Péntek János

Kalotaszeg valószínűleg a magyar nyelvterület tudományosan leginkább feltárt nyelvi-néprajzi kistája, amit tudunk róla, az jórészt hiteles kutatásokon alapszik. Ez nem jelenti azt, hogy a nagyközönség is így látja, abban bizonyára van romantika, mítosz és tájékozatlanság, és azt sem jelenti, hogy mindent tudunk róla. Néha elképesztő tájékozatlanságokkal találkozom vele kapcsolatban. Legnehezebb pedig azt látni, ami a legfontosabb: a történéseket, a folyamatokat, a régieket és a jelenkoriakat.

A magyar Erdéllyel kapcsolatos történeti tudatunkban és még a kutatásokban is a régió viszonylag homogénként jelenik meg, többnyire úgy, hogy mintegy szégyellnivalóan homályban marad annak vármegyei része. A történészek is inkább a hősi Erdélyt láttatják, a szabadságukért harcoló székelyeket, vereségeinket vagy ritka győzelmeinket, a magyar művelődés városi központjait és intézményeit. Ritkábban esik szó a vármegyei rész feudális rendjéről, amelyhez Kalotaszeg is tartozott. Itt a jobbágyok, akik nem tartoztak a nemzethez, nyelvtől, vallástól függetlenül leltári tárgyak voltak egy-egy uradalom jegyzékében, ahová úrdolgával és úrbérrel tartoztak – amit erről tudunk, azt jórészt Szabó T. Attilának és Jakó Zsigmondnak köszönhetjük. Egy ilyen világban a közösségeknek alig van történelmük. Kalotaszegen átment ugyan az országút, de ez az út a helybelieknek elsősorban a hadakat hozta, a veszedelmeket, a pusztulásokat, aztán a felügyelő, adóbehajtó hatóságokat, a katonáskodás kényszerét. A helyi történelem a népmondákban maradt fenn, és az egyházi anyakönyvekben, levéltárakban. A népmondáink fellelhető teljes anyagát – több korábbi gyűjtést is összegezve – Magyar Zoltán adta ki 2004-ben egy vaskos kötetben (Kalotaszegi népmondák), az újabb kori helytörténeti írások gyűjteménye pedig Kalotaszegi krónikácskák címen jelent meg két évvel később Kovács Kuruc János szerkesztésében. „Ha a távolabbi évszázadokra próbálunk visszatekinteni – írtam ez utóbbi ajánlásában –, már fényt alig látunk, inkább csak homályt és sötétséget. A helyi közösségek írásban is megörökített tragédiáit: hadak vonulását és dúlását, tűzvészeket, járványokat és éhínségeket.” Szülőfalum vonatkozásában ebben is szerencsések vagyunk, a hajdani iskolaigazgató, tanár és történész Sebestyén Kálmán kiváló, a jobbágyi múltat is tárgyaló helytörténeti monográfiát írt róla (Körösfői Ríszeg alatt, Akadémiai Kiadó, 2007).

Ebből a világból jelentős írók és tudósok nem kerülhettek ki. Kalotaszeg legkorábbiként számon tartott szerény irodalmi emléke Nagyfalvi György protestáns „deák” Bánffyhunyadon szerzett históriás éneke, a Chain és Ábel históriája, 1557-ből. Négy évtized alatt a reformációval az írott magyar nyelv is eljutott Kalotaszegre. Ami számomra kedves ebben a históriás énekben, az az, hogy a szerző a testvérgyilkosság jól ismert bibliai történetét a helyi paraszti világba helyezi, és a korabeli helyi nyelvjárásban énekli meg. Ízelítőül mindössze két szakaszt idézek belőle: „Végre juh-pásztorrá Ábel lött vala, / Az juhokbul igaz dézmát ad vala, / Chain is búzábul dézmát ád vala, / Veréb-megött kalangyát felfelé rak vala. // (…) Borzas fővel regvel el-kiindula,/ Elvégezé, Ábelt hogy megrontaná,/ Az mezőre Chain Ábelt kihívá,/ Hogy ő öccsét igen megbotolnája.” Az ószövetségi múltra csak a változatos múlt idejű igealakok utalnak. Egyébként magunk előtt látjuk a szántóvető Káint és a juhpásztor Ábelt, akik megadják a dézsmát, egyikük igaz, másikuk csalárd módon, úgy, hogy „veréb-megött kalangyát felfelé rak vala”, ami azt jelenti, hogy a kalangya tetejére olyan dézsmába adandó kévéket rak, amelyekből a magokat már megették a verebek. Látjuk Káint borzas fővel reggel elindulni, hogy „megbotolnája” a Bara Barnabás: Növényi formák (fa, 2010) z öccsét. Mélyről jött irodalom ez, mint Sylvester János néhány évvel korábban, 1541-

ben megjelent, szintén nyelvjárásban készült bibliafordítása. Nyelvjárásban, mert még nincs is irodalmi változata a magyar nyelvnek. A másik korai szerző Kemény János fejedelem, aki nyelvében, önéletírásában szintén jól érzékelteti a kalotaszegi ízeket száz évvel később. De a jobbágyi állapotból nagyon keveseknek adatott meg, hogy eljussanak a magasabb iskolákba, Gyulafehérvárra, Enyedre vagy Kolozsvárra. Ezt abból is érzékelni lehet, hogy az itteni papok és tanítók szinte mind székelyföldiek voltak, és nemcsak a korai időszakban, hanem még a 20. században is. Hogy csak a hozzánk időben is legközelebb állókat említsem, Kalotaszeg szintén székely apostolát, Vasas Samut vagy a gyerőmonostori Bálint Árpádot.

Bánffyhunyad a történelemnek ebben a hosszú, sötétebb időszakában is központja volt a felszegi és alszegi kisrégiónak. Nem művelődési, hanem vásáros központja volt a keddi hetivásárokkal és az ezeknél jóval fontosabb baromvásárokkal. A jobbágynép mozgása ugyanis erre korlátozódott, és a kisebb vagy nagyobb uradalmi központokra, ahová úrdolgára

jártak. Ehhez a zárt világhoz kell viszonyítanunk a 19. század utolsó harmadát, amikor százötven évvel ezelőtt váratlanul és ismeretlenül reflektorfénybe került Kalotaszeg. Ennek hátterében ott volt 1848. június 18-a, a jobbágytörvény kihirdetése, a jobbágyfelszabadítás, az 1867-es kiegyezés, 1870-ben pedig a vonatközlekedés megindulása. Valóságossá vált Magyarország és Erdély egyesülése. A budapesti vonat eljutott Kolozsvárra, Hunyadon is megállt, Sárvásáron is, Sztánán is, Egeresen is. Kalotaszeget magyarországiak, budapestiek fedezték fel, akiket férje révén Gyarmathy Zsigáné csábított ide.

Lassan javultak a közegészségügyi állapotok is ahhoz a nyomorúsághoz képest, amit 1859-ben Máthé János járási tisztiorvos írt le jelentésében a bánffyhunyadi járás ötvenhat községéről – olvasható a Hála József által 2006-ben kiadott Kalataszeg vázolata című antológiában. Ő a gümőkort (tébécét) és a golyvásságot emelte ki, mint népbetegségeket, de továbbra sem maradtak el a főként a gyermekeket gyakran tizedelő járványos betegségek sem. Ennek ellenére egyre kedvezőbb volt a népszaporulat. A gyarapodó helyi közösségek pedig életük új lehetőségeit keresték. A vasútépítés nagyon sok embernek adott munkát, néhány vasútközeli falunak később is ez jelentette a jövedelmező munkalehetőséget. Az országút menti falvak korábbi jövedelemforrása, a fuvarozás megszűnt ugyan, de idénymunkaként a vonattal elérhetővé vált, ilyen volt például a magyarországi részesaratás.

A kiegyezés után és a millennium közeledtével az erősödő nemzettudat kereste a maga forrásait. Erdély is így került az érdeklődés középpontjába. Hogy elsőként miért éppen Kalotaszeg? Talán éppen azért, mert erre senki nem számított, legkevésbé az erdélyi főurak. Arra tudniillik, hogy a sok évszázados jobbágymúlt ellenére itt éppen olyan értékek szunnyadnak, amelyekre nagy szüksége volt az akkori magyar világnak. Ebben az addig jószerivel ismeretlen régióban Gyarmathy Zsigáné volt az első kalauz, őt erősítette értő tudósként Herrmann Antal. Jankó János pedig, akit Herrmann csábított ide egészen fiatalon, a mi vidékünkről írta az első, forrásként ma is használható modern néprajzi monográfiát (Kalotaszeg magyar népe, 1892). A budapesti értelmiségieket néhány évig a fürdőjével Jegenye csábította ide, de a helyi szellemi központ kétségtelenül Bánffyhunyad volt. A legfontosabb évszámok jól ismertek: 1885, amikor a budapesti országos kiállításra jutott el Gyarmathyné révén Kalotaszeg; 1890, a tudósok jegenyei nyári találkozásainak a kezdete és a Kalotaszeg című kulturális közéleti hetilap megjelenése Bánffyhunyadon (antológiáját Buzás Pál állította össze és jelentette meg 2012-ben); 1898, az Ezredéves Országos Kiállítás,

amelynek falujába már Jankó János vitte föl Kalotaszeget. Ennek a fénykornak öt évtizedes időkerete van, 1867-től 1918-ig, szűkebben számolva harminc éve: 1885-től, a budapesti bemutatkozástól 1914 júniusáig, amikor néhány héttel a háború kitörése előtt Ady Endre A Kalota partján című, számunkra különösen szívhez szóló versében örökítette meg a pünkösdi

ünnep pompáját. Akkor már Gyarmathyné sem élt.

Három évtizeden át folyamatos volt a figyelem, az érdeklődés Kalotaszeg iránt. Csak a könnyű elérhetősége okozta volna, csak az, hogy mentorára, közvetítőjére talált Gyarmathynéban? Kinek volt evvel nagy szerencséje: csak Kalotaszeg népének vagy a magyar világnak, a magyar szellemi életnek? Kalotaszeget fedezték-e föl, vagy saját autentikus értékeire is itt talált rá a magyarság?

Éppen a kontraszt volt nagy. Mintegy az ismeretlenből, évszázadok jobbágyi örökségéből kerültek fölszínre egyidőben a varrottasok, a nagyúri viseletben is használható lepedőhajtások, a festők ecsetjére kívánkozó viselet, a neves zenetudósaink figyelmét is felkeltő népdalok, a leleményes eszközök és az építkezés, a templomok, legfőképpen pedig a szívélyes, közvetlen, mindig és mindenben iparkodó, küszködő emberek és az általuk beszélt nyelv. Az a mód, ahogy meg tudtak szólalni, ahogy különösebb gátlás és jobbágyi alázat nélkül tudtak beszélni az urakkal is. Már az 1885-ös kiállítás alkalmával Herich Károly miniszteri osztálytanácsos, aki az iparművészetnek is szakértője volt, és akinek személyes érdemei voltak abban, hogy a kiállításon ott volt a kalotaszegi szoba, újságcikkében az idilli jelzőt használja a vidékkel kapcsolatban. Kalotaszeg akkor is csak a kiállítás szemlélőjének lehetett romantikusan idilli, a valóságos világ jóval prózaibb volt.

Prózai volt, és mégis alkalmas arra, hogy kiinduló pontja legyen a magyar népművészet felfedezésének. És leginkább ebben van Kalotaszeg kivételes jelentősége. Nem véletlenül kerülhetett nagyúri női viseletdarabokra a varrottas, és nem véletlenül kerültek jellegzetes díszítő motívumok a szecesszió mintakincsébe. Akkoriban a szaktudósok körében is vita folyt arról, hogyan viszonyul egymáshoz a magas művészet, az úri és a népi művészet. Gyarmathyné is váltig azt bizonygatta, hogy a nép mindent az uraktól tanult el. Malonyai Dezső az ellenkező véleményen volt: „Mindig a nép volt a művészetek anyja, teremtője, nevelője Homérosztól kezdve minden művésznek; és a néphez tér vissza ismét minden művészet új anyagért, ha a néptől kapott régit már agyon csépelte. Sokszor tapasztalhatja, például a városi ember, ha megfigyelő képességet tud vinni magával a városból, hogy nyelve, az a tanult nyelv, milyen csinált papírvirág a nép nyelvének élő virágaihoz képest.” Számára erre az volt a legfőbb bizonyíték – és ennek anyagát gyönyörű könyvükben is felsorakoztatja –, hogy a kalotaszegi ember legapróbb, jelentéktelen használati tárgyait is gyönyörűen díszíti: a kapatisztítót, az orsónehezéket, a sulykot és egyebeket, gyakran egy életre szóló szerelmi ajándékként. És hozzá lehet ezekhez sorolni a karakterisztikus vállfűhímzéseket, a nagyírásos varrottasokat.

A vasút jelentőségét már említettem. Egyik oldalról elérhetővé tette Kalotaszeget, másik oldalról esélyeket, lehetőségeket nyújtott az itt élő embereknek, megélhetési lehetőséget is. Érdemes összehasonlítani az interneten is elérhető a Malonyai-sorozat (A magyar nép művészete) első kötetének indítását, hangulatát a második kötetével. Az első kötet, amely a kalotaszegi nép művészetét mutatja be, az itteni emberek bizakodásával indul, a második, amely a székelyföldi népművészetet, meglehetősen tragikus hangütéssel. A kalotaszegiek nagyon mélyről iparkodtak fölfelé, a székelyek meglehetősen magasról kerültek egyre mélyebbre, a székely mítoszból a kor valóságába. Ők a székely szabadságuk szűkülését érezték, megélhetésük bizonytalanságát, kilátástalanságát. Mindenki erről panaszkodik az 1904-ben hozzájuk is eljutó művészcsapatnak. Az ő helyzetükön a vasút azzal könnyített, hogy lehetővé tette a könnyebb elvándorlást Romániába, Németországba és a nyugati kikötőkön át Amerikába. Mentek is, százezer számra, ekkor éppen csúcspontja volt a századeleji elvándorlásnak. A vármegyei, feudális rész nagyobbik fele pedig a mezőségi, a Malonyai-sorozatból teljesen kimaradt. Archaikus értékeinek „felfedezésére” a 20. század második feléig kellett várni: Kallós Zoltánra, Martin Györgyre, Nagy Olgára, Horváth Istvánra.

A kalotaszegiek, különösen a körösfőiek azóta is tartó, másféle „mobilitása” indult el. A század legelejéről már ezt írja Malonyai: „van olyan »kereskedőasszony «, kivált Körösfőn, aki a Balaton vidékére, sőt Pozsonyig, sőt német földre is eljár házalni kalotaszegi varrottassal, nem is szólva azokról, akik esztendőnkint kétszer megfordulnak a falu fehérnépének modernebb munkájával Budapesten.” Elindult egy más jellegű folyamat is azzal, hogy a népművészet tárgyai – a varrottasok, a faragások, a viselet darabjai – piaci áruvá váltak. Bánffyhunyad környéke részben evvel az akkori iparkodással volt képes elkerülni azt a csapdát, amelybe a Nádasmente beleesett: az egykézést. Ez egy téves stigmája Kalotaszeg egészének. A felszegi és az alszegi rész soha nem egykézett, csak a Nádasmente, és ez rányomta a bélyegét ennek a kisrégiónak a népi kultúrájára is.

Ez is arra figyelmeztet, hogy azon a nagyobb régión belül, amelyet – bizonytalan

keleti határral – a néprajz és a köztudat Kalotaszegnek tekint, más tekintetben is tanácsos elhatárolnunk a szűkebb értelemben vett Kalotaszeget. Történetileg és tájnyelvileg Kalotaszeg valóban csak a Felszeg és az Alszeg. Ennek településtörténeti háttere viszonylag jól ismert (pl. Balogh Balázs és Fülemile Ágnes kitűnő összefoglalásából: Társadalom, tájszerkezet, identitás Kalotaszegen, 2004), és ezzel szorosan összefügg az is, hogy a Felszeg és az Alszeg nyelvjárási tekintetben a Tisza–Körös-vidéki nyelvjárás keleti szöglete. Azt a közhelyszerű kijelentést pedig, hogy „Kalotaszeg addig tart, ameddig a muszuj ér”, én úgy értelmezem, hogy Kalotaszeg addig tart, ameddig a muszujt muszujnak nevezik, és ez pontosan a felszegi, alszegi terület. A Nádas mentén a muszuj már bagazia, a kötény már ruha, mint mindenütt a Mezőségen, a beszédből – ahogy már Czucza János is rögzítette a Jankó János-monográfiában – eltűnik a kétféle (nyílt és zárt) e megkülönböztetése, eltűnnek a jellegzetes kettőshangzók, rövidülnek a hosszú magánhangzók – mindez az átmenetiség jele a mezőségi nagyrégió irányában.

Noha száz évvel ezelőtt Trianonnal a kalotaszegi világ is megváltozott, volt már az önbizalomnak, az életrevalóságnak annyi tartaléka, hogy a század további változásaihoz is képes volt alkalmazkodni. Sikerült elkerülni például azt is, hogy a fiatalok szolga- vagy cselédsorba kényszerüljenek. Volt még egy romantikus, csalóka időszak, az a bizonyos négy év, amikor az országúton ismét a hadak masíroztak, és katonák halálhírét hozta naponta a posta. Kalotaszeget megosztotta az országhatár, és közben – ismét nagy kontrasztként, mintha mindenről elfeledkezve – díszes romantikájában, idilli helyként jeleníti meg a Kalotaszegi madonna.

Több ízben írtam arról, hogy Trianon után – amikor Kalotaszeg már fel volt fedezve, és Kós Károly megtelepedett Sztánán – az erdélyi, a kolozsvári tudósok számára vált legfontosabb kutatási tereppé Kalotaszeg. Az előző század végéhez hasonlóan több új tudományterület, illetve fiatal tudós pályája indult el innen. A névkutatással és a nyelvföldrajzzal foglalkozó Szabó T. Attila a legismertebb példa erre, de megemlíthető Nagy Jenő is valkói kutatásaival. A kolozsváriak terepmunkája a háború idején is, valamint ezt követően megszakítás nélkül folytatódott: a nyelvészeké (Gálffy Mózes, Márton Gyula, Szabó Zoltán, Vámszer Márta, B. Gergely Piroska, Lakó Elemér), a Gunda-tanítványoké a néprajzban

(Faragó József, dr. Kós Károly, Szentimrei Judit stb.), a tánc- és népzenekutatóké, a biológusoké stb.

Számomra is, már a következő nemzedékből, a szülőföld volt az első terep előbb a népművészet szókincsének kutatásával, később Szabó T. E. Attilával az Ember és növényvilág című monográfiában a népi tudás egy jelentős területének leírásával. Ennek folytatása is van egy magyarországi kutatócsoportnak a természeti környezet egészére irányuló kutatásaiban. Ez már a legújabb időszak, az 1990 utáni, amikor közössé válhatott az erdélyi terep magyarországi kollegáinkkal. Bánffyhunyad környéke tehát tudományosan és szakszerűen jól feltárt régió. De korábban a figyelem inkább arra irányult, hogy mi van, azaz mit őrzött meg a hagyomány, és csak újabban – elsősorban Balogh Balázsnak és Fülemile Ágnesnek köszönhetően – arra, hogy mi történik a régió helyi közösségeivel.

A 20. század második felében a legnagyobb változás azzal következett be, hogy a kalotaszegieknek is meg kellett válniuk attól, ami családjaik számára a legnagyobb biztonságot jelentette: a földjeiktől, a háziállataiktól. Száz évvel korábban a jobbágyfelszabadítás a saját tulajdon biztonságát hozta el, gyökeret ereszthettek végre ott, ahol évszázadok óta éltek. Ez nem volt ugyan elég a megélhetéshez, a biztonságot mégis ez jelentette. Ez a biztonság szűnt meg a kollektivizálással, amely a magántulajdon felszámolásával elvágta a viszonylagos biztonság gyökereit. 1990 után pedig, amikor a családok elvileg újra tulajdonosok lehettek volna, ennek már nem volt jelentősége a gyökeresen átalakult életformában. Ez a nemzedék megélhetésében már nem kötődött a faluhoz, a földhöz, a paraszti munkához. A laza kötődésben pedig fontosabbá vált az érzelmi kötődés, a távolról is megélhető kalotaszegi magyar identitás. És ennek is van ereje: a falunapokon lehet érezni, milyen erős a szülőföld vonzása, ezeken ugyanis néha többen vesznek részt a távoliak, mint a helybeliek közül.

A jövőről kellene szólni, és ez a legnehezebb. Csak arról lehet beszélni, hogy milyen irányúak a mostani történések, folyamatok. Ezek a folyamatok pedig ellentmondásosak. Annak nem igen látni a jelét, hogy a helyi közösségek újra hasznosítanák a föld és a természeti környezet értékeit (inkább a korábban művelt, hasznosított területek „kivadulását” lehet látni), de kétségtelen jelei vannak más tekintetben a gazdasági életképességnek. A turizmusban például hasznosítható gazdasági erőforrásnak bizonyul a megőrzött hagyomány, a vidék ismertsége, a könnyű elérhetősége. A legtöbb falu közösségétől már korábban sem volt idegen a piacgazdaság. Ennek is tulajdonítható, hogy megerősödtek a modernizáció olyan gócai, mint Kalotaszentkirály, Körösfő, Zsobok. Szaporodnak a falvak ünnepi rendezvényei, a fiatalok produkciói táncban és énekben, nagy részvétel, változatos program élteti a Vasvári- és a Kós Károly-kultuszt, kohéziós erőnek bizonyult a régió futballbajnoksága, és rituális ünnepi találkozó hellyé vált a Ríszeg-tető.

2004-ben megjelent könyvüket Balogh Balázs és Fülemile Ágnes annak latolgatásával zárja, hogy milyen „A regionális identitásvesztés perspektívája”. Ez a kisrégió mindig befogadó volt. Ebben az új világban kibocsátóvá is vált, és ez a mai világ változásának rendje. A jövőt elsősorban a mostani és az egymást követő nemzedékek határozzák meg. Létszámban kétségtelen a folyamatos apadás, és ez veszélyezteti leginkább a jövőt. Az apadást az is fokozza, hogy szórványosodik és asszimilálódik a régió északi, északkeleti széle. Bánffyhunyad és környéke mégsem tekinthető szórványnak. Apadó tömb, mivel kevés gyermek születik, és sokan elmennek. Ez megnöveli annak fontosságát, hogy milyen szellemben nőnek föl, akik megszületnek, felkaroljuk-e a hátrányos helyzetű gyermekeket, és

hogy milyen értékű lesz az iskolázottságuk, a tudásuk. Ez is ellentmondásos: a Felszegnek és az Alszegnek nyolc olyan települése van, ahol az elmúlt években szűnt meg a két-háromszáz éve létező helyi iskola, további helyeken a most még működő alsó tagozat is veszélyeztetett. Az egyetlen középiskola Bánffyhunyadon működik. Ez sem önálló ugyan, de a jelek szerint az iskola érettségiző magyar tanulói versenyképesek. Bánffyhunyadon és a még meglévő néhány falusi általános iskolában jó a tanulók felkészítése. Ennek és a kalotaszegieket is befogadó kolozsvári iskoláknak is köszönhető, hogy egyre nő a diplomás (egyetemet végzett) fiatalok száma.

A modernizációval és a mobilitással természetesen fellazult a helyi közösségek hagyományos belső, rokonságra, szomszédságra épülő szoros kapcsolatrendszere. Ennek ellensúlyozására is fontos a kalotaszegi identitás erősítése. Ebben pedig eddig is elsősorban értelmiségiek vállaltak szerepet: helyileg (Bánffyhunyadon is) a tanárok, tanítók, papok és a civil szervezetek, valamint a közigazgatás velük együttműködő, őket támogató vezetői; távolabbról a Kolozsváron élők, néhányan közülük különös elkötelezettséggel. A „kalotaszegiség” tudatát erősíti a Kalotaszeg című lap (1890, 1912 után 1990-től harmadik a sorban) és a Sztánai Füzetek kiadványsorozat (gondozója, több más fontos könyvnek is szerkesztője Buzás Pál tanár úr). Magyarországi barátaink is szaporodnak, a kutató terepmunkások sem tűntek el. Ami az én megítélésem szerint mégis leginkább biztató, az az, hogy a fiatal diplomások közül is egyre többen vannak, akik egyéni boldogulásuk mellett kalotaszegi kötődésüket is kellő tudatossággal és büszkeséggel vállalják, segítik szülőföldjüket. Leginkább rajtuk múlik, hogyan alakul a jövő.