Zenei körökben kiváló, talán a legkiválóbb zongoramárka, teljes nevén Steinway & Sons, melynek gyára német eredetű. Heinrich Engelhard Steinweg 1853-ban alapította, aki egy évre rá Steinwayra változtatta nevét az Amerikai Egyesült Államokban. Tekintettel a hangszer kitűnő tulajdonságaira, a gyártás hamarosan fellendült. Sorozatban készültek a zongorák és a pianínók. Habár H. E. Steinway visszavonult, a hangszerek megmaradtak a család tulajdonában, a legidősebb fiú pedig Németországban folytatta munkáját. A vállalat jelenleg is működik.
A zongorák hangterjedelme általában hét oktáv, ennél kiterjedtebb billentyűsora csak a hangszerek királyának, az orgonának van. A Steinway zongora a hangszerek csúcsa – mi tagadás –, ezért kedvelik a zongoraművészek, ezért válik sok művészetkedvelő otthon rokonszenves darabjává.
Egyszer csak előbukkan az ősködből egy bukaresti zeneszerető bojár tulajdonában lévő Steinway zongora. Az 1944–45-ös rendszerváltás azonban anyagi javainak a hátrahagyásával az országból való sürgős menekülésre késztette. Az új rendszer proletárjainak harácsolásai során a hangszer az egyik miniszter elvtárs lakosztályába került. Idővel a talaj meginogott a miniszter lába alatt, és beosztottjai tanácsára áruba bocsájtotta a zongoráját.
Ekkor érkezett Nagyváradról a román fővárosba egy üzletember. Megvette a Steinwayt, és a zongora Bihar megyében landolt. Lakosztályába szállította, felhangoltatta és meghívott előadókkal hangversenyeket rendezett. Anyagi helyzetének romlása miatt azonban kénytelen volt a hangszertől megválni.
Zenelíceumi járandóságom megszilárdulásával elhatároztam, hogy zongorát vásárolok. Értesültem a váradi eladandó Steinwayről, odautaztam, megtekintettem és kipróbáltam. Megtetszett érzékeny, de érces hangja, billentése, ezért rövid gondolkodás után megvettem. Ezáltal én lettem a hangszer negyedik birtokosa.
A zongora elszállítása miatt először egy teherautó-sofőrnél próbálkoztam, de sajnos sikertelenül. Kilátástalan helyzetemben az utcán kóborolva felfigyeltem egy épületben dolgozó asztalosmesterre és tanoncaira. A főnök hajlandó volt a hangszert bepakolni. Ezután a bedeszkázott Steinwayt stráfszekéren kivitték a Bihar megyei vasútállomásra. A tehervonattal egy időben én is Kolozsvárra utaztam, és otthonomba szállíttattam a hangszert, viszont úgy tapasztaltam, hogy garzonlakásom túl kicsi a zongora méretéhez képest. Elhatároztam, hogy bérbe adom.
Éppen akkor tett javaslatot a kisváros, Székelykeresztúr vezetősége és lakossága egy hangszer beszerzésére, így örömmel elfogadták az ajánlatomat. A Steinway pedig megérkezett a fiúszék dísztermébe.
Benkő Judit, a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adásának munkatársa, a Romániai Magyar Zenetársaság tagja is bekapcsolódott a történetünkbe.
Elképzeléseit 1999 májusában Az utazó zongora és a korszerű koncertszervezés – avagy egy hangversenyévad sorozat (folytatására is váró) története című írásában a Művelődés hasábjain tette közzé. Idézem Benkő Judit mondatait: „Történt egyszer, idestova másfél évtizeddel ezelőtt, hogy a Márkos Albert–Buzás Pál-művészpáros gondolt egy merészet és nagyot: a hangversenyévadok szervezése ugyan hagyományos értelemben majdnem kizárólagosan a zenei központok kiváltsága, ez azonban nem jelentheti azt, hogy felétlenül annak is kell megmaradnia. Hiszen újfajta alaphelyzet megteremtése lehetővé teszi, hogy az érdeklődők rendszeresen élő muzsikát hallgathassanak kisebb helyiségekben is Az elképzelés rövidesen meg is valósult, elsőként Székelykeresztúron, ahol a zenekedvelők gyorsan megszokták és megszerették a kamarazene-koncerteket.
A székelykeresztúri múzeum igazgatója nagy szeretettel és lelkesedéssel karolta fel az ötletet. A Márkos–Buzás-kettős pedig összeszokott zenészcsapattá bővült. Ahhoz, hogy a kisvárosi keretben egyértelműen rendhagyónak minősíthető sorozat létrejöhessen, Buzás Pál akkoriban vásárolt Steinway zongorája is Székelykeresztúrra utazott. A kezdet tehát sokat ígérő volt, hiszen gyakorlatilag szinte az első pillanattól széles körű érdeklődés kísérte ezt az ott és akkor mindenképpen szokatlannak számító kezdeményezést.”
Márkos Albert hegedűművésznek, illetve Demény Attila zeneszerzőnek, a Zenetársaság elnökének, a Kolozsvári Magyar Opera főrendezőjének gondolataival zárul Benkő Judit cikke.
A Kolozsvári Rádió munkatársának írása után folytatom a Steinway zongorám sorsának további alakulását. Keresztúr lakosainak a viselkedésében csalafinta, furcsa jelenség volt tapasztalható: lanyhult az érdeklődésük a hangversenyévadok iránt. Újból cselekedni kellett. Miután a múzeum igazgatója is nyugdíjba ment, a hangszernek új színhelyet kerestem. Közmegegyezéssel az „utazó zongora” Bonchidára, a kastélyba költözött.
A kivitelezőkkel történt megegyezés értelmében használatba vették a Steinwayt. A meghívott előadók véleménye szerint a szálláshelynek kiszemelt, nyirkos helység nem használ a hangszernek, elpattanhatnak a húrjai. Hallatlan: a környék rosszcsont gyerekei ütötték-verték a billentyűket és a húrokat. A fedelet és pedált is megrepesztették. Újból lépni kellett. Kedves ismerősöm, egy kolozsvári zeneszerető család 2019 tavaszán Bonchidáról lakosztályába vitette a zongorámat, amin zeneiskolába járó gyermekük fog gyakorolni. Végre-valahára, hatalmas vargabetűt leírva, hangszerem a kincses városban tudhattam.
Összefoglalva az itt és most leírtakat, zongorám útvonalba a következőképpen alakult: Bukarest–Nagyvárad–Kolozsvár–Székelykeresztúr–Bonchida–Kolozsvár. Remélem, ezzel véget ért a Steinway kalandos története.
