Miközben a budapesti Magyar Állami Operaházban ültem, azon kezdtem gondolkodni, hogy miért is szeretem én az operát? Nem mindig szerettem, nagyon jól emlékszem arra az időre, amikor kifejezetten utáltam. Aztán elkezdtem megismerni, tanulni, volt egy szép könyv, amit lapoztam, közben hallgattam, néztem, elkezdett megnyílni egy világ előttem, és utat tört magának a varázslat. Mert szerintem az opera, legalábbis egy jó opera ez: varázslat. Lehet, hogy klisés, de mégiscsak azt hiszem, hogy azért tudja évszázadok óta vonzani az embereket, mert elvarázsol. A január 27-ei Ruszalka pedig maga volt a varázslat, bűbáj és mese. Persze ahhoz, hogy ez a mágia megtörténjen, nagyon sok elemnek a finom összhangjára van szükség.
Először is, ott van maga a mű: zene, szöveg, cselekmény… Az persze valamennyire egyéni ízlés kérdése is, hogy kinek mi tetszik jobban, Mozart, Donizetti, Verdi, Wagner. Az pedig kissé a szerencsén is múlik, hogy kinek mit van lehetősége élőben is látni. Hiszen teljesen más, amikor Spotifyon hallgatunk meg egy operát mosogatás, teregetés közben, amikor felvételről látunk egy részletet valamilyen képernyőn keresztül, vagy amikor teljes figyelemmel követjük, hogy mi történik a színpadon. A varázslat nagy valószínűséggel ez utóbbi esetben fog bekövetkezni.
A látott-hallott mű egyszeri és megismételhetetlen, időben zajlik, és amikor elhalkult a zene, lehullott a függöny, megszűnt a taps, és már a ruhatáros hölgyeknek is odaadtuk a bilétánkat, egyszer csak megszűnik. Csakhogy bennem azon az estén, a kabát felvételekor biztos nem szűnt meg a varázslat: mészicsku a metróban, csurimurifukk a járdaburkolatot kopogtatva, és lidércfény még álmomban is.
Térjük vissza egy kicsit ehhez az első elemhez, a műhöz. A történet mesebeli, a természeti, tündéri és az emberi világot helyezi szembe egymással. Jaroslav Kvapil librettójának a magyar fordítása nagyon líraian szólaltatta meg a szereplőket. Ruszalka, a vízitündér beleszeret egy hercegbe, akinek nem is tudjuk a nevét. Apja, a Víziember hiába figyelmeztetné, a lány elmegy Jezsibabához, a boszorkányhoz, hogy halandóságot, emberi létet kérjen tőle. A boszorkány egy feltétellel adja meg neki: némának kell maradnia, és ha a kiválasztottja hűtlen lesz hozzá, soha nem térhet vissza a tündérek birodalmába. Az emberré változott Ruszalka elvarázsolja a herceget, de az egész udvar érez egy földöntúliságot a lényében. Végül egy idegen hercegnő csábítja el a herceget, Ruszalka pedig csalódottan tér vissza a tóhoz. Két világ között, megöregedve szenved, míg Jezsibaba felfedi, hogy ha megöli az őt eláruló herceget, újra visszatérhez a tündérek közé. Ruszalka ezt elképzelhetetlennek tartja, és inkább lidércfényként létezik tovább. A herceg udvaroncai jönnek, hogy a boszorkánytól gyógyírt kérjenek a herceg végtelen szomorúságára, de a Víziember elűzi őket. A herceg is megérkezik a tóhoz, Ruszalkának a halálos csókját kéri, és az égi jelenés karjai között hal meg.
Ezt a librettót dolgozta fel Antonín Leopold Dvořák operájában. A cseh komponista zenéje gyerekkorom óta magával ragadott. Lehet, hogy én azért is szeretem őt annyira, mert az első mű, amit zeneiskolásként marimbáztam, egy Dvořák-humoresque volt. Ki tudja, előfordulhat, hogy ezek az első nagy találkozások meghatározzák az ember későbbi viszonyulását is. Tehát maga a zene csodálatos volt. Bevallom, „csaltam”, és meghallgattam otthon, Spotifyon, pályázati elszámolás és ruhateregetés közben. Nem volt esélyem az igazi varázslatra, de azért voltak részek, amikor csak néztem kifelé az ablakon, és kissé átszellemülve hallgattam. Sőt, még a zongorakivonatos kottát is letöltöttem egyszer, hogy nézzek meg valamit. Tehát elkezdett hatni rám, elkezdett belém fészkelődni. Cseh nemzeti romantika, tele mesével, sok holdfénnyel, fodrozódó, tükröződő vizekkel, mesebeli, tűnő látomásokkal, kontrasztokkal. Helyenként mintha nem is zene lett volna, hanem fénnyel horgolt csipke.
Ha már csipke, akkor nézzük meg a jelmezeket. Természetesen ez is kell a varázslathoz, mert az opera nemcsak hangzó, hanem képként megelevenedő történet is. Mikor olvastam, hogy Zoób Kati tervezi a ruhákat, tudtam, hogy gyönyörű lesz, hogy nem lehet más, mint mesebeli. A Ráth György-villában levő ruháit láttam már élőben, s azok is varázslatos, modern tündérruhák. Az operát benépesítő természeti, varázslatos lények világának a „felöltöztetéséhez” a szecesszió formavilága, Mucha és Klimt nyújtotta Zoób Kati számára az inspirációt. A Ruszalkát alakító énekesnő mintha egy Mucha-plakátról lépett volna épp le, a vízi nimfák szintén, a Víziemberen ott tekergőztek a kígyók, levelek, vízinövények, Jezsibaba pedig egy Jugendstil-boszorkány volt. Jelmezét minden bizonnyal Klimt Hygieia című freskója inspirálta. Ezzel pedig Zoób Kati egy újabb réteggel gazdagítja a karaktert is. A víziboszorkányt maga Ruszalka is bölcs öregasszonynak nevezi, aki ismeri mindkét világot (a természetét és az emberekét is), és tudása végtelen. Hygiena pedig a tisztaság, az egészség istennője, Klimt esetében a gyógyászat, a gyógyszerészet megtestesítője is. Jezsibaba a kapocs a két világ között, hozzá jönnek a tündérek is, az emberek is tanácsért, orvosságért. Az emberi világot az art deco szögletessége, már-már ridegsége inspirálta: egyenes vonalak, négyzetek, téglalapok és csipke helyett tükörselymek. Erős volt a kontraszt a jelmezek szintjén is Ruszalka és az idegen hercegnő között. A csábító, földi nő egy sárkányos köntöst viselt, egy díva volt az 1920-as évekből. Ezzel egyszerre jelenítette meg a tipikusan art deco femme fatale-t, illetve jelzésként is szolgált a szimbólum, hogy el fogja ragadni a herceget a főhősnőtől.
Külön ki kell emelnem a táncosokat, a koreográfiát, a vízitündéreket. Tinilány koromban, amikor beleszerettem a szecesszióba, a szimbolizmusba, tulajdonképpen a 19–20. század fordulójának a hangulatába, elvarázsolt Loïe Fuller szerpentintánca, sőt, mondhatni azóta is rendre elvarázsol. Szerencsésen fennmaradtak fényképek róla, még mozgókép is. Mindig megpróbáltam elképzelni, mekkora élmény lehetett ez a kortársak számára. Hiszen ez a táncosnő zseniálisan ráérzett a korra, a szecessziót öntötte mozgásba a lengő, fodrozódó fehér selyemmel, a selymet megszínező színes reflektorokkal. Ismerős a Rolls-Royce jele, a tündér? Az ő. A budapesti Operaház színpadán pedig ez elevenedett meg! A libbenő selyemruhában táncoló vízitündérek viszont nem puszta látványként voltak jelen, hanem nagyon fontos szereplői voltak az operának. Ők maguk voltak a tó, a víz, táncukkal a tündéri lét könnyedsége és tragikuma is megelevenedett, amikor, mint a szirom, lehullottak. Ők fodrozódtak játékosan a nimfák körül, ők ölelték körbe Ruszalkát a nehéz pillanatokban.
A varázslathoz persze az is elengedhetetlen, hogy azok, akik megszólaltatják a zenét, szépen tegyék azt. Halász Péter karmester vezetése alatt a zenekar kiváló volt, a szólisták pazarok, mind az énekes megformálás, mind színészi játék szempontjából. Két művészt emelnék ki, akiket látni és hallgatni számomra nagy élmény volt. Brassói-Jőrös Andrea érzékenyen formálta meg a vízitündér Ruszalkát akkor is, amikor énekelt, és akkor is, amikor – a II. felvonásban sokáig – némaságba kellett burkolóznia. Tündökölt a csillámos ruhákban, ahogyan a fekete jelmezben is, szinte láthatatlanná olvadt egybe a háttérrel. Szép látomás helyett megöregedve csak a hangja maradt csillogó, hiszen lidércfényként létezett a két világ – emberi és tündéri – között. És micsoda hang volt! A Víziember, Szemerédy Károly baritonja az apai szeretet minden színén szólalt meg: bársonyosan simogatóan, vigasztalóan, aggodalommal reszketve és időnként ércesen, félelmetesen, tekintélyt parancsolóan. Ruszalkával közös jelenete a második felvonásban az opera egyik legszebb momentuma volt.
A rendezés pedig mindent összefogott és varázslatossá tett. Szikora János saját elmondása szerint is egy szép előadást szeretett volna létrehozni, és ez sikerült is neki. Szendrényi Éva díszlettervező pedig kiváló környezetet épített ehhez a meséhez. A kettősség a díszletek szintjén is megmutatkozott. Az első és a harmadik felvonás a tó körül játszódott, két világ találkozásánál, ezt a spirálosan csavarodó út jelenítette meg. Az emberek birodalma, a kastély egy art deco festményről származó város volt, szögletes, egyenes, hatalmas, egy hosszú lépcsővel, merőleges vonalakkal. Az opera alatt két elem tért folyamatosan vissza: a hold és a víz. A hold kulcsmomentumokban bukkant elő, Ruszalka felett őrködött. A víz pedig a legkreatívabb és lélegzetelállítóbb módon tűnt fel újra és újra. Mesebeli volt, ahogyan szárazjégként körbeölelte a táncosok és énekesek talpát, és végül „lecsorgott” a zenekari árokba, anélkül, hogy elnehezítette volna a levegőt. A második felvonásban a kastély kertjében levő tó felülete is fénylett, a mozgó reflektorfény pedig táncolva verődött vissza az Operaház aranyozott épületrészleteiről.
Szikora János több interjúban is kiemelte, hogy számára mennyire megdöbbentő volt az, hogy Ruszalka, a tündér, a harmadik felvonásra megöregszik. Nem találkozunk a mesék világában sok hasonló esettel. Az idő múlása igazából két karakternél jelent meg, akik a természeti-tündéri és az emberi világot is megjárták: Ruszalka és Jezsibaba. De míg az első öregedik, addig a második fiatalodik, és a harmadik felvonásban egy kacérkodó lányként látjuk viszont. A rendezés számomra egyik legfinomabb megoldása az volt, amikor Ruszalka lidércfénnyé változott. A fekete jelmeze miatt már eleve beolvadt a sötét háttérbe, láthatatlanná vált. De a kulisszákból felhangzó kórus közben a spirálos lépcsőn kis fényeket gyújtott sorban. A tó fölött tekergő fénnyé alakult át.
Képek: Magyar Állami Operaház / Berecz Valter, Nagy Attila
A Ruszalka azon az estén hatalmas sikert aratott. Az utolsó hang után kirobbant a taps a közönségből. A varázslat nemcsak az én esetemben történt meg, hanem jó eséllyel még több száz ember érzett valami hozzám hasonlót. Ez az opera egy csodálatos mű, nagyon szép szöveggel és magával ragadó zenével. Az viszont, ahogy a megvalósításhoz szükséges sok-sok ember – rendező, énekesek, karmester, zenekar, táncosok, díszlet- és jelmeztervező stb. – odaadással és finomsággal nyúlt hozzá, azt eredményezte, hogy egy filigrán szépségű mestermű jött létre.
Azt még hozzátenném, hogy nemcsak úgy beestem az előadásra, hanem készültem rá: megteremtettem az operának az esélyt arra, hogy hasson rám – és nagyon hálás vagyok azért, hogy az Operaház segített nekem ebben. Először is, még mielőtt megvettem a jegyet, megnéztem néhány Opera Café műsort, amiben beszéltek a rendezésről, a jelmezekről, a díszletekről. Aztán megvettem a jegyet, és megnéztem még néhány Opera Cafét. Az előadás előtt az Operaház küldött nekem egy e-mailt, benne a műsorfüzettel és további információkkal. Megtudtam, hogy van egy podcast, amit aztán meghallgattam – az pedig tele volt a művel kapcsolatos hasznos információval, elemzéssel és interjúval. A narrátor elmesélte benne a keletkezés történetét, a fogadtatást, beszélt a zene jellegzetességeiről is, a rendezésről, a díszletről. Tehát a rendelkezésünkre állt egy forrásanyag, amiből a néző rákészülhetett a mű fogadtatására. Mindezeknek köszönhetően már helyet csináltam a lelkemben a varázslatra. Bár Dvořák, a Dal a holdhoz, a szecesszió, az art nouveau és Zoób Kati mind olyan fogalmak voltak, amelyek aztán pillanatok alatt amúgy is befészkelték magukat a lényembe.
