Aki játszik, könnyű lélekkel, mérhetetlen bájjal és teljes nyitottsággal jár-kel a világban, kitapintja a dolgok körvonalait, megéli az élettények tartalmát, figyelő lélekkel hallgat titkokat és rejtelmeket, és a mérföldek dacára is tovább tágítja horizontjait: létről, világról, emberről és az őt regélő mesékről, amelyek életképeket, történetszálakat és aranyfonalak sorát asszociálják az önmagunkban sokrétű dimenzióinkban történő barangoláshoz.
Ezekből a mesékből alkot új és egzisztenciális kérdéseket is feszegető saját mesét, bábjátékot, beavatást, egyfajta világlátást és akár elbeszélő nyelvet is Patka Ildikó bábszínész és meseíró. Ezeket ugyanis a gyerekek is megértik, örömmel és kíváncsian fürkészik, vagy szemlélgetik, mint különös virágszirmokat, amelyek a legkisebb királykisasszonyok, a legbátrabb szegénylegények vagy a tündérek kertjéből érkeztek meg, üzenetet rejtenek, és ezt leginkább a bábuk jeleníthetik meg vagy fedhetik fel számukra. Mert a bábu arcot nyert emberi mozgatóerőt, mesei archetípust képez le Ildikó szerint, aki csodával határos módon játszik, mesél vagy varázsmókát sző, miközben teremtő törékenységgel és áhítattal mozgatja a bábukat. Azokat a bábukat, amelyek mesefigurákat alakítanak, simogatnak és engesztelnek vagy a gyermeki képzeletet töltik be sok mágiával és üdvvel. És úgy nevetnek, mint a csillagok. Vagy Patka Ildikó titokzatos csillagvirágai, amelyek saját meséiből érkeznek meg mindig a bábdarabokban, hogy még több intenzitással töltsék ki a rituális tereket, amelyekben ő ott és akkor Csipike Madarának, Lázár Ervin mesemondó kisgyerekének, Micimackó Róbert Gidájának, Oféliának, az idős, bölcs súgóasszonynak vagy a Világszép nádszálkisasszonynak a történetét játssza el. Oly sok bölcsességgel, mint a bábos nagyasszonyok vagy a füvesasszonyok, akik ezúttal a játék varázserejével gyógyítanak és mesélnek.
– Egyik korábban készült interjúban nyilatkoztad, hogy „tanítani és gyógyítani a mesével is lehet”. Mit jelent ez, és mit jelent az általad emlegetett „szív bölcsessége”? Mit jelent számodra a mese, és melyek azok az általad írt mesék, amelyeknek a varázslata intenzíven hatott a gyereknevelésben és a bábjátékban? Mi az, ami írásra inspirál? Annál is inkább, hogy meseíró is vagy…
– Amikor serdülőként kerestem az utamat és azt, hogy milyen emberséget érdemes kifejlesztenem magamban, milyen értékek mentén neveljem önmagam, a népmese értékrendszere mellett döntöttem. Így engem neveltek, tanítottak, megtartottak a mesék. Nagyon fontos volt az egzakt, informatív, racionális tudás mellett – amit az iskolákban gyűjthettem – a „szív tanítása”, hogy miképp lehet olyan emberré válni, aki jól figyel másokra, miközben önmaga értékét is érzi. Alapvetően a népmesék mellett így választottam a meseirodalomból is tanításokat, tanítókat. Így fontossá vált a klasszikus A kis herceg tanítása Antoine de Saint-Exupéry tollából, vagy A. A. Milne Micimackójának derűje és segítőkészsége, önelfogadása, Michael Ende Momója, aki a figyelem- és időadás, a minőségi idő művészetét tanította. Valahogy egyre inkább az lett a fontos, hogy miképp lehetek ott jó figyelemmel az emberek mellett, hogyan születhet kapcsolat, hogyan építkezhet a kapcsolódás. Ehhez az intellektuális tudás nem ad információkat, valójában egy érzelmi intelligencia kiteljesedésén dolgoztam.
Ahogyan egy nagyszerű tanár barátom, Fenyő Ervin évekkel ezelőtt megfogalmazta: a mese élni segít egy védett térben, sejteti, hogy van jó a világban, és tanúja egy olyan magasabb rendű figyelemnek, amely az ember javát akarja. Az önnevelésen túl segítségként, eszközként használtam a mesét a saját gyermekeim nevelésében.
Meseírásra mindig a „kis” vagy „nagy” ember ihletett. Írtam mesét a lányomnak és a fiaimnak is magukról, és a számukra kibomló világról. De van olyan mesém, amelyet egy pedagógusnak írtam, amikor „elfáradt erősnek lenni”. A továbbiakban pedig kaptam egy nagyszerű alkalmat a mesék megjelentetésére. László Bakk Anikó meserovatát vettem át a Vasárnap című katolikus újságban, így a meséim megjelenhettek, vagy az ott felmerülő témák ihlettek meseírásra. Együtt dolgozhattam itt Bak Sára illusztrátorral, és különleges, örömteli élmény volt tapasztalni, hogyan mondja el ugyanazt a mesét illusztrációiban. Úgy éreztem, új értelmezési dimenziót kaptak, gazdagodtam általa.
Újabb lépése volt a mesék feldolgozásának, hogy a pandémia alatt Varga Ibolya rendező, tagozatvezetőnk azt a feladatot bízta ránk a bábszínházban, hogy dramatizáljuk és vigyük színpadra több kis mesém feldolgozását. Így született a Palkó és Panna előadás, amelyet Pünkösti Laura rendezett és Szakács Kincső dramatizált, és amelyhez helyzetjátékokban színésztársaim (Kötő Áron, Bondár Tibor és később Mostis Balázs) is hozzászőtték az ötleteiket. Elena Ilash díszlettervezőnk álmodott hozzá bábokat és gazdag képi világot, díszleteket. Nagy szeretettel, figyelemmel és fantáziával dolgozott. Ma is hálás vagyok ezért mindenkinek, aki hozzájárult. Úgy érzem, melegszívűség, szeretet van ebben a kicsi előadásban, kedveli is az óvodák közönsége, sokfelé elvittük már.
– Kik voltak a mestereid, és milyen tanításaik voltak, amelyek kalauzolást jelentenek számodra ma is a mesék és bábok világában? És számodra kik a bábozás erdélyi nagymesterei?
– A mestereim a kezdetektől: a mészkői nagymamám, aki gyógyító asszony, csontkovács, még varázsigéket is tudó segítőasszony volt, az édesapám, aki sokat mesélt nekem, és nagy értelemkeresője az életnek, az édesanyám, aki könyvárosként engedte, hogy beszabaduljak a történetek, mesék birodalmába… Kasztovszky László magyartanárom a szatmári Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban inspirált arra, hogy felszabadítsam magamban a gyermeket, értéket és tehetséget látott bennem, és az ő értékfigyelő tekintete elindított bennem valamit. (Itt hívom fel a figyelmet arra, milyen fontos egy tanár emberi hozzáállása egy kisdiákhoz.) Fontos tanítóm volt Fenyő Ervin, a budapesti Karinthy Frigyes Gimnázium volt tanára, aki arra hívta fel a figyelmem egyetemistaként, hogy a mese élő műfaj. Egyed Emese a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán alkalmat adott arra, hogy a mese műfajáról írjak államvizsga-dolgozatot. Kovács Ildikó bábrendezőnek a mesébe, a bábjáték lehetőségeibe és belém vetett hite, szakértelme vitt a bábjátszás felé. Bajzáth Mária mesepedagógustól tanultam még sokat, aki élőszóval mond népmesét a gyerekeknek, felnőtteknek, és élő képekkel vonja burokba a gyermek lelkét, alakít ki belső védelmet, értékrendszert bennük. Az ő élettel teli emberi hitelességük sodort engem az önkifejezés eme pályájára.
– A finnországi Ouluban végzett gyermekirodalom-szeminárium, a magyar és finn mesevilág manólényeinek a tanulmányozása és Bajzáth Mária mesepedagógus szemináriumai hogyan gazdagították a meséről alkotott tudásodat és a mesékbe vetett hitedet?
– Magyar–finn szakos egyetemistaként még mindig magamról szerettem volna tanulni. Így fedeztem fel a finnországi svéd írónő, Tove Jansson mesevilágát, amit mélységesen bölcsnek éreztem. Nem felejtem el Múmin mama alakját, aki mindamellett, hogy praktikusan meg tudta oldani gyermekei bármely problémáját, és táskájában szög, drót, tű, cérna, édesség és a lehető legfurcsább dolgok is előfordultak, művész is volt, és időnként eltűnt a maga által rajzolt fák rengetegében, hogy megpihenjen. Melegszívűségével és kitartó figyelmével láthatóvá tette a láthatatlan kisgyereket. Mindannyiunkban lakik egy láthatatlanná vált énrész, én pedig ezt szerettem volna megtanulni, hogyan tehető ez bátorrá és láthatóvá. Alkalmam nyílt egy hónapot a finnországi Ouluban tanulni, ösztöndíjjal. Részt vehettem egy gyermekirodalom-történeti előadássorozaton, és anyagot gyűjthettem az államvizsga-dolgozatomhoz. Meglepetten jöttem rá, hogy mennyi hasonlóság van Tove Jansson és Fodor Sándor manó-mesevilága között, és hogy bizonyos társadalmi jelenségek a mese eszközeivel kimondhatók. Így egymás mellé kerültek Csipike tapasztalatai és Múmin manó világfelfedezései. Izgalmas párhuzamban lehetett megnézni, mit mesél a gyermekirodalom emberi játszmákról, erőről, hatalomról, visszaélésről és szabadságról, társadalmi kondicionáltságról és belső önfelszabadításról.
A mesével nevelés művészetét akkor fedeztem fel, amikor én is szülővé, nevelővé váltam. Előbb önismereti tükröt Boldizsár Ildikó meseterápiájában kerestem, majd Pápes Éva és Tőrös Ildikó magyarországi terapeuták meseszimbólumokat eszközként használó meseműhelyeiben dolgoztam magammal. Aztán legnagyobb meglepetésemre Bajzáth Mária előadásaiban kincsre találtam, mert a mese a nevelés eszközeként is jól felhasználható. A Népmesekincstár népmesegyűjteményt fölhasználtam, amikor a saját gyermekeimnek kerestem mesét, és ebben korosztályokra lebontva találtam meg különböző népek meséit. Aztán tanulni kezdtem a mesével nevelés módszerét, a mesefoglalkozás kidolgozását, megszerveztem Kolozsváron is egy képzést, egy előadássorozatot. Ízelítőként, példaként elmesélem, hogy nagy hatással volt rám a meseszimbólumokból felépített mesetérkép, amely felmérheti, milyen mesei tudatállapotban érzi magát a gyermek iskolába érkezéskor. Aki épp a sárkány birodalmában érzi magát, annak például nem tanítható matematika, míg érzelmileg egyensúlyba nem kerül. Ezzel szemben, aki a tündérek tavánál érzi magát, annak a gyermeknek könnyű felszabadítani a kreativitását. A figyelmemet arra irányította ez a tanítás, hogy a gyermeket a mese által, és a népi gyermekjátékok által alkalmassá, nyitottá lehet tenni a tanulásra, és az érzelmi intelligencia nevelésére nagyon jól alkalmazható eszköz.
– A gyermekeidnek kezdtél meséket írni, de lehetséges, hogy korábban is írtál meséket. Hogyan találtál rá a mesék nyelvére, archetípusaira és mondanivalójukra? És mit jelent számodra a meseírás? Hogyan kódolható a világ, az élet és az ember a mesék szimbólumai által? A gyermekeid nevelése hogyan történt, illetve történik az általad írt meséken és a mesevilágon keresztül?
– Mielőtt a gyerekeimnek írtam, már próbálkoztam a műfajjal. Az emberi elindulás és értelemkeresés, önfelvállalás volt a témám. Esszészerű, filozofikus kis mesét írtam arról, milyen nehéz felvállalni azt, hogy ember vagyok, és tudni, hogy mit jelent ez… Valójában kísérleteztem azzal, hogy a műfajba egzisztenciális kérdéseket sűrítsek. Végül a mesei archetípusok nagyon sokat segítettek, mert a mese a maga szimbólumaival – ahogyan Bajzáth Máriától tanultam – „lélektérkép”: az öreg király a régi tudat jelképeként, az ifjú királyfi vagy a szegényember gyermekei a kiteljesedés, a megvalósulás lehetőségei, az udvari tanácsosok valamennyi belső hangunk, amelyek párbeszédben állnak és élnek bennünk. Befogadó női énrészünk és cselekvő férfi énrészünk is megjárja a maga útját, bennünk élnek a mostohák és a szorgalmas leányok, bennünk nevet gyöngyöt a királykisasszony, és minket rabol el a belső sárkány. A meseírás folyamatos feltérképezése a lélek állapotának, vagy egy lelki jelenségnek, amely megoldást, útját keresi, és akadályokba ütközik. Például Az aranytulipán című mesémben – amit bábszínpadon is feldolgoztunk – a nagyszívű király elfárad erősnek lenni. Ez olyan jelenség, amit mindenki átél, erre a kiégésre keres megoldást a mese.
A gyerekeknek elsősorban a szorongásaira figyeltem, és ehhez kerestem népmesét. Ilyen például az a helyzet, amikor a félelmeid ellenére bátor kell légy, mert bennünk a legkisebb királyfi elindul világgá megoldást találni. Volt olyan, hogy a halálfélelemre kerestünk mesei feloldást. Volt, hogy úgy tereltem el a figyelmet egy traumatikusabb élményről, hogy egy mese terébe vezettem a figyelmüket. De olyan eset is volt – így született a Kerekdomb óriásának meséje –, amikor óvodából hazajövet, egy végtelenül hosszúnak és fáradtságosnak tűnő úton a fantáziánk eszközével felejtettük el a fáradtságot, elképzeltük, hogy egy óriás alszik a Kerekdomb alatt, nekünk a lábujjától a feje búbjáig kell eljutnunk, és meg is fogalmazódott a története, amire hazaértünk – így született a Kerekdomb óriásának meséje. A gyermeki figyelmet nagyon szépen lehet terelni.
– A bábuba vetett hit mit jelent számodra?
– A bábuban mindig egy énrész, egy éndarabka sorsa, tudatossága csiszolódik történetté. Ez kap arcot, megjárja a maga próbáit, tanul és csiszolódik, életre nevelődik. Például Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjében a végtelen szabadságvágyból lesz gondoskodó, jól figyelő szeretet, de hogyan? Számomra a bábu útja egyfajta műhely, amelyben egy emberi minőség járja be a maga útját, lehetőségeit, remek képi megformáltságban. Amikor a bábuban hiszek, tulajdonképpen hagyom, hogy egy emberi minőség élje életét a bábszínpadon, és amilyen őszinte vagyok magamhoz, amilyen jól ismerem, olyan mértékben színes és hiteles a bábu játéka a kezemen.
– Ki a bábu, és hogyan jelenthet az általad használt fogalmak alapján karaktersűrítményt, tükörképet és saját bejáratú világot?
– A bábu arcot nyert emberi mozgatóerő, archetípus, mesei archetípust képez le. Izgalmas találkozásra nyújt alkalmat a bennünk élő énerőkkel. Az ember tudat alatt mindig magára ismer benne, jó tükör. Egyetlen tulajdonság sűrítményével könnyebben dolgozom, mint a sokarcú, ellentmondásos emberi lélekkel. Ugyanakkor nagyon érdekes, mert a mese mint lélektérkép a bábszínpadon életre kel, és a jó dramaturgiájú bábdarabban megszemélyesítve – testet, arcot szerezve – élhetjük át a belső ellentmondásokat és feloldásukat, mert minden arcot és játékteret kap.
– Ez talán a bábművészeted hitvallása is, pontosabban része a te bábos ars poeticádnak. Ugyanakkor a játék szárnyakat ad, felszabadít és az önmagunkkal való találkozás örömét is fokozza. Mit jelent játszani? És a játszani tudás mennyire jellemezhető egyfajta beavatásként, nyelvként és világlátásként is?
– A bábjáték védett terében a játék azt jelenti, hogy minden minőség szabadon, teljes színében megmutatkozhat és megélheti lehetőségeit. Például a jó vagy a gonosz egyszerre esélyt kap, játékteret a cselekvésre, a megütközésre, a bizonyításra, az erők összemérésére, a humorra, vagyis lehetőségeinek megélésére. A játékban kifejthetem a színeit. Nem ítélkezem felette, hanem felszabadítom és megmutatom, hogy önmaga lényegéből bomoljon ki a sorsa. A játék színfestés. Valamiként azt a hozzáállást is formálja, amivel az emberi dolgokhoz állunk: egyrészt az elfogadást, másrészt éles megfigyelését a minőségeknek, harmadrészt egyfajta őszinteség tere lehet, ahogy játékosan kimondunk, felismert igazságokat tanúsítunk, de közben nem ítélkezünk – mert a játék alkalom a szeretettel teli emberi kapcsolódásra. Újrafogalmazva látom a mesét, a bábelőadást, ugyanis a játék olyan védett teret teremt a kapcsolódásra, ahol minden emberi minőség megmutatkozhat, de nem okoz fájdalmat, csak tudatosít, csak beavat.
A bábszínházban többször megéltem, hogy van egy bábos szakzsargon, egyfajta játéknyelv, ami tele van kreatív humorral, én pedig gyönyörködöm időnként a játékosan kifejezett emberi színekben.
– Hogyan kódolható át közös játékká a nevelés, mi határozza meg elsősorban a gyerekekhez fűződő viszonyodat?
– Alapvetően, ha a fájdalommal teli dolgokat játékosan közelítem meg, az az elfogadásban, az őszinteség megélésében és a kapcsolódásban is segít. Persze sok jó tételes játék van, amit eszközként lehet használni. Például ha mondókázva megyünk fel egy dombra, biztos könnyebben telik az idő, ugyanakkor sok minden fejlődik a gyermekben, a szókincse, képalkotása, a kitartásra kapott eszközei.
Engem sokszor lepett meg a kisfiam eredeti meglátásaival. Így volt egy séta során is, amikor kijelentette, hogy az utca végén ott az Este. Ez számomra már egy mesemondói stílust képviselt, szimbolikus kifejezésmódot, egy találkozás lehetőségét, a játékunkat, hogy a jelenségekkel mint személyekkel találkozunk… Aki sok mesét hall, könnyebben tanul meg olvasni, az elvont gondolkodása fejlettebb, és ha a személyisége a játékban is felszabadul, akkor meg meri élni önmagát kreatívan, mer alkotni, mer szokatlant mondani a lélek tárházából.
– A belső képek mélyen meghatározók a kisgyermekek számára. „Egy gyerek […] valahol bent a lélek titkos szobájában saját képeket alkot. Azon a napon, amikor a gyermek fantáziája többé már nem tudja megalkotni őket, azon a napon az emberiség szegény lesz” – írja Astrid Lindgren. És valóban, minden belső képteremtés határtalanul szélesíti a korlátolt valóságról rögződött gondolatokat, amely által a mindennapi életvilág megszabadulhat a világ szilárd valóságától, a rögtől és a salaktól, és megtalálhatja a képzelet és a valóságszintek lehetséges találkozási pontját. A valódi belső képteremtés bizonyos értelemben megmenthet minket a kényszeresen ismétlődő sztereotípiáktól, a mindennapok felszínes kliséitől, elvezethet szélesebb horizontokra és szellemi mélységekbe. Ahogyan létezésünk titka és misztériuma is talán az, amit ezeken a varázslatos utazásokon tapasztalunk meg. A képek, a belső képvilág működése és a képteremtés hogyan történik a kisgyermekek esetében?
– Az emberi gondolkodás belső képekre épül. A képalkotás a gondolkodás előtti fázis. Amit el tudunk képzelni, azt meg tudjuk valósítani. A belső képalkotás képessége olyan, mint egy belső nap az égen. A tudatosságunk képekben ébred önmagára, és erre épülve alakul ki a beszéd készsége is, a fogalomalkotás. És ez is gyermekkorban fejlődik ki, ha hagyjuk a gyermeket a tapasztalataiból felmerülő belső képeket megalkotni, vagyis játszva tapasztalni. Az élőszóval mondott mese élménye azzal is jár, hogy a gyermek képeket, értelmezési képsorokat, megoldássorokat épít fel. Ezek érlelődnek, és felismerésekké alakulnak, tehát a megismerőképesség, a figyelem fókuszáló képessége erősödik. Ma nagyon korán találkozik mobiltelefonnal és más képsugárzó technikai eszközzel, médiafelülettel a kisgyermek. Így a belső fókusz, amelyből képet alkot magának, elvész. Csak az önmagunk által megalkotott képekből lesz belső megismerő erő, koncentráltság. Ha nagy mennyiségben konzervképeket kap a tudat, nehezebben alkot fogalmakat, dekoncentrált lesz, nem állnak össze a képek, nehezebben tanul meg beszélni, olvasni, felismerni. A mesék nyelvén ez olyan, mintha elrabolnák a napot az égről. Nincs, aki lásson és láttasson bennünk, a dolgok valódi természetét a megismerő erők nem tudják felismerni, mert nincs találkozás a valóságtapasztalataiból alkotott saját képekkel, mert ezeknek a képeknek csak nagyon kis mértékben van alkalmuk megszületni. Felületes lesz a figyelem.
A hallott mese képeit a kisgyermek saját képekben dekódolja. Megfigyeltem, hogy négy-öt éves korig könnyebb volt a mesék nyelvén információt közölnöm a kislányommal. Mert a gyermek, aki intenzíven alkot éppen képet a föléje tornyosuló valóságról, érdekes módon a képeket előbb érti, mint bármilyen fogalmi nyelvet, ezért lehet mesével szólni, és az üzenet el is jut hozzá.
– A mese és a bábdarab által is kimondható mindaz, amely tabutémát jelenthet egy adott rendszerben. Az elmúlt években és akár a jelenben melyek voltak, és melyek azok a bábelőadások, amelyek tabukat érintettek, és a szabadság nyelvén próbáltak kommunikálni a korról és a kórról?
– Itt most két aktuális előadásunkat emelném ki: az egyik előadás a Félúton, amelyet két fiatal színészünk (Balogh Dorottya és Mostis Balázs) dolgozott ki a világjárvány ideje alatt, és serdülő problémákat dolgoz fel, megütközést a felnőttek világával, családi problémákat, útkeresést. A másik Rumi László Árnyak színháza című darabja, amely egy általánosabb vetületét ábrázolja a változásnak, elmagányosodásnak, amelyet erővé és kreativitássá lehet alakítani, és amelyből a kapcsolódás eszközeit meg lehet találni. Számomra mindkét alkotás aktuális problémákat dolgoz fel bábos eszközökkel.
Noha nem sok kimondottan ezzel a célzattal készült darabunk van, mégis, valahogy a kor finom kritikája a humor eszközével beleszövődik a meséinkbe. Akinek füle van a hallásra, az hallja.
– Polcz Alaine életműve, a jelenlét és a kozmikus öröm mint életlátási formák hogyan kapcsolódnak össze számodra, és mit jelent mindez a te világolvasataidban?
– Polcz Alaine munkássága közel áll hozzám, elsősorban segítő alapállása, és az, hogy haldokló gyerekeket és felnőtteket kísért a hospice-mozgalom keretén belül. A halál előtt leomlanak a társadalmi kondicionáltság falai, egyszerre a valódi értékek, a valódi figyelem lesz fontos, a jelenlét, a kapcsolódás, a lélekkísérés, a bátorság és perspektíva a perspektívátlanságban. Felragyog a jelen pillanatának az ereje: ahol játszhatunk, szerethetünk, kapcsolódhatunk, ránézhetünk. Ez az intenzív, előítéletek nélküli személyes figyelem ma hiánycikk a világban. Így szeretnék az emberek mellé odaállni és játszani.
– Elmondásod szerint sok naiv szerepet kaptál, amelyeket különböző bábdarabokban eljátszottál. Melyek voltak ezek a szerepek, és melyek voltak azok a kedves és kedvenc bábdarabok, amelyeket örömmel idézel fel? És a bábszínház alkimista műhelyében milyen láthatatlan csodák történnek?
– A naiva szerepe közel áll hozzám, tulajdonképpen a lélek, ha a forrásainál marad, ahol a gyermek is van, akkor egy eredendő tisztaságot és örömöt ápol, egy tiszta rápillantást és felmérést az élet dolgairól.
Valóban nem játszottam pl. sötét szerepeket. Az alapállásom tükrözi a hangom is. Kedves szerepem Fodor Sándor Csipikéjének Madara, aki a jó barát. De szerettem mesemondó kisgyereket játszani Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjének kerettörténetében, vagy a Micimackóban Róbert Gidát, szerettem a Világszép nádszálkisasszony szerepét, amelyet viszont pont a gonosz zseniális játéka ellenpontozott és emelt ki a meséből, de az öreg súgókisasszony, Ofélia szerepe is nagyon közel áll hozzám, akit haláláig kísérünk el az Árnyak színháza című előadásban. A gyermeki és az öregemberi minőségek fontosak számomra.
A bábszínház a maga alkimista műhelyében meg tudja mutatni, hogy az, ami velünk az életben történik, az maga a csoda. Egy rituális térbe emeli az élet jelenségeit és a mese bölcsességei mentén ezek megütköznek, ellenérzést és együttérzést ébreszt, de mindenképpen a pillanat csodáját mutatja meg, ahol belső erők játékában dől el, hogy mi állja ki az igazság próbáját.
