Katona Zs. József

Rendkívüli megtiszteltetés számomra méltatni azt a közszolgálati televíziót, amelyik nap mint nap velünk együtt él, lélegzik, búsul és reménykedik, tájékoztat és nevel. Az erdélyi magyar közösséget szolgálva végvári vitézként őrködik anyanyelvünk, kultúránk, hagyományaink megőrzése felett.

Azok, akik akár egy párperces interjú erejéig már szerepeltek meghívottként a televízió stúdiójában, láthatták, tapasztalhatták, hogy az ott dolgozók mennyire koncentráltan, a századmásodpercek sürgetésében és szorításában végzik feladataikat. Érezhették, mekkora nyomás és felelőség hárul a szerkesztőkre, műsorvezetőkre minden adás alkalmával, legyen az élő adás vagy pedig előre elkészített televíziós filmanyag. A közmédiának ezen lelkes szakemberei ebben a feszült munkalégkörben fejtik ki nap mint nap tevékenységüket, figyelem előtt tartva a pontosságot, a korrektséget, a helyes, elfogulatlan, objektív informálást, az érvényben lévő jogi szabályozások betartását, a műsorok kiemelkedő szakmai színvonalának megtartását. Különleges figyelmet szentelnek a közérthető nyelvezetre, mondatmegformálásra, kiejtésre, a tiszta, szép, magyar beszédre. Valamennyi kimondott vagy leírt szónak, mondatnak a súlya, mondandója a mindenkori szerkesztők és főleg a főszerkesztők vállára nehezedik. A szó és a kép erejének felelőségteljes vállalása nagy feladat, napjainkban is számtalan akadályt kell leküzdenie, amíg a gondolat szóvá alakul, a szó pedig mondattá formálódik, és annak üzenete képekkel kiegészítve eljut az éteren keresztül a tévénézők szívébe.

Ezért az üzenetért a főszerkesztők vállalják a teljes felelősséget. Aki vállalja a szerkesztőségi csapatban való munkát vagy annak vezetését, az vállalja a kimondott szavaknak, a képekbe formált, megmutatott gondolatoknak erejét, ezek hatását és következményeit is. Elszánt, bátor emberekre van szükség egy szerkesztőségben, és főleg az ezt vezető pozícióban. Ilyen rettenthetetlen, rátermett ember volt Csép Sándor, aki Kántor Lajos, Xantus Gábor és egy maroknyi lelkes ember társaságában elindította az első kolozsvári magyar televíziós adást. Idézek: „Jó napot kívánok kedves nézőinknek innen a kolozsvári stúdióból. Emlékeznek, hogy volt egyszer egy magyar adás a tévében, ám a zsarnok keze letörölt bennünket a képernyőről. De most újra van, és ezután lesz!” Ezek voltak Csép Sándor első szavai a kolozsvári tévé stúdiójából 1990. január harmadikán.

A televíziónak nem volt székhelye, ezért a kolozsvári rádió épületében kezdték el a munkát 29 évvel ezelőtt, magánszemélyek által felajánlott és lelkes, nyugatra szakadt honfitársak által küldött amatőr videófelszereléssel. A kezdeti időszakban az intézmény munkatársai egyaránt részt vettek a rádiós és televíziós műsorok szerkesztésében. Azok, akik a képes szerkesztést részesítették előnyben, eleinte autodidakta módon, később szakirányú egyetemi felkészüléssel tanulták meg a tévészerkesztés, filmezés, vágás szakmai alapjait. Pár év után szétvált a két különböző, szerkesztői és technikai feladatkörrel működő intézmény, és kialakult a ma is ismert Kolozsvári Televízió saját intézményrendszere. Ekkor még csak heti két-három adást kellett összehozni, amelyet változó napokon és időpontokban sugároztak csak erdélyi szórásban a Román Televízió 1-es csatornáján, egyéb kisebbségi műsorok mellett.

2006-tól a kolozsvári magyar adás saját csatornát kapott, 2008-tól a Román Televízió 3-as csatornája is befogadta. Kiemelkedő esemény volt a 2009. március 15-ei nap, amikor egész napos műsort sugározhatott a Román Televízió kolozsvári magyar adása. Idézek: „Nagyon sokan átvettük Csép Sándornak azt az elvét – ez kimondottan egy ars poetica –, hogy informálunk és formálunk. Ehhez nőttünk hozzá, a mai napig ezt próbáljuk tenni, a lehetőségeinkhez mérten. Olyan témákat választunk, amelyek nemcsak tájékoztatnak, hanem próbálják a gondolkodást, az ízlést alakítani, a véleményt úgy formálják, hogy megmutatnak többféle megközelítési pontot egy adott téma kapcsán. És akkor döntse el a néző, mi az, amit ő gondol minderről.” (Ezeket a gondolatokat Pákai Enikő fogalmazta meg 2017. február 9-én a Kolozsvári Rádióban, a Mihály István által szerkesztett Sajtóklubban).

A 2000-es év változást hozott a szerkesztőségben, Csép Sándor nyugdíjba vonulásával. A főszerkesztői szerepkört ekkor Bardocz Sándor vette át. Ez volt az önállóan működő szerkesztőség és műsorpolitika kiépítésének időszaka. Ennek a kulminációs pontja pedig a 2010–2011-es évad lett, amikor elindult a napi egy órás Erdélyi Figyelő tematikus műsorokkal. Ennek a sikernek az átélése nem lehetett felhőtlen, ugyanis Bardocz Sándornak távoznia kellett a vezetői pozícióból, és egyre fokozódtak a pénzügyi gondok is. Ezt az időszakot az elért eredmények és a szakmai színvonal megőrzésének küzdelmes időszaka követte.

2016-tól komoly személyi veszteségek is érték a szerkesztőséget. Előbb Kostyák Alpár, majd Bardocz Sándor távozott az élők sorából. Idézek Antal Áron jelenlegi főszerkesztőtől: „Betölthetetlen űr maradt utánuk, nemcsak emberi és szakmai szempontból, hanem az intézmény sajátos személyzeti politikája miatt is. Az utolsó tizenkét hónapban a szerkesztőség vezetői gyakorlatilag válságkezeléssel voltak kénytelenek foglalkozni, a jóformán hónapról hónapra szűkülő anyagi, személyzeti és produkciós keretek között igyekeztek megőrizni azt a színvonalat, szakmai, szellemi és emberi hagyományt, aminek a kialakítása, felépítése közel harminc évvel ezelőtt kezdődött.” Minden nehézség ellenére, a kolozsvári magyar szerkesztőség olyan értékes műsorokkal ajándékozott meg bennünket, mint a Forgóajtó, a Promenád, a Parnasszus, a Délután, az Élet-tér, a Társalgó, az Erdélyi hétköznapok, valamint az Erdélyi figyelő és nem utolsósorban az objektív, célszerű hírek, beszámolók, tudósítások.

A Román Televízió kolozsvári Magyar Adásának jelenlegi helyzetét és a jövőbe vetett bizalmát, reménységét két idézettel ecsetelem. Pákai Enikő: „Olyan sajátosságokkal rendelkezünk, amelyek köteleznek bennünket. A felelősség, amely ránk hárul, nagyon nagy, és arra bíztat bennünket, hogy felemelt fővel tekintsünk a jövő felé. A szerkesztőségünk egy olyan pillanatban jött létre és olyan kontextusban, amikor megnyíltak előttünk a lehetőségek, amikor utat kapott a szabad beszéd és a szabad gondolkodás. (…) A legnagyobb hálával fordulunk a nézők felé, akik most is itt vannak, és köszönjük önöknek, hogy kitartottak mellettünk a hosszú évek során. Jó időkben és rossz időkben egyaránt. Most rossz időket élünk a közszolgálati televízióban, de ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy ünnepeljünk ma este, mert van, amit felmutatnunk. Olyan múlttal rendelkezünk, amely kötelez bennünket arra is, hogy bizakodva nézzünk a jövő felé.”

Antal Áron: „A szerkesztőség jelene nem túl kecsegtető: heti hatórás tévéadás kitalálása, legyártása, elkészítése és nézők elé tárása hat szerkesztő vállát, képességeit idegrendszerét terheli. Ez, bátran mondhatjuk, bányamunka. Néhány hétig, hónapig lehet bírni, de hosszú távon igencsak kimerítő. A kolozsvári magyar adás szerkesztői csak azért képesek még mindig erre, mert egytől egyig rutinos, kipróbált és elkötelezett szakemberek. Hogy mit hoz nekik a közeljövő, az kiszámíthatatlan. Közép és hosszú távon viszont biztos, hogy nem adják fel. Kötelezi őket erre az elmúlt közel harminc esztendő, a sok együtt létrehozott tévéadás emléke, Csép Sándor céltudatos és szigorú tekintete, műsorvezetésre termett zengő hangszíne, a sok volt munkatárs kemény munkája, évtizedekig tartó lelkes igyekezete, és az a tudat, hogy az erdélyi magyar közösségnek talán még ma is szüksége van arra, amit hétről hétre, napról napra nyújtani tudnak neki.”

És most végezetül, hadd soroljam fel azoknak a főszerkesztőknek a nevét, akik közel harminc éven át vállalták a mindennapi harcot a kolozsvári magyar adásának fennmaradása érdekében: Csép Sándor, Bódis András, Bardocz Sándor, Orbán Sebesi Katalin, Pákai Enikő, Vig Emese, Antal Áron.

Mindezek tudatában és a szerkesztőség iránti elismerés jegyében ajánlottam az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kuratóriuma és önök figyelmébe a Kolozsvári Televízió Magyar Adásának szerkesztőségét és munkatársait, a 2019-ben kiosztandó Janovics Jenő-díjra.

Ne feledjük: a kolozsvári magyar adás mindannyiunké!

(Elhangzott 2019. április 13-án, Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.)

Tisztelt Hölgyek és Urak!

Nagy örömet okozott számomra az EMKE azon felkérése, hogy javaslatot tegyek a 2017-es Janovics Jenő-díj odaítélésére, és őszinte elégtételt jelent számomra, hogy ennek a díjnak a várományosát én méltathatom.

Essig József fotóművész, filmoperatőr, rendező, televíziószerkesztő 1938. június 18-án született az Arad megyei Fazekasvarsándon, evangélikus lelkészi családban. Édesapjának, id. Essig József evangélikus lelkipásztornak küzdelmes élete az elnyomó kommunista időkben, az egyházi élet megmaradásáért, felvirágoztatásáért és a maradandó értékek megőrzéséért mélyen beívódott a nyíltszívű, őszinte fiatal életébe. A lelkipásztort ért csalódások és hatósági zaklatások óvatosabbá tették, de nem törték le. Kultúrházat épített Varsándon, ám az avató ünnepélyre nem engedték be, tataroztatta a templomot, kerítéssel körbevétette, de a templom felszentelésének ünnepségén már nem vehetett részt, mert megakadályozták a hatóságok. Mindezek ellenére a Lutheránus Világszövetség segítségével 1969-ben még egy új orgonát is sikerült építtetnie a templomba.

Édesapjának kitartó, minden nehézséget legyőző, a múlt értékeire odafigyelő és a jövő számára valódi értékeket megőrző, a közösség életét szívós akarattal szervező és irányító, a szépre, a jóra és a lelkiekre odafigyelő küzdelmes élete, illetve kitartása példaképpé vált a fiatal Essig József számára.

Teológiai pályára készült ifjabb Essig József is, a lélekre, emberformálásra, a valódi, nemes és szép értékek keresésére indult útnak Fazekasvarsándról, ám az élet később más pályára irányította.

Gyerekkorától nagy érdeklődést mutatott a technika vívmányai iránt, így amikor már megengedhette magának, gyerekének születésekor fényképezőgépet vásárolt. Első fotóit a családban készítette, ám hamarosan felfedezte a képrögzítés emlékmegőrző, dokumentáris értékét is, és ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy az élet fontos pillanatait megörökítse és az utókornak átmentse. Önképző körökben gyarapította szakmai tudását. Később odáig fejlődött, hogy kiállításokon is részt vehetett, sőt mára már számtalan díjazott fényképpel is büszkélkedhet. A kolozsvári fotóskör tagjaként tovább mélyítette ismereteit. 1990 után kamerát vett a kezébe, és belekóstolt a mozgókép készítésének rejtelmeibe is.

A fényképészetben szerzett tapasztalata nagyban elősegítette filmes karrierjének kibontakozását. Csép Sándor meghívására hamarosan a kolozsvári televízió magyar adásának operatőre lett, ahol számtalan értékes filmet alkotott mint operatőr, rendező, vagy szerkesztő. Essig Józsefet a portré, a filmes eseménybemutató és a dokumentumfilm érdekelte leginkább, azok az emberközeli műfajok, amelyek kiemelnek egy-egy rendkívüli embert, embereket vagy közösségeket a mindennapok küzdelmeiből, valamint példaként szolgálnak a jövő nemzedékének.

Filmjeinek nagy része az erdélyi magyar kisebbség életének, eseményeinek vagy munkás hétköznapjainak fontosabb momentumait rögzítette és mutatta be.

Essig József bevallotta, hogy nem szívesen áll a kamera elé. Ő inkább a kamera mögül szereti figyelni a világot, bemutatni az embereket és az életet a film összetett nyelvezetén keresztül.

2001-ben nyugdíjazták a kolozsvári televíziótól, és ekkor új korszak kezdődött az életében. Ám a filmezést, a fontosabb események megörökítését, a dokumentumok megőrzését, rögzítését tovább akarta folytatni.

2001-ben alapítványt hozott létre Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány néven. Az alapítvány keretén belül kifejtett tevékenységét és sikereit tartja élete legfontosabb megvalósításának. A névadásnál néhai Mózes Árpád lutheránus-evangélikus püspök úr bábáskodott. Az alapítvány első fontosabb eseményeként Essig József a névadó költőről készített egy filmet, amely során komoly kutatási munkával fedezte fel és szólaltatta meg a még élő rokonokat, ismerősöket. A náluk történt látogatások során találta meg azt a kis szobrocskát, amely a Lutheránus templom udvarán látható Reményik-mellszobornak lett a mintája. Már az első évben megszervezte a Reményik Sándor-konferenciasorozatot, amely máig fennmaradt az alapítvány egyik legjelentősebb tevékenységének, tekintettel arra, hogy a meghívottak között mindig jelen vannak a kor kiemelkedő irodalmárai, irodalomtörténészei, előadóművészei és képzőművészei. Ezeken a konferenciákon, mint egy jó menedzser, a zsoboki alkotótábor legfrissebb alkotásait is bemutatta. Ezeknek a konferenciáknak kiemelkedő momentumai a Reményik Sándor-díjak átadása mindazok számára, akik munkásságuk által a költő Öröktűz című versében említett lángot ápolják és adják tovább.

Az alapítványon keresztül sikerült pályázat útján létrehoznia és fenntartania feleségével, Essig Kacsó Klárával együtt a zsoboki alkotótábort képzőművészek és fotóművészek számára. Ugyancsak pályázat útján sikerült kiállításokat szerveznie a Lutheránus Püspökség udvarán található Reményik Sándor Galériában, vagy a saját lakásának alagsorában megnyitott Stars Pincegalériában is. Ezekben a helyiségekben ad lehetőséget a zsoboki tábor alkotásainak a bemutatására, ahol külön gondoskodik a kevésbé ismert alkotók és fiatal művészek megismertetéséről, népszerűsítéséről is.

Mindezek mellett szakított időt mindig arra is, hogy a fiatal pályakezdő fotósokat, filmeseket hasznos tanácsokkal segítse, irányítsa, ezzel is gyarapítva, elősegítve szakmai ismereteiket, tudásukat, fejlődésüket.

Essig József kultúramegőrző tevékenységét is meg kell említenünk, ugyanis alig találhatunk olyan fontos művészeti, kulturális eseményt, amelyen ne láthatnánk ott, amint kitartóan cipeli fényképezőgépjét, kameráját és állványát. Az 1990-től összegyűjtött, eseményeket megőrző, felbecsülhetetlen értékű adattárából doktori értekezéseket lehetne írni Kolozsvár szociális, kulturális, művészeti életéről az 1989-es változásoktól napjainkig.

Mindezek ismeretében ajánlottam az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kuratóriuma és önök figyelmébe Essig Józsefet, a 2017-ben kiosztandó Janovics Jenő-díjra.

Íme, az atyai példa gyümölcsöt hozott a tehetséges, kitartó és szorgalmas fiúban.

(Elhangzott 2017. április 8-án Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)