A válaszúti Bánffy-kastély

Válaszút az utóbbi évtizedekben elsősorban Kallós Zoltánnak köszönhetően lett Erdély egyik nevezetes települése. A Kolozsvártól huszonhét kilométerre fekvő faluban szórványkollégium, magyar iskolai oktatás, felnőttképzés működik, néptánc- és népművészeti táborokat szerveznek, továbbá itt tekinthető meg a Kallós Zoltán Néprajzi Gyűjtemény is. Mindezek behatárolt területen, az úgynevezett Kallós-kúriában és közvetlen környékén kaptak helyet. A Bánffyak egykori vadászkastélyát Kallós Zoltán édesapja 1933-ban vásárolta meg, a néprajzkutató pedig a rendszerváltás után sikerrel igényelte vissza családja tulajdonát. 

Ezen a ponton be kell ismernünk, hogy történetünk szempontjából az előbbieknek nincs sok jelentősége, hiszen mi a nagyobb művészettörténeti értékkel bíró másik válaszúti épületről, a Bánffy-kastélyról, illetve annak egykori tulajdonosáról, Bánffy Ádámról fogunk írni a továbbiakban. Viszont az, hogy Erdély és a magyar nyelvterület más részeinek magyarsága, sőt a diaszpórában élő magyarok számára (a válaszúti táborokban sokan megfordulnak az emigrációban élők közül is) Válaszút ennyire fontos településsé nőtt, ez a kisebb kastélyban zajló nagy munkának köszönhető. A nagy kastély számára pedig most érkezett el az idő, hogy egyre többen megismerjék.

Kolozsvárról érkezve Válaszútra, a Bánffy-kastély az út jobb oldalán látható. Tavaly, az év végén adták át a felújított épületet, a Kolozs Megyei Tanács uniós és saját forrásokból 12 millió eurót fordított a kastély külső és belső restaurálására, sőt a parkot is rendbe hozták. (Az átadáskor tartott ünnepségről a Művelődés honlapján olvasható beszámoló.) A tervek szerint kulturális eseményeknek – könyvbemutatóknak, kiállításoknak, konferenciáknak – adna helyet az épület. A kései romantika, a historizmus jegyeit mutató kastély elsősorban a belső terei miatt különleges: megmaradtak ugyanis a földszinti nagy ebédlő és a kétszintes, a lépcsőházat is magában foglaló hall falburkolatai, faragott díszítményei, sőt a díszes csempekályhák is. Az épületben a múlt rendszerben fogyatékkal élő gyermekek intézete működött, az intézet vezetősége viszont lezá­ratta és raktárként használta ezt a részét az épületnek, amely így a körülményekhez képest kitűnő állapotban maradhatott meg. Ennek a szerencsés körülménynek és a szakszerű felújításnak köszönhető, hogy most megcsodálhatjuk ezt a remekművet, hiszen a legtöbb erdélyi kastélyban a belső terek elpusztultak, csak fényképek, leírások alapján lehet képet alkotni róluk. 

Átalakítások sora

Jelenlegi formáját a kastély a 19. század végére érte el, és az egykori tulajdonosok közül elsősorban Bánffy Ádám (1847–1887) ízlését tükrözi, még ha néhány részlet utólagos átépítés eredménye is. Az épület légvonalban mindössze három és fél kilométerre fekszik az UNESCO-világörökség részét képező bonchidai Bánffy-kastélytól (amelyet a család grófi ága birtokolt), annak idején a két rezidencia parkjait csak egy ligetes rész, illetve vadaskert választotta el egymástól. Az elsőként 1325-ben említett Válaszút település 1405-ben került a Bánffyak birtokába, és valószínűleg a 18. század második felében épült az udvarház, amelynek csak a középső része volt emeletes, és amelyben a Doboka és Kraszna vármegyei főispán, báró Bánffy György (1739–1805) lakott feleségével, Wesselényi Zsuzsannával (1743–1800) együtt. Ez az épület az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején súlyosan megrongálódott, és br. Bánffy Albert megrendelésére kezdték újraépíteni.¹ Később, 1875-ben az ő fia, Ádám folytatta az átalakítást, ekkor húztak emeleteket az épületre, és alakították ki az eklektikus homlokzatokat. A manzárdtetős megoldás viszont már későbbi. Bánffy Ádám fia, Albert 1887-ben lett a kastély új tulajdonosa, felesége, br. Montbach Sarolta a padlástér kihasználását szorgalmazta – így született meg a manzárdtetős megoldás ötlete, amely a kastély markáns jegyének bizonyult, legalábbis a külső kialakítását tekintve.

A kastélynak két főhomlokzata van, a nyugati, kevésbé díszes homlokzat az útra néz, a keleti homlokzat a park felé. A kerti homlokzat timpanonján láthatjuk Bánffy Ádám és felesége, Wesselényi Mária családi címereit. Az utcára néző homlokzat elé Montbach Sarolta építtetett portikuszt. Az épületet körülvevő területen a 19. század közepén angolpark volt, amelyet a századforduló környékén tájképi parkká alakítottak át. Itt kripta is állt, amint egy, a család tragikus pillanatait összegző újságcikkből kiderül: „A szamosvölgyi vasút mentén fekvő válaszúti nagyszabású park kriptája háromszor nyílt meg nem egészen egy év alatt. A báró Bánffy család hetvenéves feje, az erdélyi közéletben egykor jelentékeny szerepet játszott Albert 1886. február 1-én hunyta le örök álomra szemét. 1887. szept. 17-én unokája, Margit, egy kedves kis angyal esett bele a parkbeli tóba, melyből holtan hozták ki hűlt tetemeit. Most legújabban, október 26-án az előbbinek fia, ennek atyja, Bánffy Ádám költözött el az élők sorából nem egészen 41 éves korában, kesergő özvegyet, édesanyát és kis árvát hagyva maga után.”²

Az iparművész báró

A belső terek kialakítása, díszítése Bánffy Ádám életműve. „Erdély főurai nemcsak mecénásokat, hanem művészeket is szép számmal adtak hazájuknak” – méltatta Bíró József a bútortervező, faragómester bárót, akinek ilyen jellegű munkásságát a medgyesfalvi Lázár Jenőéhez, az abafájai Huszár Károlyéhoz és a hosszúfalui Teleki László Gyulához hasonlította. Bánffy Ádám azonban élete negyven évében nemcsak az alkotásnak élt: bútorait és kályháit kiállításokon mutatta be, birtokán mintagazdaságot működtetett, gyűjtötte a környékbeli népművészeti tárgyakat. 

1847. május 12-én született Kolozsváron, báró losonci Bánffy Albert főispán és gróf Esterházy Ágnes hat gyermeke közül ő volt az elsőszülött, de apjuk végül nemcsak az ő, hanem egy másik fiútestvére nevére is elsőszülöttségi hitbizományt alapított. Ádám után még három lány született, akik készpénzben kapták meg örökségüket, az egyik fiút, Farkast pazarló életmódja miatt kizárták az öröklésből, így György testvérével ketten osztoztak a család birtokain. Ádámhoz kerültek a válaszúti birtokok a kastéllyal, továbbá a bonchidai birtokok az azóta lebontott bárói kastéllyal, az alsózsuki, szótelki, kecskeháti, bádoki és kidei területek; György tulajdonába kerültek a mezőörményesi földek a kastéllyal, a szilágynagyfalusi, szilágybagosi és más Szilágy vármegyei birtokok, továbbá a kolozsvári Bánffy-palota.³

Bánffy Ádám a Református Kollégiumban végezte tanulmányait, feltűnt kiváló rajztehetségével, megfigyelőképességével. Berlinben járt egyetemre, közgazdaságot és államtudományokat hallgatott, viszont az elméleti tárgyaknál jobban érdekelték a gyakorlati lehetőségek, kíváncsi volt arra, hogy miként honosíthatók meg itthon is a nyugati ipari, közgazdasági vívmányok. Sokat utazott, német- és franciaországi útjai során külföldi útjai során igyekezett felkészülni a számára ideálisnak tartott életre. 

1870-ben családot alapított, feleségül vette hadadi br. Wesselényi Máriát (1850–1922). Birtokán gazdálkodni kezdett, dinnyét és zöldségeket ter­mesz­tett, méheket tartott, állatokat tenyésztett, lovaival versenyeket nyert, emellett porcelánfestéssel, fafaragással és agyagművességgel foglalkozott, pár év múlva viszont elhatározta, hogy továbbképezi magát az iparművészetekben. Karlsbadban két hónapig tanult a Simon és Baumann-féle brienzi cég műiparosaival, együtt mintázott, faragott velük.⁴ Amit tanult, azt elsősorban válaszúti otthona belsőépítészetében hasznosította, de három, a német reneszánsz jegyeit hordozó bútorát a párizsi világkiállításon is bemutatták, 1878-ban. „A fa-faragású bútorok legfényesebb korszaka a XV. század. De előtte és utána is folyvást mívelték a művészet ez ágát. A góth és renaissance, de különösen a barokk és rokokó időszakban dívott különféle díszítményekre a fa, mint anyag, művészeti tisztasággal és könnyen volt kezelhető. Most, hogy a műasztalosság is, a technikák újjáélesztése következtében s az ízlés nemesbítése által mind magasabb feladatokat tűz maga elé: a fa-faragás is lassanként visszanyeri művészeti jelentőségét és értékét. Óhajtandó, hogy nálunk, ahol íme egy műkedvelő főúr szép példával jár elöl, minél teljesebb sikert érjenek mind ama törekvések, melyeket iparmúzeumunk, hol a fafaragványok igen szép példányai látható és minta gyanánt szolgálnak, céljául tűzött ki, s hogy így amaz elismerés, melyet b. Bánffy Ádám fa-faragványai Párisban a nemzetközi nagy versenyen nyernek, egy közelebbi alkalommal iparművészeinknek is osztályrészéül jusson.”⁵ A porcelánfestést és majolikakészítést a báró Farkasházi Fischer Vilmos (a herendi gyáralapító Fischer Mór fia) kolozsvári műhelyében sajátította el.

Munkássága kapcsán már a korabeli lapok is sokat idézték barátja, Teleki Sándor méltató szavait az 1880-ban elkészült visszaemlékezéseiből (Emlékeim. Petőfi Társaság, Budapest, é. n. 192. o.). A kalandos életű főnemes, Petőfi „vad grófja” lelkesedve ír a fiatal művész-birtokosról. A műasztalosság mellett igyekszik mindent megfigyelni, mikor végiglátogatja barátja válaszúti műhelyeit. Így mutatja be házigazdáját: „Ha nem volna vagyona: négyszeresen kereshetné meg kenyerét. Hányan mondhatjuk ezt el egyes szám első személyben?! A cimbalmon – mint Mokány Berci mondaná: a magyar klavíron – úgy játszik, mint Bertók Sándor. Porcelánfestő olyan, hogy Meissenben, Sévres-ben, Ginorinál, Portlandban ritkítom párját. Műasztalos; a Faubourg – St. Antone-i asztalosművészek bámuló elismeréssel nézhetik műveit. Fazekas, s mint ilyen megmérkőzött Pallisy Bernárddal, Lucca de la Robbiával és maestro Georgióval.” 

A báró kisebb csapattal dolgozott együtt, a társak nevét szintén ismerjük a korabeli feljegyzéseknek köszönhetően. A román származású Kimpián Juon – Mezei János műasztalos korábban lovász volt Drágon, Lakatos István pedig désfalvi fazekasmesterként került Válaszútra, továbbá a feljegyzések említik a német Leopold Kaffer asztalos nevét is. Műtermét és a műhelyeket Bánffy az emeleten rendezte be, több mint tíz évig ezekben a helyiségekben faragtak és mintáztak, egyedül a kerámiák égetéséhez használt kemence állt más helyen, egy melléképületben. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy Bánffy Ádám minden művészi elképzelését a kastély belső átalakítása révén valósítsa meg.⁶ 

„Meglepően érdekes és pompás emeletes előcsarnok”

A gondosan megtervezett belsőépítészeti együttes, a kastély kétszintes hallja és ebédlője most a régi fényében ragyog, a Guttman Szabolcs műépítész irányításával zajló munkálatok során a farestaurálást Rostás Árpád és Balla Csaba végezték el. A nehéz tölgyfából faragott, sötét tónusú lambéria elegáns, de kissé nyomasztó hangulatot teremt, ami viszont rögtön megszűnik, ha belépünk a szintén faburkolatos, de világos, nagy ablakos ebédlőbe. Kelemen Lajos a húszas években járt az akkor még lakóépületként használt kastélyban, első benyomását így fogalmazta meg: „Midőn a kedves, színes virágkörnyezetből a kastély egyszerű ajtaján a belsejébe lépünk, egy meglepően érdekes és pompás emeletes előcsarnokba jutunk, s amint szemünk megszokja az alant uralkodó bizalmas félhomályt, mind több érdekességet, művészit és szépet találunk benne. Csupán azt érezzük hiánynak, hogy e nagyszabású épületrész két-három méterrel miért nem hosszabb, mert ezzel a téresebb hatással minden irányban elég szemlélőtávolságot is nyújtana, s így nem éreznők kissé keskenynek lépcsőzetét és szép, bábsoros karzatát. A művészileg faragott barna tölgyburkolat azonban így is érvényesül, s az átriumfülke hangulatos félhomályából így is élvezhetjük az ebédlőbejárat szép, iónos kiképzésű oszlopait, melyekre az emelet három nagy ablakán színes fény szűrődik, s megcsodálhatjuk a pompás, címeres reneszánsz kandalló nemes alakját és füzérdíszeit. A bejárás fölött lebegő kitömött sas alól fölpillantva, a karzatlap párkányáról egy csinosan vésett, domború nagybetűs felirat biztat: VÁNDOR LÉPJ BE NYUGTON; ITT NEM LÉSSZ IDEGEN / HA CSÜNGSZ A CSALÁDON, A HAZÁN S ISTENEN.”⁷ Hasonló életbölcsességek díszítik a hallnak a följáróját is, „a historizmus neoreneszánsz szellemű kellékeiként”⁸. Két majolika dombormű is díszíti a hallt, az egyik egy veszélyre figyelő nyulat ábrázol, a másik egy szájában kacsát tartó rókát. A csarnok déli oldalán egy kőből készült kandalló áll, a Bánffy és a Wesselényi család címereivel, szemközt egy egyszerűbb, zöldmázas kemence található.

Az ebédlőben a mennyezetnek a fallal érintkező részein színes családi címereket láthatunk, Bánffy Ádám alapos genealógiai és címertani vizsgálatai eredményeként felmenői nevét, születési évét és címerét tüntette fel a párkányzaton: kezdve a Tomaj nemzetségbeli Csákkal (Chák de genere Toma. 1220), a sort saját nevével és születési évével zárva. A Párizsból visszaérkezett bútorok közül megmaradt egy gyümölcs- és levélfüzérekkel gazdagon díszített ebédlőszekrény, amelynek felső oldalszéleit kariatidák tartják, párkányzatán ördögfej található. A szekrény felső részének képtáblája hiányzik, feljegyzésekből tudjuk, hogy bibliai jelenetet ábrázolt. „Különösen nagy gondra mutat a szekrény főékítménye, a középütt látható dombormű, mely »Salamon király ítéletét« ábrázolja. A király trónusán ül, előtte a két anya, a háttérben a gyermeket felezni akaró pribék s a király kísérete. A művész ama mozzanatot ábrázolta, midőn a bölcs király már-már végrehajtatja az ítéletet, s az igazi anya kétségbeesve fölkiált, hogy inkább lemond gyermekéről, csak élve maradjon az. E kompozíció a kivitel minden nehézsége dacára jól sikerült. A szigorúan kimért térben az egyes alakok elrendezése figyelemre méltó, s technikailag is bevégzett részletekkel találkozunk.”⁹

A két helyiség kiképzése, akárcsak Bánffy Ádám művészetének egésze, a kései magyar historizmus korába illeszkedik, az akadémiai mintákat követi. A válaszúti kastély berendezése során a német reneszánsz formakincsét vette alapul, bútorait a súlyos, tömör formák, az építészettől kölcsönzött struktúrák és díszítőelemek jellemzik. „A bútorzat inkább a díszbútorok kategóriájába illik, s azok mintha másolatai lennének a kor historikus épületeinek. A zsúfolt díszítettség kevés teret hagyott a gyakorlati hasznosításra, a funkcionalitásra.”¹⁰

A honfoglalás témájú kályha és párja

Az ebédlőterem másik nevezetessége egy domborműves, színes cserépkályha, amelyet szintén Bánffy Ádám tervezett és munkatársaival együtt kivitelezett. Az 1870-es évek végén két példány készült ebből a kályhából, az egyiket a székesfehérvári országos kiállításon mutatták be, majd a báró Ferenc József császárnak ajándékozta. Ez a példány a gödöllői királyi kastélyba, a dohányzószobába került, a másik pedig a válaszúti ebédlőterembe. A gödöllői kályhát lerombolták a második világháborúban (2006-ban, miután a válaszútiról mintát vettek, újraépítették, így ma is megtekinthető a Grassalkovich-kastélyban), a válaszúti eredeti kályha viszont ma is a helyén áll, a mögötte levő falrészen díszes kerámiafelület van, felváltva azon a részen a lambériát. A zöld alaptónusú kályhán domborműveket találunk, amelyek a magyar őstörténet több mozzanatát, a vérszerződést ábrázolják, illetve azt a pillanatot, mikor Árpád vezér birtokba veszi a magyar földet. A báró több csatajelenetet is megörökített a kályhán, amelyet atlasz-szobrok, virág- és gyümölcsfüzérek is díszítenek. 

Az elveszett gyűjtemények

A válaszúti Bánffy-kastély száz-százötven évvel ezelőtti berendezéséről, a kisebb bútorokról és a használati, illetve dísztárgyak együtteséről fényképekről vagy leírásokból értesülünk, hiszen a belső terek mozdítható elemeiből semmi nem maradt, az 1944. októberi frontátvonulás során széthordtak vagy elpusztítottak mindent. Az ebédlőről így ír Teleki Sándor: „Fal körül tálasok, nemzeti stylben tartva, megrakva tálakkal, tányérokkal, kancsókkal, kupákkal, fénylő, csillogó, ragyogó, kirívó színvegyületben, szemkápráztató világosságban; s az én barátom majdnem mindre odaírhatná: ego feci. A szoba szögletébe állítva – mint ahogy a fejedelmek korában nevezték – egy nagy pohártartó kredenc, diófából, a legtisztább renaissance stylben; a háttérben porcelán tálak, Chinának és Japánnak szörnyeivel és ördögeivel; madarak, sárkányok, melyeket csakis a túlcsigázott képzelet alkothat, pazar fény- és színáramlattal. A falon csoportozatokban felaggatva tálak, tányérok; melyeknek minden egyes csoportozata egy külön díszlet-egészet képez; egyikén madarak, másikán virágok és így tovább. Régi sax, régi bécsi, sèvres-i, herendi, chinai, japáni utánzások; mind Bánffy Ádámtól festve.” A saját készítésű tárgyakon kívül több más gyűjtemény is helyet kapott a kastélyban, az emeleti galérián népművészeti tárgyak, illetve gyermekjátékok voltak kiállítva, ami újdonságnak számított.¹¹ Ásvány- és fegyvergyűjtemény, továbbá a családtagokat ábrázoló régi festmények álltak még a galérián, a lépcsőfordulót pedig egy hatalmas, Ceres istennőt ábrázoló gobelin díszítette. 

Kelemen Lajos a húszas években még ezzel a látvánnyal szembesült: „A fordulónál egy botos medve vicsorog felénk; de ez csak jámbor, kitömött állat, s midőn elhagyjuk, nem ez, hanem legfennebb a szemben álló fal pompás és változatos fegyvergyűjteménye állít meg. A sokféle támadó- és védőfegyver, valamint vadászkészség festői csoportját alul színes néprajzi tárgyak, szíj­ostorok, sallangok, szálazott bánsági kötények keretelik, s szemünknek, szívünknek jólesik, hogy egy párkánysarkon ott látjuk a kedves női munkajelvényt, a fonókereket is. Ez és a karzati üveges emléktartók színes magyar játékszerei, tarka ásványai, metszett és festett üvegedényei s néhány finom fedeles bokálya itt derültebbé varázsolják még a komoly, régi bútorokat és régi képeket is.”

A válaszúti Bánffy-kastély egykori festménygyűjteményéhez három, Melka Vince (1834–1911) festette kép is tartozott. A Csehországból Erdélybe szakadt festő vadászjelenetei számos itteni kastélyban, Válaszút mellett például Sáromberkén, Abafáján, Marosvécsen, Szurdukon, Kolozsváron egészítették ki vagy ellenpontozták az ősök arcképcsarnokát. A vadászjelenetek mellett a festő zsánerképeket, tájképeket, portrékat is festett, népviseleteket is megörökített, de a vadászjelenetei révén vált igazán ismertté. A válaszúti Melka-festmények tudatos tervezés eredményeként kerültek az ebédlő­terembe.¹² Bánffy Ádám három nagyméretű, vadászjelenetet megörökítő festményt rendelt Melka Vincétől, mindhárom eltűnt az 1944-es fosztogatáskor. Bordás Beáta 2020-ban megjelent tanulmányában valószínűsíti, hogy a Kolozsvári Művészeti Múzeum gyűjteményében található egyik Melka Vince-festmény, a Tájkép vadásszal egykor a válaszúti ebédlőt díszítette. Szerinte van lehetőség arra, hogy további, eltűntnek hitt műtárgyak kerüljenek elő. „Érdemes lenne folytatni az egykori festménygyűjtemény kutatását, amelynek eredményei segíthetnék a kastély egykori pompájának rekonstruálását” – írja a művészettörténész.¹³

Jegyzetek

1 Bordás Beáta: Bánffy-kastély, Válaszút. https://lexikon.adatbank.ro/muemlek.php?id=425. (2024. 02. 05.)

2 Vasárnapi Ujság, 34. évf., 48. sz., 1887. november 27. 789. o.

3 Bordás Beáta: A kolozsvári Bánffy-palota. Múlt és jelen. Polis – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2019. 26. o.

4 Murádin Jenő: Egy művészetkedvelő erdélyi főúr, br. Bánffy Ádám (1847–1887). Korunk, 2002/12. 68. o.

5 m–f.: A párisi kiállítás magyar tárgyaiból. B. Bánffy Ádám fafaragványai. Vasárnapi Ujság, 25. évf., 20. szám, 1878. május 19. 317. o.

6 Murádin Jenő: i. m.

7 Kelemen Lajos: A válaszúti kastély. In: Művészettörténeti tanulmányok. II. Kriterion, Bukarest, 1982. 237. o.

8 Murádin Jenő: i. m.

9 m–f: i. m. 

10 Murádin Jenő: i. m.

11 Murádin Jenő: i. m.

12 Bordás Beáta: Melka Vince (1834–1911) vadászjelenetei a válaszúti Bánffy-kastélyban. In: P. Kovács Klára (szerk.): Várak, erődök, kastélyok az erdélyi régiségben. Erdélyi évszázadok – a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet évkönyve V. Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2020. 146. o.

13 Bordás Beáta: Melka Vince… 147. o.