Régi álmom vált valóra, amikor májusban rövid utazást tehettünk Lisszabonba, Portugália fővárosába. Amikor az 1990-es évek végén tanulmányt írtam Balaskó Nándor szobrászművészről, a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem egykori tanáráról, aki hosszabb ideig élt és alkotott a Lisszabontól 40 km-re lévő Sintra városában, már megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy valamikor meglátogatom e távoli országot, de csak most, mintegy két évtized után sikerült ezt megvalósítanom.
Portugália a 15. és a 16. században kiterjedt gyarmatbirodalommal rendelkezett, Európa legnagyobb tengeri nagyhatalma volt. 1910-ben köztársasággá lett, majd lassan demokratizálódni kezdett, mai államformája pedig parlamentáris köztársaság.
A Lufthansa légitársasággal utaztunk, müncheni átszállással. Ötórás repülés után érkeztünk Lisszabonba, az Ibériai-félsziget nyugati oldalára. A várostól 10 km-re lévő reptérről taxival szándékoztunk a Flamingo szállodába menni. Nem kevesebb, mint 80-90 méteres sort kellett végigállnunk, hogy taxiba ülhessünk. Példaértékű fegyelemmel kígyózott a sor, a taxik folyamatosan érkeztek, és alig fél óra alatt sorra kerültünk.
Szállodánk a Flamingo, a Baixa térségében volt, az Avenida da Liberdade sugárút közelében. Ez a sugárút a Baixa negyed és egyben Lisszabon legfontosabb útszakasza. Az út izgalmait kipihenve már érkezés után nekiláttunk felfedezni a környéket. Lisszabon hét dombra épült, a fel- és lefele haladó villamos a domborzat függvényében olykor meredeken emelkedik vagy lejt. A hihetetlenül keskeny utcákban az az érzésünk támadt, hogy a villamos „beszorul” a házak közé. A városnak sajátos a hangulata, amit a szűk utcákban barangolva lehet igazán felfedezni és átélni. Az óceánparti hegyoldalba épült város lassan kitárult előttünk, térképek, GPS-el ellátott okostelefon segítségével próbáltuk megismerni Lisszabont. A belváros és a külváros is nagyon hegyes-völgyes, így hát az utcák is rendkívül kanyargósak, szűkek. A belvárosban sok az olyan épület, amelynek homlokzatát csempe borítja, sok helyen találkoztunk a portugáloknál hagyományos azulejóval, a gyönyörű, sajátosan színezett csempével.
Baixa, az Alsóváros napjainkra a kereskedelmi élet központjává vált az 1755-ös földrengést követő népszerű, Marquês de Pombal miniszterelnök által kezdeményezett újjáépítést követően. Az újjáépítés olyan terv alapján indult, amely egyenes utcákat, széles tereket és egyforma neoklasszikus épületeket irányozott elő. Annak ellenére, hogy a sugárút modern épületekkel zsúfolt, lehetetlen nem felfigyelni a 19. vagy a 20. század elejéről származó épületekre a pálmafákkal és lombhullatókkal díszített sugárút két oldalán, ez a zöldövezet egészen csodálatos. Szintúgy jellemzők a városra az apró, kb. 3x4 cm-es kövekkel kirakott macskaköves utcák, amelyeket mértani alakokat és stilizált virágmotívumokat ábrázoló, fekete kőkockákból kirakott rajzolatok díszítenek. Az óváros minden negyedének az utcáit ez a kövezet borítja, ez épp olyan jellemző, mint a pálmafa, a platánfa és a lilaakác jelenléte a város majdnem minden negyedében. A sugárút kedvenc sétahelyünkké vált, hiszen akarva-akaratlanul a szállodánkhoz vezetett.
Lisszabonban a villamoshálózat lenyűgöző, a várost sokan a villamosbarátok Mekkájának nevezik. A villamosjárat 1901-ben indult be a városban, a domborzati viszonyok miatt a sínek nyomtávja keskenyebb a normálnál a hálózat nagy részén, a hosszabb, egyenes vonalakon már normál nyomtávú villamosok közlekednek. Hihetetlen élmény az, amikor a villamoskocsi 40–45 fokos szögben emelkedik vagy ereszkedik a domborzat függvényében. Helyenként az utca olyan keskeny, hogy az épületek között csak a villamos fér el, a járókelők csak szorosan a falhoz lapulva haladhatnak. A látvány és az élmény ilyenkor hátborzongató.
Az 1755-ös földrengés után az új városterv körvonalait az egykori portugál belügyi királyi államtitkár, Pombal márkiz rajzoltatta meg, ezért a későbbiekben tiszteletére adták az egyik városnegyednek a Pombaline nevet. Nevezetességei egyebek között a Kereskedők tere (Praça do Comércio), a Rossio-tér, a Santa Justa felvonó. A sugárút teljes hosszában turisztikailag Lisszabon legnépszerűbb pontja, amiben nem kis szerepe van a Santa Justa felvonónak, ami 45 méter magas, neogótikus stílusú vasszerkezet. A 19. században épült a tömegközlekedés megkönnyítésére. Ekkor három felvonó épült a tömegközlekedés megoldására a két városrész között, de voltaképpen a Santa Justa bizonyult hasznosabbnak, és napjainkban is működik.
Hosszú sort kellett kiállnunk, hogy a felvonóba jussunk, de a tetőről a látvány minden fáradságért kárpótolt. A teraszon kávézó működik, ahonnan lenyűgöző a látogató elé táruló panoráma. Itt mesélném el, hogy Lisszabonban lépten-nyomon találkoztunk a kakas szimbólumával, amely Portugália jelképe. Megtudtuk, hogy szép legenda szerint egy zarándokot ártatlanul lopással vádoltak meg és halálra ítélték. Amikor utoljára a bíró elé vezették, aki éppen ebédelni készült, és sült kakas volt a tányérján. Az elítélt azt mondta, hogy a kakas életre fog kelni, és kukorékolni fog, ami az ártatlanságát bizonyítja. Az elítélt szavai valósággá váltak, ezek után pedig felmentették.
A Baixa negyedben barangolva áthaladunk a Praça do Comércio terén, ami egykoron a királyi palota tere volt (Terreiro do Paço), és hosszú időn keresztül itt fogadták az óceán felől érkező királyi vendégeket. Ez volt a város fő tengeri kapuja. A teret neoklasszikus épületek veszik körül. A házak többségét irodahelyiségként használják, a földszinten kávézók és vendéglők sorjáznak. A tér számos kulturális rendezvény színhelye, így méltán nevezik a város recepciós terének (Sala de Visitas de Cidade). A tér közepén emelkedik a híres portugál szobrász, Joaquim de Machado de Castro szobra.
A Praça do Comércio mellett látható dél felől a Praça dos Restauradores tere, amelynek közepét a Spanyolország fölött aratott függetlenségi háború (1644–1665) emlékére állított emlékmű uralja. A tér nyugati oldalán látható a város egyik legnépszerűbb épülete, a volt Teatro Éden, amit szállodává alakítottak át. Innen néhány lépésre található a Glória felvonó, ami a teret a Bairro Alto negyeddel köti össze.
A következő napra kétórás hajókirándulást terveztünk a Tejo folyón, hiszen a város megismerésének ez a legélvezetesebb és leggyorsabb módja. A folyó partján, az Arco da Rua Augusta kapu közelében iratkoztunk fel egy utazási irodában, gyönyörű napfényes időben, közel 30 fokos melegben. A Tejo, vagy ahogyan még nevezik, a Tagus folyó Lisszabonon keresztül folyva ömlik az Atlanti-óceánba. A városon áthaladva széles öblöt képez, itt, a Tejo tölcsértorkolatában, a folyó jobb partján fekszik Lisszabon. A Tejo két partját impozáns, kétszintes vashíd köti össze, amelynek neve Április 25. A város legnagyobb hídja több mint 2277 méter hosszú, és mintegy 70 méter magasságban ível át a folyó fölött. A rendkívüli függőhíd alsó szintjén kétvágányú vasútvonal, a felső szinten egy hatsávos autópálya kapott helyet. A híd építését 1962-ben kezdték el és négy évvel később adták át a forgalomnak. Hajónk rendkívül kényelmes volt, lágyan ringott a folyón alig 20–25 személlyel a fedélzetén. Kitűnő rálátás nyílik a Felfedezők Emlékművére, valamint a Belém-toronyra és az Április 25. nevű vashídra. A Felfedezők Emlékműve olyan 15-16. századi híres portugál felfedezőknek, utazóknak, misszionáriusoknak állít emléket, mint Saint Francis Xavier, Vasco da Gama vagy Álvares Cabral. Az emlékművet Vasco da Gama indiai felfedezőútjának 500. évfordulóján emelték.
Az Alfama negyedtől nem messze fekvő Parque das Nações térségének bebarangolása nem mindennapi élmény. Itt kapott helyet Európa egyik legnagyobb akváriuma, az Oceanário. A hajókirándulás után az Oceaniárót látogattuk meg a város modern negyedében, alig félórányi járásra az Alfama negyedtől. 1992-ben Lisszabon elnyerte az 1998-as Világkiállítás megrendezési jogát, ekkor már merész tervek születtek a városrész felújítására, korszerűsítésére. A régi negyed szerény kis házait, ipari létesítményeit lebontották, és néhány év alatt a városrész felismerhetetlenné vált: ma már ultramodern palotákkal, gyönyörű parkkal és kiváló infrastruktúrával büszkélkedhet. A Vasco da Gama indiai felfedezőútjának 500. évfordulójával egybeeső Világkiállítás hatalmas sikernek örvendett, a világ összes tájáról vonzotta a turistákat. Az Oceanário látogatása az 1998-as Világkiállítás fő látványossága volt, ugyanis felhívta a figyelmet a természet védelmének fontosságára. Egy hatalmas központi és négy mellékmedencéből áll, amelyeket az előbbi négy sarkában helyeztek el. Mintegy 450, különféle állatfajt mutat be a világ négy óceánjának állat- és növényvilágából, az óceáni ökoszisztémákat, az Atlanti-óceán sziklás partjai és a jellegzetes indiai korallzátonyok között. Egy hatalmas, 1000 négyzetméteres és négy kisebb, 49 négyzetméteres tartályból áll. A központi tartály 7 méter mély, biztosítja a halak nagyobb mozgási lehetőséget, és belátást nyújt az óceáni élet rejtelmeibe. Egy gazdag labirintuson keresztülhaladva élvezhetjük a csodálatos látványt. Sziklák között folydogáló vízben gyönyörködhetünk a pingvinek játékában, megcsodálhatjuk a különböző vízi állatok szokásait, élvezhetjük a cápák, a tonhalfajok, az angolnák mozgását a természetes élettérben.
A következő napra Alfama térségének felfedezését terveztük. Ez Lisszabon legrégibb és legizgalmasabb negyede, ami a Tejo folyótól a Szent György-kastélyig terjed. Jellegzetes, sajátos városrész, ahol érdemes térkép és GPS nélkül bolyongani az ismeretlenben, így lehet igazán megismerni a város varázsát, hangulatát. Eleinte, a mór uralom alatt (Kr. u. 711–788) ez volt a tulajdonképpeni város. A későbbiekben nyugat felé kezdett terjeszkedni, és létrejött a mai Baixa negyed. A 16. századig királyi rezidencia volt. Az 1755-ös földrengés megkímélte, napjainkig megmaradt szűk, keskeny, kacskaringós kis utcáival.
A Szent György-kastély (Castelo de São Jorge) a történelmi városrész legmagasabb pontján áll. Amikor elindultunk meglátogatni, hamar ráeszméltünk, hogy gyalog túl merész vállalkozás lenne, így kibéreltünk egy – a városra oly jellemző – nyitott, háromkerekű, kétszemélyes járgányt. Nagy sebességgel, de biztonságosan haladt fölfelé a keskeny utcákon. A hegyoldal nagyon meredek, mára már meglehetősen beépített. A várból gyönyörű a kilátás, az egész történelmi városrész, az Alfama a szűk kis utcáival, valamint a Baixa és a Belém negyed is szépen látszik, le a Tejo folyóig. A várba egy szép barokk kapun keresztül jutottunk be belépőjegy ellenében. Első pillanatban mellbe vágott a terasz gyönyörű zöldövezete, ahol a májusban virágzó mesés lilaakácok bódító illata fogadott. A teraszon néhány hatalmas ágyú látható, bizonyításaképpen annak, hogy komoly védelmi pont volt egykoron az épület. A várban komoly helyőrség létesült. A mórok építették újjá a 10. században, egykoron a portugálok legfontosabb katonai bázisát képezte. 1279-től 1511-ig királyi székhely volt, a későbbiekben börtönként is működött. Az 1755-ös földrengés meglehetősen megviselte. Csak 1938 után újították fel, és ma egyike a leglátogatottabb műemléknek Lisszabonban. Napjainkban kulturális rendezvények színhelye, rendkívül zsúfolt turisztikai pont. A toronyban egy periszkóp működik, amely csodálatos látványt ad az egész városról.
A várból lesétálva kacskaringós kis utcákon a Fado múzeumot kerestük meg. Hosszú keresgélés után meg is találtuk, de sajnos bent már nem látogathattuk meg, mert már elmúlt délután 6 óra, és a múzeum bezárt. Annyit megtudunk, hogy 1998-ban nyitották meg a történelmi Alfama városnegyed területén. A fado zenei műfaj történetét mutatja be a 19. századtól napjainkig számos fényképen, audiovizuális bemutatókon keresztül, ismert zenészekről, zeneszerzőkről és előadóművészekről szóló információk segítségével. A fadónak, ennek a közismert portugál zenei műfajnak állít emléket a nálunk is ismert szomorú, fájdalmas, nosztalgikus hangneméről. A fadót egyébként Amália Rodrigues portugál énekesnő és színésznő tette közismertté az egész világon.
A következő nap délutánjára autóbuszos kirándulást terveztünk a Lisszabontól 40 km-re lévő Sintra városába. A délelőtt folyamán már feliratkoztunk egy utazási iroda kirendeltségénél, és estig tartó társasutazással egészítettük ki portugáliai látogatásunkat. Sintra gyönyörű kisváros, Portugália egyik legszebb települése. Festői volta arra késztette az ország nemességét, elitjét, hogy szép palotákat, lakóházakat, ápolt, gondozott kerteket építsenek. Legkiemelkedőbb és legszebb épülete a Pena Palota. Meredek dombon épült, sűrű erdőkkel körülvéve, és kiváló példája a romantikus építészetnek. Az építmény számos stílust és befolyást képvisel, köztük a neogótikust, neoromantikust, a rokokót. Gyönyörű tornyokkal, teraszokkal, csipkézett falakkal mesebeli vár benyomását kelti. Látogatása felér egy műépítészi és díszítőművészeti tanulmánnyal. A látogatható belső teret nem is próbálom leírni, hiszen csak szuperlatívuszokban beszélhetnék a csodálatos szobák, termek, stílbútorok, kandallók, kiállított ezüsttárgyak, kerámia- és porcelántárgyak, festmények lenyűgöző látványáról. Valamikor mozgalmas élet folyt e falak között. Mesébe illő látvány, és úgy érzem, életre szóló színes élménnyel lettünk gazdagabbak.
Csak néhány órát tölthettünk e bűvöletben, mert utunk tovább vezetett a 18 km-re fekvő Cabo da Roccába (Szikla-fok), ahol úgy éreztük, hogy a világ végén vagyunk, az óceánba nyúló sziklák ölelésében. Ez Európa legnyugatibb csücske, a parton lévő toronyban pedig működik egy iroda, ahol oklevelet állítanak ki az arra járók nevére, miszerint Európa legnyugatibb pontján járt. Degeszre töltött „hátizsákkal” zártuk e szép utazást, hosszú ideig lesz mit feldolgoznunk szavakban és képekben egyaránt.
