra hozhassuk azokat a helyeket, amelyek nem az alkotók, hanem az emberek, a közösség számára készülnek – és ebbe a közösségbe belesorolom mind az állatvilágot, mind a növényvilágot, mind az ásványvilágot –, elengedhetetlen annak a tisztelete, ami a mi életlehetőségünket, életminőségünket biztosítja.
Nagyon fontosnak tartom az Országépítő Kós Károly Egyesülés szerepét abban, hogy a jövőben közös tevékenységekben vegyünk részt, és keressük egymás társaságát. Legfőbb feladatnak azt tartom – és ezért mindent megteszek –, hogy a fiatalokat, az ifjú nemzedéket ebbe a tájolvasatba, látásmódba, cselekvő kultúraőrzésbe be tudjuk vezetni. Hogy saját maguk tapasztalatán keresztül felismerjék a megismerés útján, mi is igazán a lehetősége és a felelőssége az alkotó embernek. A kalákákat, a tájfelméréseket is azért szervezzük a mai állapotok rögzítése mellett, hogy továbbadhassuk ennek a látásnak, a felelősségnek a fonalát a jövő számára.
Jegyzet
1 Az Országépítő Kós Károly Egyesülés és a Székely Nemzeti Múzeum közös szervezésében 2023. december 16-án megtartott sepsiszentgyörgyi konferenciáról van szó.
