Markó Béla

Ha egyetlen szóba kellene sűrítenem mindazt, ami Takács Csabáról eszembe jut, valószínűleg azt mondanám: biztonság. Sokkal többet jelent ez a kifejezés, nem csupán annyit, hogy megbízhatóság. Takács Csaba természetesen megbízható kollégám, aztán egy idő után hűséges barátom volt nekem, ma is az, és remélem, ezt ő is így gondolja, miután lassan harminc esztendeje ismerjük egymást. Viszont lehet valaki megbízható olyan értelemben, hogy állja a szavát, nem fordít köpönyeget, nem cselekszik másképpen, mint ahogy megegyeztünk, és ez már elegendő a megbízhatósághoz. Csakhogy a biztonság, mint mondtam, ennél több. Mert hát vannak körülöttünk, bár talán nem elegen, megbízható emberek, akik tartják magukat az adott szóhoz, csak éppen tudásuk, erejük és kitartásuk nincsen ahhoz, hogy végig is vigyék, amit ígértek. Szégyenkezve tárják szét a karjukat, ha valami nem sikerült. Nos, Takács Csaba számomra, bevallom, azt a biztonságot jelentette és jelenti, hogy amit vállalt, teljesítette. Lehettek kudarcaink, persze, nekünk is, közösen vagy külön-külön, de én úgy emlékszem a mi együttmunkálkodásunkra, hogy ő az RMDSZ ügyvezető elnökeként, illetve a Communitas Alapítvány elnökeként rendelkezett azzal a tehetséggel, műveltséggel és hittel, ami biztonságérzetet adott nekünk. Személy szerint nekem azt jelentette ez a biztonságérzet, hogy tudtam, Takács Csaba mindig a helyén van, és végigviszi azt, amibe belekezdett.

Most látszólag a politikáról beszélek, de ez csak látszat, hiszen mi ahhoz a generációhoz tartozunk, amely nem tudta és nem is akarta elválasztani egymástól a politikusi és értelmiségi státuszt. Azt is mondhatnám, hogy a közügyet, vagyis a köz ügyét nem tudtuk másképpen szemlélni, csakis úgy, mint értelmiségi feladatot, akkor is, ha a román parlamentben kellett ezért sokszor bizony pattanásig feszült idegekkel, ellenséges bekiabálások kereszttüzében, politikai érveket keresnünk igazunk védelmében. Takács Csaba a román-magyar hadakozásban is, de a magyar-magyar vitában is jó érzékkel talált megfelelő érveket.

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díjazza ma Takács Csabát, és úgy vélem, olyan politikust és társadalomszervező értelmiségit illet ezzel a díjjal, aki kezdettől fogva tudatában volt, hogy milyen fontos a közművelődés, vagyis a köz művelése, előbb nagyon keserves, aztán később már, többek közt az ő munkájának köszönhetően is, biztonságos körülmények, viszonylag stabil intézményes keretek közepette. Együtt képzeltünk el tulajdonképpen mindent, együtt találtunk ki új intézményeket, de az ő kitartása nélkül nem biztos, hogy létrejött volna a Communitas Alapítvány, az Iskola Alapítvány, az Erdély Televízió vagy például a dévai Téglás Gábor középiskola, és folytathatnám a sort számos iskolával, alapítvánnyal, egyesülettel, magyar házakkal, ezeken mind-mind ott van a Takács Csaba keze nyoma. Igazság szerint nem is ezeket a konkrét intézményeket kellene most listáznom, hanem egy elvet kellett volna kiemelnem: hogy a kilencvenes évek elejétől önálló magyar közösséget próbáltunk felépíteni vagy újraépíteni Erdélyben, és ehhez az önállósághoz saját intézményrendszerre volt szükség. Aki ezt felismerte, annak már csak dolgoznia kellett, téglát téglára helyeznie, mert az irány adva volt. Ám dolgozni sem könnyű olyan helyzetben, hogy időről időre a munka küzdelemmé, sőt harccá változik, például amikor a Mátyás-szobrot el akarták távolítani Kolozsvár főteréről, egyszerre csak vezetnie kellett azt a harcot itt Takács Csabának, egyébként éppen Kötő Józsefékkel együtt. Egyidejűleg kellett megharcolniuk egy politikai szimbólumért és egy szobrászati remekműért. Ilyen a mi közéletünk, közművelődésünk. Ami kulturális érték, az politikai ügy is.

Laudációm bevezetéseként azt mondtam, hogy a legfontosabb szó, ami Takács Csabáról eszembe juthat: a biztonság. Ráadásul nemcsak átvitt értelemben igaz ez, hanem idézhetném a kezdeti éveket, amikor együtt zötyögtünk végig egy lehurbolt Daciával Erdélyen és Magyarországon többször is, és soha nem maradtunk úton, mert az ügyvezető elnök nem finnyáskodott, hanem ott helyben szétszedte a motort. Ahhoz is értett. Éppen ezért a következő szó, amit ehhez a biztonságérzethez hozzákapcsolhatok, kérem, ne lepődjenek meg: a szerencse. Szerencsém volt nekem, szerencsénk volt mindannyiunknak, hogy Takács Csaba volt az RMDSZ ügyvezető elnöke, és hogy még mindig ő a Communitas Alapítvány elnöke. Már régóta nem hiszek abban, hogy a történelem objektív folyamat, és hogy egy közösség sorsát akár hosszú távon is nem befolyásolhatja egy-két vezető. Bizony, nemcsak a tömegakarat, hanem a vezető rátermettsége is számít, sőt, döntő is lehet. Volt itt az elmúlt harminc évben néhány ember, akik így vagy úgy meghatározták az erdélyi magyarság előrehaladását, és én közéjük számítom Takács Csabát is. Higgyék el, nem azért mondom ezt, mert éppen róla kell laudációt tartanom. Nem is azért, mert menet közben barátok lettünk, ami nem feltétlenül megszokott a politikában. De el kell ismernünk, hogy voltak néhányan, akikkel szerencsénk volt. 1993 januárjában, az RMDSZ tisztújító kongresszusa után, az új alapszabályzatnak megfelelően a frissen megválasztott szövetségi elnöknek kellett ügyvezető elnököt javasolnia a Szövetségi Képviselők Tanácsában. Ráadásul az alapszabályzat szerint az ügyvezető elnök nem lehetett parlamenti tag, és teljes állásban kellett ellátnia a feladatát. Egyfolytában töprengtem, konzultáltam is sokakkal, hogy ki lehetne erre a tisztségre alkalmas. Szenátor voltam, Takács Csaba képviselő. Együtt is dolgoztunk, nem is. Ismertem viszont határozott fellépését a Hargita-Kovászna, vagyis Har-Kov bizottságból, amelyben Csiha Tamással együtt az RMDSZ-t képviselte. Leültünk ketten négyszemközt egy este a fővárosi Bukarest szállóban, ahol laktunk, és kértem, vállalja el az ügyvezető elnökséget. Azt is elmondtam, hogy nincs mit tenni, az alapszabályzat egyértelmű, és amennyiben elvállalja, le kell mondania a képviselőségről. Reménykedtem, hogy vállalni fogja, de azt is tudtam, hogy ez egy nagyon nehéz döntés. Most mondják meg nekem, ma, 2019-ben ki lenne az a bolond, aki odadobná a biztos képviselőséget egy bizonytalan ügyvezető elnöki tisztségért? Ehhez akkor is ugyancsak nagy és kölcsönös bizalom kellett. És ő bízott bennem, hogy együtt fogunk menni tovább, és én is bíztam benne, hogy kiválóan el fogja látni ezt a tisztséget. Hittünk az áldozat értelmében. Érti-e ezt ma még valaki? Mert tetszik, nem tetszik, ez akkor áldozat volt. Bolondok voltunk, naivak voltunk, talán nem is voltunk még politikusok, csak romantikus értelmiségiek. Takács Csaba végül lemondott a képviselőségről, akkor ezen mindenki csodálkozott, de hamar bebizonyosodott, hogy neki volt igaza.

Ismétlem, úgy tűnhet, hogy én most egy EMKE-díj kapcsán egyfolytában a politikáról, a politikusról szónokolok. De ki tudná eldönteni, Erdélyben hol ér véget a politikus, és hol kezdődik a művelődésszervező értelmiségi? Például Kós Károly, Bánffy Miklós, Jakabffy Elemér, vagy akár Domokos Géza, netán Sütő András pályáján el lehet-e különíteni ezeket a szerepeket? De említhetném a Takács Csaba szívéhez nagyenyediként is közelálló Szász Pált is. Vagy pedig nem személyekről, hanem egy eszméről is szólhatnék: a szórványközösségekben mindenesi szerepre kényszerülő magyar értelmiségiek felelősségéről. A szórványproblémák tudatosításáért Takács Csaba ügyvezető elnökként és Communitas-elnökként is sokat tett.

Summa summarum: meggyőződéssel állítom, szerencsénk volt Takács Csabával. Hogy neki szerencséje volt-e velünk, nem tudhatom. Tiszta szívvel gratulálok a díjához, és szeretném megköszönni, hogy már annyi éve alázattal szolgálja ezt a közösséget. Meg aztán némi kajánsággal gondolok arra, hogy milyen nehezére esett most végighallgatnia engem, hiszen mi nem dicsérgetni szoktuk egymást, hanem vitázunk, ha kell, bár nem emlékszem, hogy huszonvalahány esztendő alatt valaha is igazán összevesztünk volna. Ami nagy szó, azt jelenti, hogy tényleg egyet akartunk mindvégig. Hosszú-hosszú időn át nap mint nap beszéltünk legalább telefonon, és számbavettük a tennivalókat. Mert hát volt tennivalónk bőven, és lesz ezután is. Meg aztán nem ártana ezt a Takács Csaba-féle munkabírást, áldozatkészséget, megbízhatóságot és hitet továbbadni a fiatalabb nemzedéknek is.

Kedves Csaba, íme, egy újabb feladat! Továbbadni mindezt. Te tudod, hogyan kell megoldani.

(Elhangzott 2019. április 13-án, Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.)