Szilágyi Aladár

Péter kollégánknak már villanyposta-levélcíme is sokat mondó, figyelemre méltó: vilaggamentem@gmail.com… Az ő világgá menése szó szerint értendő: az 1981-ben Budapesten született, majd Szentendrén otthonra talált fiatalember, miután pénzügyi-számviteli tanulmányokat folytatott, majd nemzetközi kapcsolatok szakon is diplomázott, kurta kisvállalkozói pályafutása lezárultával két diplomával a zsebében meg sem állt Indiáig, ahol önkéntesként angol nyelvet és számítógépes ismereteket tanított Delhi egyik szegénynegyedében.

Tíz hónapon keresztül benne élt az indus peremvárosi élet sűrűjében, de lehetősége támadt keresztül-kasul bejárni a hihetetlenül szegény/hihetetlenül gazdag, földrésznyi országot, és a két irányból reá zúduló élményözön naplóírásra késztette-kényszerítette őt. Feljegyzéseit különböző lapokban közölte, amelyek egy év múltán, 2010-ben Hidd el, ez Delhi! – egy önkéntes naplója címmel kötetben is napvilágot láttak. „Tulajdonképpen ennek köszönhetően vált az írás/újságírás életem meghatározójává, és India utáni időszakomban is tovább tart” – nyilatkozta egy vele készült interjúban.

Újabb fordulat következett kollégánk futásában, amikor „világgá menése” következő stációja Temesvár lett – a Csiky Gergely Színház bűvös-bájos művésznője, Noémi személyében találta meg a párját. Hamar beilleszkedett a Bánság sokszínű fővárosának kulturális életébe, a teátrum táján különböző projektek kezdeményezőjeként tevékenykedett-tevékenykedik, a Bartók Diákszínpad játszotta el Tasnádi-Sáhy átértelmezésében Vörösmarty Csongor és Tündéjét. A helybeli közélet sűrűjében forgolódva, a Kafka Kávézó érdekes, fontos személyiségeket megszólaltató beszélgető-műsora, a Közelebbről moderátora lett, miközben immár az Erdélyi Riport tudósítójaként küldte jobbnál jobb riportjait, interjúit, publicisztikáit hetilapunk számára. Az ifjú pár rövidesen Váradra költözött, Tasnádi-Sáhy Noémi a Szigligeti Színház sikeres művésze, Tasnádi-Sáhy Péter pedig lapunk belső munkatársa lett. Péter egyik nagymamája révén temesvári, nagypapája révén nagyváradi gyökerekkel dicsekedhet, s teljesebb beilleszkedése érdekében Budapest szülötte kijárta magának az állandó tartózkodási engedélyt Romániában. Sokoldalúságát drámaíróként is bizonyítja, a Szigligeti társulat színművészei felolvasószínház keretében mutatták be Kistotál című darabját egy kávéházi teremben, majd a váradi teátrum művésznője, Firtos Edit számára írt, rendezett testre szabott, pontosabban: személyre szabott egyszemélyes drámát F. E.-vallomások címmel. A zsebszínházi produkciót a Bábszínház öltözőjében mutatták be. Prózaírói belépője is igen ígéretes, hiszen 2012-ben elnyerte az Élet és Irodalom tárcanovella-­pályázatát Ú-Bót című írásával, s azóta született novellafűzére A békaember legendája című kötetben jelent meg az Erdélyi Riport kiadásában.

De hadd térjek vissza a Spectator-­díjra érdemesülő kollégám szakmai méltatására. Riportsorozatok művelőjeként előszeretettel foglalkozik környezetvédelmi kérdésekkel. Végére járt a Krassó-Szörény megyei Újmoldova környékén elhagyott rézbányák okozta környezetvédelmi katasztrófának, a Meddő méregpora címmel; a székelyföldi patakokon működő, illetve épülő mini-vízierőművek környezetkárosító hatásait Törpe vízmű, tengernyi kétellyel cím alatt foglalta össze. A püspökfürdői Szent László tó Európában páratlan élővilágának, a hévízi tündérrózsának a pusztulása, a Várad környéki termálvizek visszafordíthatatlannak tűnő elapadása miatt vert több részes riadója az oknyomozó újságírás remeke; szociális érzékenységgel jegyben járó közgazdászi képzettségének hála szakértelemmel fordul a kisemberek szintjén felbukkanó gazdasági kérdések és kisvállalkozói lehetőségek felé, legyen szó a közösségi gazdaság (sharing economy), a fogyasztói csoportok modelljének alkalmazásáról, a permakultúra, az alternatív természetes építkezések lehetőségeiről.

Péter barátunk párjának, a székelyhídi születésű Noéminek köszönhetően szorosan kötődik az Érmellékhez is. Faluriportjai révén nem egyszer, nem kétszer adja tanújelét annak, hogy mennyire érzi magáénak ezt a kishazát, mennyire érti a gondjait, bajait, örömeit, mi több: Erdély, azon belül a Székelyföld, Kalotaszeg világában is bizonyítja ezt.

Előszeretettel forgolódik továbbra is a teátrumok háza táján színházi krónikák szerzőjeként; a művészkávéházak világában is otthonosan mozog, zenészekkel, írókkal – legutóbb Dragomán Györggyel – beszélgetve jegyez remek interjúkat. Felsorolni is sok, mi minden „róható fel” Spectator-díjra jelölt kollégánk érdeméül.

De most veszem észre: laudációja során szinte véges-végig jelen időben fogalmaztam, holott inkább múlt időt kellett volna használnom. Nem mintha Tasnádi-Sáhy Péter abbahagyta volna az újságírást, csak éppen lapja, lapunk, az Erdélyi Riport tűnt el a nyomtatott médiából. Ugyanis eldöntetett, hogy közel tizenkét esztendeig működő hetilapunk Gutenberg-szigete – elnézést a képzavarért – szigettörést szenvedjen. 2015 áprilisától nyomtatott formában nem, csak internetes változatban élhet tovább. Mi is hajósnépek volnánk, eddig is éltünk, ezután is élünk az internet kínálta lehetőségekkel. Talán éppen Tasnádi-Sáhy Péter lesz az a tengerész, aki fiatalember létére könnyen felkapaszkodik az árbóckosárba, s majd egyszer Föld!, Föld! kiáltással riaszt bennünket – bármilyen távolságra hajóznánk a Jóreménység fokától…

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)