Ambrus Lajos

A Sóvidék felső csücskében, ahol „köves földek” felett villám a vetélő, hogy a boldog Isten mutatta mintákat szőhessék az angyalok és az ördögök, ecsettel írt verset Páll Lajos. De ha úgy érezte, hogy másképpen is kell szólnia, mert őt is meg-megérinti a sors, tiszta fehér ívlapokra apró bolhabetűkkel írt tollal. Nem is lehet elválasztani olajfestményeitől, pasztelljeitől, akvarelljeitől, tollrajzaitól a verseit. Valahányukban míves hírértéket hordozva emelkedik a valóság és az éltető természeti erő a művész maga választotta-teremtette világában az igaz költészet magaslataiba, mert ő nagy szellemrokonaihoz – Tamási Áron és Nagy Imre – hasonlóan nem a kitalálthoz ragaszt valóságelemeket, hanem magát a valóságot emeli a művészet csodálatos világába.

„Dérbe dermedtek a füzek, / s Korond patakára dűltek, / láncos-kutya-tél csikordult, / szél indult, az égre mordult, / porkahavat kaparászva” – írja a fiatal Páll Lajos az 1970-ben megjelent, Fényimádók című első kötetében, melynek lírai vallomásaiban már tetten érhető a teljesség utáni vágy. Ez a magatartás a „mégis csak a kiválás” szigorú parancsait is magában hordozza, mert a mélyben – mintha az ismétléssel a vers születésen túl, a saját művészi pályáját is modellálná – „jönnek, egyre jönnek, furcsa betlehemi népek.”

Páll Lajos népes fazekas családba született 1938-ban Korondon. Gyermekként a szülőfaluban nem csak a betűvetés tudományával ismerkedhetett meg, az égető katlanok bűvkörében egyre karakteresebb szobrásszá váló Benczédi Sándor munkálkodását is megcsodálhatta. A művészet iránt egyre fokozódó érdeklődése már elemistaként a marosvásárhelyi művészeti iskolába vezette, Nagy Pál keze alá, majd ’56-ban a kolozsvári képzőművészeti főiskolára, ahol – festészetének ismerői előtt nyílt titok – Mohy Sándor volt a mestere. 1958-ban bebörtönözték, majd az ötvenhat utáni romániai megfélemlítéseknek „köszönhetően” évekig raboskodott. 1962-ben szabadult – és talán hogy a Nagy Imre-i életformát (be)kiteljesítse, végül hazatért.

„Csakazértis” kiválni család híres fazekasai közül – a korondi Páll család fazekas művészete Magyar Örökség – csak úgy, tessék-lássék módon, nem érdemes. De úgy járni se, mint az, aki a fa nyesését alulról kezdi, s csak a fa tetején döbben rá, lépcső vissza nincs, mert bizony sovány vigasz, „hogy innét úgyis messzibbre lehet látni.” Hanem van némely fametsző, amely ha a fa tetején reked is, nemcsak a messzibbre látás bódulatával vigasztalhatja magát, de azzal is, hogy ő maga is messziről látszik, s így válhat valóra a teljesség utáni vágy, s az a kiválás, amely csak keveseknek sikerül. A költő, a festő Páll Lajos a kevesek közül való.

Méltatói szerint mélyen katartikus művészetének „hullámhossza” Korondtól Farkaslakán át Csíkzsögödig ível, jeles hagyományainkkal is mérhető líráját meg a tragikus sorsú Radnótiéval, az andalúziai cigánydalok Lorcájájéval, a népiesség csúcsát jelentő Sinka Istvánéval, vagy éppen a költőbarát Szilágyi Domokoséval rokonítják. Versnyelvének rendkívül egyéni vonásait, bár annak nyitját olykor életszemléletében, pályaútja fordulataiban, különállása természetében, vagy ezek kölcsönhatásában találjuk meg, a jelen költői kifejezésmód szép példájaként emlegetik, s a megfelelő odafigyeléssel tanúi lehetünk mi is, hogy ő – szóban, színben egyaránt – a keresést és a megtalált utat is következetesen vállalta és vállalja. Mondhatjuk Székely Jánossal, aki kijelölte Páll Lajos helyét művészetünk térképén, s természetesen magával a költővel, „hogy a kristályos fénytörésekből áradó derű nem felesel azzal az agyagsúlyú valósággal, amely művészetét – képeket, verseket – emlékezetessé teszi.”

„Csoda lent, csoda / fent, ki mit akar, / sertés handa / pilleszavakkal. / Félarcú vátesz, / hold mire feljő, / Egyenezüst lesz / köd, fojtó felhő.” (Álomzene, 2003)

És köztudott, hogy nemcsak a kritikára, de a dicséretre is felette igényes volt. 1965-től sikeres hazai és külföldi kiállítások sora, a gyakori műterem látogatók hada tán még el is kényeztethette volna, verseit szívesen mondták-mondják, mert az a vers, amit mondani kell, szebbnél szebb köteteit meg örömmel forgatták a tisztelői, mégis a Partraszállás (1994) hátlapjára ezt írja: „Vidékünkön az ezeregy íratlan törvény közepette úgy él a költő, mint galamb a tövis között. Hiszem, hogy dal szüli az éneklést, mégsem ment fel semmi. Sem a csorba falvak, a köves, suvadásos oldalak, a csontként kifehéredett gyökerek, a kora ősztől tavaszig párás szemmel hunyorgó házak, sem az ülő-álló emberek, kiknek serétre töltött apró szeme kísért.”

Milyen partraszállások ezek, amelyben a népi (szür)realista és a transzcendens világ lírai történései az anyanyelv szavainak teherbírásához szabottan válnak verssé? A választ a Páll Lajos-i versben kereshetjük. Ő a próféciák helyett a létező Úrhoz fordul. Az Istennel beszél, mint tette annyi őse jóban és rosszban, örömben és bánatban: „Szövik az angyalok, / szövik az ördögök, / szivárvány vergődik / bordaszálkák között. / Singgel méricskélő, / mit soha meg nem lát, / boldog Isten, kinek / mutattad a mintát?” (Szövik még)

Van olyan „méricskélés” is, amely az elismerés és az értékek fokmérője. Páll Lajosnak méltán része volt benne. Évtizedek óta tagja a képzőművészeti alapnak, 1991-től a Romániai Írók Szövetségének, 1993-tól a Magyar Írószövetségnek, 1996-ban ’56-os emlékéremmel tüntették ki, 1995-ben irodalmi munkásságát Aranka György-díjjal jutalmazták, 1998-ban a Pro Cultura Hungarica kitüntetést kapta meg, 2001-től az ’56-os Vitézi Lovagrend tagja, 2002-ben meg a Magyar Köztársaság érdemes művésze lett és utóbb a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé fogadta.

Mi most, mert „a Székelyföldön a terhes hegyek, mint vak falak a megbékélt fegyencet november-űr-ketrecében körül vettek”, a hetvenötödik életévében elköltözött Páll Lajosra emlékezünk. Ő segít szép képpel és mondható verssel, hogy meglássuk „a boldog Isten mutatta minták színét és fonákját”.

(A szovátai képeslapok Szolláth Hunor gyűjteményéből valók)

A székely Sóvidéken, épp a Mezőhavas előterén négy játékos patak siet a Kis- Küküllő felé. Ritka hely! Nem csoda, hogy ott élt boldogan fényes palotájában, és járta a Juhod-, a Sebes-, a Szováta- és a Szakadát-patak hordalékkúpjait egész Tündérkert leggyönyörűbb tündér asszonya.

„Nem volt annak az égvilágon semmi gondja, amíg bele nem szeretett a Szovát nemzetség egyik szálfa termetű fiába” – mesélik. „Ha leszállt az est – mondják –, sírhatott szerelméért a dali pásztorlegény furulyája!” A tündértörvény nem engedett. Bánatában a szépséges tündérasszony se tehetett mást; az untalan panaszkodó szélben továbbra csak a hegyeket járta: keservében, amerre elvonult, nyomában csupa sóvirág fakadt.

„Csilloghatnak fehéren – döbbent rá már egész fiatalon a kis fürdőváros híres festője, Kusztos Endre, aki integető szakállal, enyhén csavaros, érzéki ajakkal, mint e táj szépség koldusa – kisszékén előre ejtett bal vállal, görnyedten naphosszat a táj bűvöletében évtizedeken át vázlatozott. „Elszáradt, a kedvesért ejtett tündérkönnyek a hegyeken a furcsán fehérlő sóvirágok” – latolgatta a maga csendességében a faluemlékezetű kisvárosban jól ismert művész a monda igazát, és amint egyre telt tőle is az idő; rághatta tömött egér fogaival olyankor egyre kitartóbban a különösre metszett alsó ajkát.

Látta ő barna, élénk tekintettel, hogy a Géra alatt miként loccsan tova szőnye-szennyesen az izzadság leheletű Sóspatak, amely lennebb a bánatos tündérasszony fehér sóvirágainak emlékével vegyül el három társával együtt az édes parajban gazdag Szovát mezején a Kis-Küküllővel, olyan frissen – nagy igyekezetében ágazva-bogozva s mégse levelezve –, mintha a bánatról, a csodaszép tündérasszony könnyeiről többé hallani se akarna.

„Pataksors!” – vont egyet-egyet szikár, keskeny, csapott vállán, mint aki a természet törvényei és a teremtett ember esendősége ellen tehetetlen Kusztos Endre. „Az óceánig űzi a vére!” – jutott eszébe egyre gyakrabban a jeles grafikusnak a nagy érmelléki, akinek a neve jó ideig ott csüngött a Sóvidék első középiskolája homlokzatán, amíg egy átkos kor szelleme onnan el nem takaríttatta, s aztán, mintha ő maga valami biztosabb pontot keresne, tekintete rendszerint egy hatalmas szilfán állapodott meg.

Kancsal, apró, kék keretes ablakaival Szováta első, életet szomorító kórokat gyógyító sósfürdőjét, a Gérát bámulta egész közelről a szovátai Kusztos-ház. Attól egy kőhajításnyira emberemlékezet óta ott állt az a derék szilfa. Ölelően karjaiban tarja föléjük a mosolygó eget. Gyökeivel keményen a part húsába markol. Fékezi a futárlelkű patakot, hogy ha zápor után megnő, s mint aki már az erejével nem bír, tajtékozón nekiront a világnak, kárt ne tehessen. S ha a bükkel benőtt oldalakban felzúg a gyakran pityergő erdő panasza, arra is – mintha csak egyedül ő, a szil tudná, hogy nem csupán csak szín a fekete, hanem a faszén színes emlékezete is – az elismert művész méltatói helyett, együtt a túlsó partba kapaszkodó, karcsú, tanulkozó akáccal, bölcsen susogta.

„Akár Csíkzsögödön, itt, a Székely Sóvidéken is, pont a Mezőhavas előterén, ahol a szépséges tündérasszony bánatától szabadulni rontanak a Kis-Küküllőbe a patakok: a szén emléke az élő fa. Kusztos mester szénrajzai meg: színes sorsmetaforák…”

Szelíd, ködbe ájult télutón készült a magyar grafika székelyföldi, idős nagymestere Kolozsvárra. Az utolsó útja előtt az ősz mester lakásán a kedvelt, fiatalabb íróbarát csillogó két kék szemével csodálattal nézte: milyen csábítóan sorjáznak kedvéért a heverőre szemlére kirakva az újabb, színes álmú Kusztos-grafikák.

„Tört gótika talpig gyászban…” – szólalt meg a feledhetetlen művészi élmény hatására a fiatalabb íróbarát, Ána Sándor fülében egy emlékezetes, okos hang.

De mindennek ideje van. Az okoskodásnak is. Lám megtérdepelt, hogy új szolgálatra nagyobba újra szülessék a Géra alatti Kusztos-ház is. Kusztos Endre kicsi tömbházlakásának nyitott ablakán meg jó szomszédként bekiáltott a Szovátai Magyar Unitárius Egyházközség szolgálatos nagyharangja: „Uraim, dél van!”

Ána Sándor, a tanáríró éppen az idős festőművész ágya fölött csüngő, berámázott képet nézte hosszan, szótlanul. „A címe Balsors – mondta művész –, a fiam emlékére” – tette hozzá keserűen.

Mintha csak hosszan játszanák Szovátán az erdélyi magyar unitáriusok a delet, a harangozójuk csak nem akart fejjel lejönni a toronyból! Az ajtónyílásban, hogy érvényt szerezzen a harang bongásának, meg is jelent az ebéddel Katalin asszony kedves, barna mosolya. A kis tömbházlakásban a sóvidéki harangszóba vegyülve megroppant egy öreg szék:

„Bátyám – állt fel ült helyéről a tanáríró szalmaszőkén, nehézkesen –, a korondi képtárban hozna ránk majd víg esztendőt!” – hívta a jó szándékához segítségül a Szatmárcsekéről a Himnusz költőjét, s avval a szegen függő, Balsors című, gondosan berámázott szénrajzra mutatott.

A kilencven éves Kusztos Endre, a Magyar Művészeti Akadémia tagja előbb egy furcsa mozdulattal a válla fölött hátra, a képre nézett, mintha attól akarna elbúcsúzni, ami számára nagyon kedves, s bevett egy nagyobb adag levegőt: „Ha azt mondod te, a jó barát, hogy annak ott a helye – szűrte ki egyet szisszenve a fogai mögül tisztán érthetően a döntését az íróbarát óhajára –, hát legyen” – mondta, s avval a másik, egy új látogató, a jó nevű Józsák közül is a leghíresebb sárkovács vette is hónalja alá az értékes szerzeményt: „A korondi Páll Lajossal ez is a zsögödi Nagy Imre mellé kerül” – mondta a neves fazekasmester a megszállott képgyűjtő örömével.

Nehéz volt az elválás. Ők akkor hosszasan búcsúzkodtak. „Mintha utoljára találkoznánk!” – szisszent fel az íróbarát nyakába borulva a szén ura.

Bizony, a sejtelem nem csalt. A távozók után a huzatos D lépcsőház felriadt kijárati ajtaja se ok nélkül kiáltott fel az első emeletre; miként írva van, az emberfia hamarosan meg is szólíttatott. Három napra rá útban Kolozsvárról hazafelé az egykori, székely fővárosban; ahol nemcsak örökre megnémult Bodor Péter zenélőkútja, de onnan odalettek a híres székely vásárok is, mert rég volt, amikor járta errefelé az ököradó; várt az ősz öreg festőművészre az arcátlan tolakodó felelőtlenségével, egy gyilkos féksikoly…

Azóta – ahol egykor a só illatú szelekkel a fiatalabb íróbarát is diákként az akkor már jeles festő ráfigyelésével ígéretes tavaszokra várva kergetőzött – ott az új, városi temetőben alussza színes, örök álmát a csúcsívben derékba tört fáival is kitéphetetlenül e földbe kapaszkodva Kusztos Endre.

„Emléke a Balsors” – zúgja majd a fiatalabb íróbarát helyett is a futó patak melletti koronás szil, és az emberek adják majd tovább szájról szájra, s mind várják, hittel, hogy hoz majd rájuk s e drága tájra egy rendi, rideg, idegen kór helyett, mely rájuk szakadt, egy valóban víg esztendőt.

(A szovátai képeslapok Szolláth Hunor gyűjteményéből származnak)