Pap István

1.

Első megközelítésben talán azt mondhatnánk, hogy közművelődésen az iskolán kívüli irányított tudatalakítást értjük.

Mindazokat a követelményeket, amelyeket a kommunista nevelés eszményei az embernek, magatartásának és környezetének esztétikai kialakításával kapcsolatban körvonalaznak, a rendszeres iskolázás csak részben valósíthatja meg. Bármilyen tökéletes legyen az ifjúkori, az iskolás nevelés, részben mert életkorhoz kötött, részben mert az iskola lehetőségei mindig korlátozottak, és végül, mert mindig a jelenben folyik, s a jövőbe nem nyúlhat, mindig hézagos, mindig adós marad.

Ezen kívül az iskola áltálában a társadalmi munkamegosztásban közvetlenül szükséges és hasznos tulajdonságoknak gyakran egyoldalú fejlesztésére helyezi a hangsúlyt, s ezért a személyiség sokoldalú, harmonikus kifejlesztése ezekben a keretekben nem lehetséges. Ezek szerint a közművelődés a kommunista nevelés alapvető célkitűzéseinek iskolán kívüli munkálása. Mivel egyik fő feladata az ember értékes tulajdonságainak, alkotó készségének harmonikus fejlesztése, tartalma, formái, eszközei nem korlátoz hatók egyik vagy másik műveltségi szintre – alsó, közép-, és felsőfokra –, sem egyoldalú tevékenységre – az ismeretterjesztésre –, sem egyik vagy másik társadalmi osztályra vagy rétegre, mert a műveltségnek lehet alsó határa, de felső határa nincs.

A közművelődést nem azonosíthatjuk a „népművelés“ régebbi fogalmával, amely a többségben lévő, de nagyon elmaradt földműves nép számára óhajtott több igyekezettel, mint lehetőséggel kultúra injekciókat adni, sem a régebbi, többnyire zárt és kis létszámú társadalmi egyesületek művelődési tevékenységével. Mai értelemben a közművelődésnek társadalmunk minden rétegét át kell fognia, és minél egyoldalúbb az ember igénybevétele a termelő munkában, annál gazdagabb lehetőségeket kell biztosítania ennek kiegyensúlyozására s az értékes tulajdonságok harmonikus kibontakozására.

2.

Ha az eddig megtett útra tekintünk vissza, nyugodtan mondhatjuk, hogy óriásit fejlődtünk. Ha a célkitűzéseket nézzük, nagyon sok a tennivaló, ha az eszközöket és módszereket latolgatjuk és ezeket a lehetőségekhez mérjük, távolról sem lehetünk elégedettek.

Sokat fejlődtünk, mert nagyon alacsonyról indulva megteremtettük – jórészt – anyagi és személyi feltételeit. Kifejlődött a rádió és tv-hálózat; a mozi és színház, a sajtó; a klubok, művelődési otthonok jóformán gombamód elszaporodtak; a könyvtárhálózat oly kiterjedt, a könyvek száma oly nagy, hogy mindenki számára hozzáférhetővé váltak; múzeumok, műalkotások gyűjteménye kínálja magát megtekintésre; elterjedt a műkedvelés, tömegmozgalommá nőtt az országjárás; közkedveltté vált a testkultúra, a sport; kulturális intézmények hálózata, magasan képzett szakemberek tömege áll a közművelődés szolgálatában. Nőtt a tömegek műveltségi színvonala, kulturális igénye, olvasókedve; fejlődött a lakás-, öltözködés-, megjelenésigénye; országos mozgalom a falu- és város szépítés, a munkahely ízléses berendezése. Ez a napos oldal.

A napos oldal azonban többet mutat a lehetőségek fejlődéséből, mint magából a tartalomból. Ha a közművelődési tevékenységben részt vevők abszolút számát nézzük, valóban beszélhetünk tömegekről. Ha az iskolán kívüli felnőttek arányszámához viszonyítjuk az aktívát, 5–10%-os részesedés senkit sem elégíthet ki. A művelő dési munkával szemben megnyilvánuló gyakran tömeges közöny, a tömeges kocsmába-áramlás, a munkahelyen, úton-útfélen, mindennapi érintkezésben megnyilvánuló fegyelmezetlenség, durvaság, kulturális értékek lebecsülése, művelődési tevékenység ócsárlása – erősen meggondolkoztató jelenségek.

Magában az intézményes munkában sok a hiányosság, a formalizmus, a bürokrácia, a látszattal takarózás. Az intézmények, az anyagi és szervezési keretek által biztosított lehetőségek sokkal gazdagabbak, mint az eredmények, s ez utóbbiak sehogy sincsenek arányban a ráfordított munkával. A közművelődéshez elsősorban lelkes munka kell, és legtöbbször ezzel van baj.

Az ember elsősorban cselekvő, mozgékony, alkotó természet. Erre a mozgékonyságra, alkotó kedvre kell alapozni elsősorban a közművelődést, ez irányul elsősorban a személyiség harmonikus kifejlődésére. A passzív művelődés, a mozdulatlan „hallgatás“ csúszik a többi között, feltéve hogy tartalmában szórakoztató s így közvetlenül élvezetes, vagy pedig az elkövetkező cselekvés sor szempontjából hasznos. Ha ettől az elvtől eltérünk, az érdeklődés elalszik.

Ha vidéki szinten a nyelvi készség csiszolására, folklórra nagy gondot fordítunk, s a természettudományos képzést népszerűsítő előadások keretében valahogyan visszük, a rádió és tv cseppenkint csak felhalmoz bizonyos ismeretanyagot, a magatartás, viselkedés csiszolása falun és városon egyaránt nagyon hézagos. A fegyelemről, a munka iránti magatartásról rengeteget be szélünk, az elemi jóérzést bántó magatartás gyakran kerül napilapjaink hasábjaira – ilyenkor az íratlan erkölcsi törvényekre hivatkozunk –, a végeredmény azonban azt mutatja, hogy ezeket a problémákat nem lehet a puszta beszéd útján, diszkurzive megoldani. A nyers ösztönök lefékezése, csatornázása, megszelídítése sokkal nehezebb, mint az elme kiművelése. Hosszantartó szoktatás, gyakorlás, társadalmi értékelés vég eredménye. Ezeket a problémákat közművelődésünk óvatosan kerülgeti, egyik intézmény a másikra hárítja, s végső soron rendszerint a családot tesszük felelőssé.

Közművelődési intézményeink részletes bírálatára nem térhetek ki. Ezek egyenként sokkal részletesebb elemzést, igényelnek, mint egy rövid eszmefuttatás, s a végeredménynek is túl kell nőnie a Művelődés hatósugarán.

3.

Ezt a hozzájárulást tulajdonképpen másnak kellene megítélnie, még akkor is, ha a végeredmény a nullával egyenlő.

A szakmai művelődés vonalán dolgozgattam. Néhány mezőgazdasági vonatkozású könyvecske, szakmai cikkek sorozata s egy pár téli tanfolyam az, amire hivatkozhatom. A lehetőségekhez mérten jövőbeli terveim sem terjednek ezeken túl. Beszélek, amikor kérdeznek, írok is, ha kérik, segítek is, ahol tudok, de a közművelődési tevékenység formáinak, tartalmának, módszereinek lényegbevágó módosításai nálam sokkal hatalmasabb tényezők hatáskörébe tartoznak. Örvendek, ha elgondolásaim hellyel-közzel meghallgatásra lelnek, s egy-egy részlet belőlük megvalósul.

(Művelődés, 1970. április, XXIII. évfolyam, 4. szám, 20-21. oldal)