Zsidó Ferenc

A második Forrás-nemzedéket útjára indító Vitorlaének antológia nagy visszhangot váltott ki megjelenésének évében, 1967-ben: szervezett formájú vita bontakozott ki róla, melynek jegyzőkönyvei ma is tanulságosak a nemzedékek és nézetek ütközése szempontjából. Az idősebb szerzők olykor óvatoskodva, saját pozíciójukat féltve, összességében mégis pozitívan viszonyultak a Vitorlaénekhez. Az antológia szerzői közül Király László azonban ifjúi daccal jelentette ki egész generációja nevében, hogy: „Ne tessenek minket félteni (…) Ne tessenek tehát minket körbejárni.” Igen, így kell elindulni a pályán: új utat törve, konokul, a régit elutasítva, ugyanakkor, mivel ahhoz viszonyítod magad, mégiscsak a hagyományba beépülve.

Valahogy így indult el Ádám Szilamér is, talán kevésbé hangosan, hisz manapság az irodalom már nem olyan visszhangos, de öntudatosan, egyéni hangon megszólalva. A Székelyföld folyóirat számára Fekete Vince fedezte fel, kinek a pályakezdő szerzőkhöz mindig jó orra volt. De igazából nem is kellett felfedezni, felfedte ő magát. Egyéniségként, aki nem feltétlenül, vagy nem csak betagozódni akar valahová, hanem új utakat keres.

Színre lépése óta sokat publikál, természetesen legtöbbet a Székelyföldben, de ott van a manapság egyre inkább teret nyerő online irodalmi térben is, rendszeres szerzője A Szemnek, a Praenek, a Dunsztnak. Amíg Kolozsváron élt, a Bölcsészkar Láthatatlan Kollégiumában Selyem Zsuzsa mentorálta, de a nemrég létrehozott Hervay Gizella Irodalmi Klub keretei közt is tevékenykedik. (Még némi életrajzi fogódzó, hogy jobban tájékozódjunk: Ádám Szilamér 1997-ben született Székelyudvarhelyen, magyar–orosz szakos diplomát szerzett, jelenleg szülővárosában él, Székelykeresztúron helyettes tanár. Kritikát és prózát ír, saját bevallása szerint műfordításokkal is próbálkozik.) Kritikusként korát meghazudtoló tájékozottság és szakmai tudás jellemzi, kiemelten figyel a magyarországi szerzőkre és saját generációjának megvalósításaira. Épp ezért az elmúlt időszakban a Székelyföld folyóirat egyik fontos kritikusává vált, kire a jövőben is számítunk. Prózaíróként jól felépített, egyéni atmoszférájú novelláival tűnt fel, El című írása bekerült az Erdélyi szép szó című reprezentatív válogatáskötet idei kiadásába, mellyel a szerkesztő, Fekete Vince mintegy megelőlegezi a további bizalmat neki. Csakúgy, mint a most átadandó Szabó Gyula Emlékdíj, mellyel a Székelyföld szerkesztősége olyan ígéretes, kötettel még nem rendelkező tehetségeket jutalmaz évről-évre, akikben látja a potenciált. A korábbi évekre visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a díjat kiérdemlő személyek aztán rövidesen könyvvel jelentkeztek, tehát mindenféle értelemben „helyet teremtettek” maguknak. Ezt kívánjuk Ádám Szilamérnak is, s főként azt, hogy érezze otthonosan magát az irodalmi közegben, melynek immáron ő is alakítója.

(Elhangzott 2020. október 2-án, Csíkszeredában, a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztőségében szervezett díj­átadó ünnepségen.)

Hol és kivel is kellene kezdeni a Ke­resztúr irodalmi életéről szóló bemu­tatót?, teszem fel magamnak némi­képp zavartan a kérdést, hisz e város talán nem büszkélkedhet olyan nagy nevekkel, mint Nagygalambfalva Kányádi Sándorral, vagy Farkaslaka Ta­mási Áronnal (hogy a példálózással csak a szűkebb régióban maradjak). Igaz ugyan, hogy Tompa László Betfalván született (s Betfalva manapság már Székelykeresztúr adminisztratív része, utcája), sőt, az elemi iskolát is Keresztúron végezte, költővé azonban Székelyudvarhelyen vált, munkássá­ga inkább ahhoz a városhoz kötődik, annak a „márkaneve”.

Orbán Balázsunk is csak félig van: egy kicsit mi is magunkénak tartjuk, mert iskolai ügyeinknek (is) pártfogója volt (utca és iskola is viseli nevét váro­sunkban), ő azonban lengyelfalvi szü­letésű, Udvarhelyen diákoskodott, élete utolsó negyedét pedig jobbára Budapes­ten töltötte.

Van Keresztúrnak azonban egy Or­bán Jánosa, aki talán nem olyan hí­res, mint Orbán Balázs, a város azon­ban méltán lehet büszke rá, hisz olyan irodalmi megvalósítást tudhat magáénak, amellyel felzárkóztatja a várost az említésre érdemesek közé. Megírta a Székelykeresztúr története című nagy munkát, amely címe sze­rint elsősorban helytörténeti írás, te­lepülésmonográfia, én azonban szép­irodalmi könyvként is tekintek rá. Mert szerzője szépírói vénával ren­delkezik: könyvét színes, plasztikus nyelvezet, olykor metaforikus beszédmód, illetve bizonyos részeiben izzó szenvedély jellemzi. Mindezek pedig a szépírói stílus sajátjai. Természete­sen mindazok az adatok és dokumen­tumértékű leírások is megtalálhatók benne, amelyek egy helytörténeti kö­tettől elvárhatók, de nem szárazon, hanem olvasmányos körítéssel. A kö­tet 1943-ban látott első ízben napvi­lágot a kolozsvári Minerva Kiadónál, és magán viseli a második bécsi dön­tés utáni hurráoptimizmus halvány nyomait. Nem csoda, ha az 1945-ös visszarendeződés, majd államosítás után e kötet eltűnt a forgalomból, in­dexre került, persze, azért jó néhány keresztúri család őrizgette titkos he­lyen. Ennek ellenére egészen 2015-ig olyan kultuszkönyvnek számított, amelyhez lehetetlen volt hozzájutni, amelyről jóval többen hallottak, mint ahányan olvasták. Ezt az áldatlan állapot 2015-ben szűnt meg, amikor testvértelepülésünk, Kuntszentmiklós Város Önkormányzata a keresztúri Molnár István Múzeummal együtt­működve újra kiadta. Reprint, hason­más kiadásról van szó, a régi borítót és a szövegbe ágyazott fényképeket is felhasználva.

Orbán János 32 éven át volt kato­likus plébános Székelykeresztúron, 1907-től 1939-ig, a „kicsi magyar vi­lág” idején nyugdíjasként, kedvtelés­ből írta meg könyvét, amelynek gerincét a két világháború közti időszak adja. Vagyis a kötetben a szerző saját élményvilága, tapasztalatai, így véle­ménye is megjelenik. Jó kedélyű em­bernek mutatja a könyv a szerzőjét, aki szereti a tréfát, ugyanakkor szere­ti nevén nevezni a dolgokat, amolyan odamondósan. A román csapatok 1918. december eleji, keresztúri bejövete­léről például így ír: „A legnagyobb óvatossággal jöttek, és amikor kita­pogatták, hogy itt nincs harcra kész magyar, a községháza előtti téren zsivajos táncot rendeztek. A katonákról cafatokban lógott le a rongy, némelyi­ke felemás női félcipőt viselt és ron­gyos paplant lógatott a hátán. Külön­ben Erdély-szerte legtöbb helyén így volt, gúnyjára a magyarnak.”

A fenti részben kitapintható némi revansvételi igyekezet, a továbbiak­ban a stílus azonban nem válik szél­sőségessé, megőrzi szigorú higgadt­ságát. Az olykor elkomoruló részeket jól oldják olyan betétek, mint például a szerző által gyűjtött keresztúri ado­mák, anekdoták, de az ipari/gazdasági tevékenységek bemutatása mellett e könyvben találunk legrészletesebb le­írást a keresztúri Kaszinó, a Nőegylet és a Jótékonycélú Polgári Társaskör működéséről is. Olyan könyv ez te­hát, amelynek minden lokálpatrióta könyvespolcán ott kell lennie, amely­re büszkék lehetnek a keresztúriak. E könyvben olvasható Petőfi keresztúri tartózkodásának és utolsó vacsorájá­nak legpoétikusabban megírt történe­te is. Apropó, Petőfi: kicsit magáénak tartja Keresztúr, lévén, hogy 1849. jú­lius 30-án ide állomásozott be a láng­lelkű költő is, Bem hadaival együtt, hogy másnap megütközzön Fehéregy­házánál az orosszal, s örökre nyoma vesszen. Orbán János így tesz pontot a Petőfi hollétét, illetve hol nem létét firtató vitára: „(...) békében hagyják Petőfit, hogy pihenjen a legszebb sírban: a magyar lelkekben”.

Írásom bevezetőjében már szóba hoztam Kányádi Sándort, de ezúttal Petőfi és Keresztúr vonatkozásában is említenem kell: egy ideig e városban diákoskodott ő is, aztán már kiforrott költőként, az 1970-es években a haldok­ló Gyárfás-kerti Petőfi-körtefa megihlette: a vers ma is olvasható egy már­ványtáblán az azóta rehabilitált körtefa tövénél: „Haldoklik az öreg tanú / Petőfi vén körtefája. / Azt beszélik: ő látta volt / Verset írni utoljára”.

Csak zárójelben, mert nem tartoz­nak szorosan mostani összefoglalóm tárgyához: Orbán János könyve mel­lett két másik kiadványt is említenünk kell, amelyek várostörténeti szempont­ból jelentősek, bár ezek nem szépiro­dalmi jellegűek, szerzőik sem kereszt­úriak: a Váradi Péter Pál - Lőwey Lilla szerzőpáros Fehér-Nyikó és Keresztúr vidéke című kötetét (Viza Kft., 1998), il­letve Vofkori György Székelykeresztúr képes története (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2002) című kiadványát.

Vannak még szépírók, akikre Ke­resztúr büszke, kérdés, hogy a nagyvi­lág számon tartja-e, hogy ők ilyen vagy olyan értelemben keresztúriak (is). A homoródalmási születésű Szabó Gyu­la (1930-2004) például szintén itt diákoskodott, íróként is gyakran visszajárt a városba. Emlékszem, mekkora döbbe­nettel lestem 1993-ban, tizenegyedikes diákként, amint a gimnázium alapí­tásának 200. évfordulójára szervezett ünnepségen legkevesebb százötven (!) darabot dedikál a frissen megjelent Os­torod volt-e Rodostó? című könyvéből. Az, hogy a város megbecsüli Szabó Gyu­lát, később is kifejezésre jutott: 2000 májusában Székelykeresztúr díszpolgá­rává avatták, a laudációt mondó Nagy Emma tanárnő így fogalmazta meg a ragaszkodást: „Szabó Gyula már hosszú idők óta Keresztúr egyik büszkesé­ge... Ő az örök hazajáró.”

Amikor az innen rajtoló, de karriert máshol megvalósító emberek kerülnek szóba, mindig felmerül a kérdés ben­nem: vajon, ha itt maradnak, mi lesz belőlük? (Apropó: a www.keresztur.ro honlap Kultúra/Jeleseink rovatában is találhatunk olyan szerzőket, főként köz­írókat, akik kötődnek Keresztúrhoz.)

Hegedűs Imre János (sz. 1941, Székelyhidegkút) irodalomtörténész, kri­tikus is elsősorban iskolái révén kap­csolódik Keresztúrhoz, de tudom, hogy számon tartja a várost, pedig messzire sodorta a sors: évekig Ausztriában, je­lenleg Budapesten él. Nem mulasztja el mostanság sem, hogy be ne mutassa rendre megjelenő könyveit a kereszt­úri közönségnek is (ilyen szempontból legutóbbi könyve igen beszédes című: Székelyország: szerelmes földrajz), s az időszámítást nála a hazajövetelek cik­likussága határozza meg.

Hazajáró embernek tekinthetjük Szávai Gézát (sz. 1950, Küsmöd) is, bár ő is csak a középiskolát végezte itt: a magyar-francia szakos diploma megszerzése után rövid ideig tanárkodott a környéken, de aztán rövidesen Bukarestbe került, 1988 óta pedig Budapesten él.

De, hogy ne csak az elmenőkről essék szó: él néhány fiatalabb kortárs szerző is Keresztúron, akik az otthon maradást (hazatérést) választották. Az 1972-es születésű Szente B. Levente sorsa szorosan összefonódik a városéval. Nem csupán azért, mert közművelődési életében is tevőlegesen részt vállal(t) - dolgozott a helyi televízió riportereként, a Kisváros című lap szerkesztőjeként stb. -, hanem azért is, mert ő itt, a városlakók szeme láttára vált költővé, és adja ki rendíthetetlen kitartással verseskönyveit (Az első éj, Örök szél dala, Tollkalitka, Tükörszilánk), de gyűjtött népmesét, és írt műmesét is.

Balázs K. Attila (sz. 1973) elvégezte a villamosmérnökit, aztán a magyar-angol szakot, s jó ideig Angliában kísértette a szerencsét, végül azonban úgy döntött, hazaköltözik, itt alapít családot és épít életet. Verseskönyve (Vizuáliák, 2009), majd regénye (A zöld fotel lakója, 2013) már hazatérte után jelent meg, ez azt példázza, hogy itthonról is lehet érvényesülni.

Vári Csaba (sz. 1978) évekig Kolozsváron kereste boldogulását, egyetlen verseskönyve (Kávé, félkeserű, 2008) ebből az időszakból való, aztán hazatért, s jelenleg úgy tűnik, pályája némiképp kisiklott, költőként azonban van annyira tehetséges, hogy bízom benne: fog ő még néhány lírai meglepetést okozni.

De Pálffy Tamás Szabolcsról (sz. 1979) is szót kell ejtenünk, aki az internetes irodalmi térben viszonylag rég jelen van, első e-book-ja Átléptem a Rubicont címmel jelent meg, de 2018-ban is jelentkezett egy érdekes kiadvánnyal: a Prófétákkal radarba futni című anekdotagyűjteménnyel (Garabontzia Kiadó, Marosvásárhely, 2018).

Zárásként, a hazatérők sorában önmagamat is megemlítem. Az a Zsidó Ferenc, aki íróként vagyok, 1976-ban született, magyar-német szakos diplomát szerzett, majd bölcsészdoktor lett, tanár, közben pedig írogatja prózaköteteit (Szalmatánc, 2002, Csigaterpesz, 2005, Autóstoppal Európában, 2007, Laska Lajos, 2012, Huszonnégy, 2017-2018). Igen, hazaköltözve, Keresztúron.

S most röviden vissza kell utalnom Orbán Jánosra: 1943-ban megjelent kötetében azt írja, Keresztúr lakossága 4637 fő. Ez ma 9-10 ezer közé tehető. Vagyis megduplázódott. Ez nem (elsősorban) a természetes népszaporulatnak köszönhető, hanem annak, hogy az 1970-es évek elejétől Keresztúron is kezdték felhúzni a tömbházakat, s betelepíteni az embereket a környék falvaiból. S hogy ennek a hirtelen gyökértelenné váló nemzedéknek újra ki kellett találnia önmagát. Ezt a jelenséget próbálom megfogni Huszonnégy című blokkregényemben, azt járva körül, milyen az élet egy székelyföldi átlagos tömbházban. Fiktív történet, de Keresztúrra (is) érvényes.

(És ismét csak zárójelben: vannak még újonnan feltűnő szerzők, például Tódor Csaba unitárius lelkész, kinek nemrég olvastam ígéretes novelláját a Székelyföld folyóiratban, vagy a Keresztúrról Budapestre költözött Faluvégi Anna, aki verset is, prózát is ír, vagy egészen fiatal tehetségek, mint a költészettel eljegyzett Mihálydeák Annamária. És... Lám, máris beállt a bőség zavara: az is lehet, valaki kimaradt a felsorolásból, mert például a Bardocz Levente által kezdeményezett, és kb. 2012 és 2016 között működő Felolvasó körön is bukkanhattak fel ígéretes nevek, kiknek „beérkezése” ezután várható Mindenesetre: bízhatunk az irodalmi utánpótlásban Keresztúron.)

A sornak itt nincs vége; tudjuk, vagy legalábbis véljük, hogy Keresztúrról folyamatosan áramlik fel a humánerőforrás a központokba – Kolozsvárra vagy éppen Budapestre –, amelynek bizonyos hányada kimunkáltan visszatér. Mi, székelyföldiek, szeretjük azt hinni, hogy nélkülünk ezek a központok nem is lennének azok, amik. Szeretjük azt hinni, hogy azért mi is megmaradunk: irodalomban és másképp.

A keresztúri szakoktatás története a kommunizmus idejéig nyúlik vissza. Mint ismeretes, a város – akkor még egyetlen – líceuma az 1977–78-as tanévtől ipari líceummá alakult, ahol elsősorban fémipari szaktantárgyakat oktattak. Aztán 1990-ben ez az intézmény ismét elméleti gimnáziummá vált, s az erőszakos iparosítástól, illetve ipari tanulósítástól megcsömörölve, a város egy ideig nem is gondolt a szakmunkásképzésre. Pár éven belül azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ekképp egy űr, hiány keletkezik.

Így hát 1996-ban újraindult a szakoktatás a Fiatfalvi Általános Iskola mellett, 2000-től önálló intézménnyé vált, és átköltözött a volt Tanítóképző (később Gyermekotthon) épületébe. Külön megérne egy misét, hogy miként vált az 1911-ben épült, a kisrégió egyetlen tanítóképzőjeként működő intézmény 1955-ben árvaházzá, a város „rémintézményévé”, illetve hogy miként váltott ismét státust a rendszerváltás után. Csak röviden: az 1990-es évek közepétől elkezdődött a Gyermekotthon, mint mamutintézmény felszámolása, az árva gyermekeket kisebb, ún. „családi házas” központokban helyezték el, így szabadult fel az egykor szebb napokat látott épület, mely hosszas jogi hercehurcát követően 2003-ban a város tulajdonába került, így egy önkormányzati határozatot követően megkaphatta a Zeyk Domokos Iskolaközpont, amely később Zeyk Domokos Technológiai Líceumra változtatta nevét. (Megjegyzendő, hogy a Gyermekotthon 1994-ben felvette a Zeyk Domokos nevét, ezt „örökölte meg” az iskola.) Jelenleg fa- és textilipari, mezőgazdasági, autószerelői és bolti eladói szakmunkásképzés folyik (hároméves rendszerben, az agro-faipari szakosztályban cégekkel szorosabban együttműködő duális képzés formájában), de van nappali közgazdasági osztály (4 éves szaklíceumi képzés), és esti szaklíceum is (2,5 éves képzés). Az ipari oktatásnak megfelelően az iskola rendelkezik szakműhelyekkel, a gyakorlati képzés részben a partnercégeknél valósul meg. A hároméves alapképzés elvégzése után, sikeres szakvizsga esetén szakmunkásdiplomát szerezhetnek a diákok, ha a líceumi éveket (is) kijárják, akkor technikusi diplomát, illetve akkor érettségire is állhatnak.

A Zeyk Domokos Technológiai Líceum számos testvériskolai kapcsolattal rendelkezik, főképpen Magyarországon, és számos oktatási és fejlesztési projektet futtat(ott) le: Leonardo, Erasmus+, Határtalanul. Mivel a diákság nagyobb hányada vidéki, bentlakást és étkezdéd működtet.

Az iskola névadója, Zeyk Domokos honvédszázados volt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején. Keresztúron többször megfordult, mert felesége rokona volt a Gyárfás családnak. 1849. július 21-én Petőfi Sándorral együtt a városban állomásozott, másnap hősi halált halt a fehéregyházi csatában.

Az intézmény 2016-ban megemlékezett Zeyk Domokos születésének 200. évfordulójára, dal és színdarab is íródott a névadó életéről. További részletek a www.zeyk.ro honlapon olvashatók.