Egy ideje találomra hallgatok zenéket. A műfajokat mostanáig sem vettem figyelembe, az elmúlt időszakban viszont már a hangulatot, az üzenetet sem. Nem tervezem meg. Egyrészt nincs akkora jelentősége ezeknek a pillanatoknak, másrészt szerintem ez teljesen létjogosult: csupán annyi kell, hogy az adott zene játsszon engem, és az intenció ugyanúgy megmarad köztünk.
Ma épp Flume Skin albumát hallgattam, és most is ezt hallgatom. Elsétáltam egy kávézóba, és lefényképeztem a deres PET-palackokat egy szemetesben. Útközben figyeltem az árnyékomat, ahogy lendülettel gyalogol előttem, mintha kövesd a vezért játszottunk volna. Most télen sem hat furán az ilyen zene. Annak ellenére, hogy tavaszi. A nap mindig olyan megálmodott szögből süt arra a kereszteződésre a híd előtt, s a téli levegő még mindig olyan érdes és zsibbadt, amilyen akkor volt, amikor „a tél még igazi tél volt”, szóval most is tud rajta keresztül szólni az, aminek szólnia kell.
A Skin ugyanilyen érdes, a bőrön is érezhetően, de nem úgy, mint a dörzspapír. Inkább olyan érzés, amikor pont jó helyen vakarják meg a hátad – csak itt nem kell viszketnie hozzá. Jellegzetes zenének tartják, olyannak, amit bárki bármikor berakhat egy bluetooth-os hangfalról. Egyeseket ez valamiért megijeszt, félnek, hogy a különlegesség, amit ezek a hangok jelentenek számukra, azok átlagosak, mindennapiak. A többség különbözései. Az ugyanúgy másság. Így viszont nehéz megérteni egy művet. Nem arról van szó, hogy igazából valami illúzió a jelentőség, amit a letagadhatatlan másság jelöl. Letagadhatatlanul más zene. Az egyszerűség kedvéért: ha hallgatod, s az az érzésed támad, hogy ez valami más, akkor tudd, hogy az az érzés igazi. Azért hallgathatja ezt akárki akárhol – vagy azért olyan könnyű ezt elképzelni –, mert a kifogyhatatlan önátadást jelöli. De ez az önátadás nem bűnös, hátsó szándékú vagy hátba döfő, így nincs miért védekezni ellene olyan kifejezésekkel, mint a nyálas vagy klisés, mert ez nem a jól ismert emberi önátadás.
Nem nekünk kell átadnunk magunkat a hangoknak vagy magának a zenének. Itt a zenei ideál adja nekünk kifogyhatatlanul önmagát, és azt a felszabadultságot, amely a közérzetünket döntés elé helyezi. És mindegy, hogy mi hogyan döntünk. Az alkotás hatása nem változik. A hangzatok és a dallamok adják át magukat nekünk. Ugyanezt jelöli az összes hegyvidéki magaslat, a csillagok fénye, a vízben való megmerítkezés, a kora reggeli utcák és a hit abban, hogy ha valaki ezeket leírja, akkor ezek ténylegesen igazak számára. Ki kételkedik mindebben, miközben a Free-t hallgatja?
Azt a vélekedést, hogy az elektronikus vagy a pophoz közel álló zene örökletes romlottságban szenvedne, szerintem ezen a ponton senkinek nem kell cáfolnom, ezért hát nem is firtatom. A zene azt a korszakát éli, amikor szinte tilos nagyra értékelni egy előadót vagy a munkásságát. Ez bizonyára amiatt van, mert az előadó csak előad, esetleg egy freudi grammatikai hiba folytán csak elad. Szóval nem szerző, nem komponáló, nem író. Igazi értéket nem képvisel, csupán mutatvány, illúzió, csalás. És ha valaki magát következetes és lelkes zeneértékelőnek tartja, de ennek bedől, akkor kiérdemli a számára legdrasztikusabb lealacsonyítást, a rajongói státuszt. De a rajongó is ember. Ezért a rajongóknak is meg kell tudni megbocsátani. Viszont nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az illúzió világánál magasabb törvényrend őket is képes irányítani.
Flume semmiképp sem előadó, semmiképp sem mutatvány, semmiképp sem a felületet, a túlburjánzott káprázatot képviseli. Nem az akarat, nem a kényszer alkotta műveit, hanem csupán a tény, hogy ezeknek lennie kellett. Így, hogy van, tulajdonképpen elkerülhetetlen. Egy súlyosan szorongó alkat, a zenéje mégis poláris ellentéte a szorongásnak.
Elválasztani az embert a művétől ugyanolyan kegyetlenség, mint a gyermekeket kitépni a szülői környezetből. Ezért annak ellenére, hogy ezt itt meg kéne tenni, hogy bizonyítványa legyen annak, hogy nem bálványimádat történik, naiv kegyelemből mégis mellőzöm. Maga az ember is egész, s maga a mű is. Helyénvaló. Egészséges. Az, hogy az album dalainak viszonya hasonul a dalokban lévő hangzatok minőségéhez, egy olyan részlet, amely tanulmányozása pontosan azt az örömöt adja, mint annak a hallgatása. Arról nem is beszélve, hogy olyan bevonatú világot hoz létre, ahol a textúrák, a csilingelések, az érdes egymáshoz simulások, a néhol felületileg fájdalmas, de szükséges ütközések, amiket a nyugalmas eltávolodások kontrasztálnak, mind ugyanahhoz a kétség nélküli emberségvágyhoz kapcsolódnak. Az a szenvedély, amely nem a félreértett értelmében, azaz az élvezetben, hanem az eredetiben, azaz az örömmel valamiért szenvedésben rejlik. Flume ott akkor olyat engedett ki magából, amit a szerencsés ember is életében legfeljebb egyszer tapasztalhat meg. Ezért ne felejtsük el őt.
