Nagy Ödön emlékére

Szeretem,

mikor emléke

odahelyezkedik a ceruza mellé.

Ahogy hangtalan rokonszenvet ébreszt az emberekben

hiányának jelenléte,

miképp némán egymás síró tekintetében

összeölelkezik szomorúságunk

a megemlékezés alatt,

s a remény fényében tovább él hagyatéka,

mely mostantól a körünkben maradt.

Ahogy mindent, mi egykor a jelennek számított

nem sírba vetett múlttá,

hanem a hozzátartozókban megszülető személyes valóság variációvá teremtődik,

s amint halhatatlanná hatalmasodik az ő személyében megbújó szeretet képzelete megörökített vásznain.

Az elmúlás arcai észrevétlenül vissza­súgnak akár a mindennapok közhelyei mögött,

ott nyugszanak minden elsötétült gyász ürügyén,

minden elbúcsúzó napban,

elfonnyadó pillanatban,

elfelejtett gondolatban,

nyomot hagyva,

ahogy a délután sárgul meg az ablak­üvegen.

Most egy tragédia elszenvedésével

hagynak nyomot mindenkiben, akiben eddig otthont kapott Nagy Ödön tanár úr személyének élő képe, akinek fáj a városban, az utcákon, a tanórákon jelenlevő üres csend.

A gyász feketéje nem a jelenbeli kutatások múltból eredő emlékezet-maradványok utáni sikertelenséget fojtja magába – avagy: ami megtörtént, most nincsen –, hanem azt, hogy hány lehetőséget megragadhattunk volna, abban a tudatban, hogy az idő percenkénti elmúlása örök és örökké megismételhetetlen marad, ahogy ezt az ő szellemisége is tanította nekünk, így észrevétlenül és közvetlenül. Ezt az időt, a tanítása idejét, nem órával, iskolai félévekkel és évekkel mérjük, hanem az összes végignevetett momentumok visszaemlékezésével.

Még nem voltam hivatalosan „Nagy Istvános”, de már akkor ismertem őt a szobraiból, azokból a jól kidolgozott, jól megmunkált szobrokból a templom tetején, amit mindig is csodáltunk, de ő sohase verte nagy dobra a munkásságát, még kiállításokon sem, már akkor ismertem az ő szellemiségét, mikor kilencedikesként mentem be az iskolába papírmunkát intézni, meglátott, nem tudta ki vagyok, de még úgy is barátságosan köszöntött, szervuszka, és tovább ment, és már alig vártam az ő tanóráit, nagyon kíváncsi voltam a mentalitására, és már az is elkápráztatott, ahogy a csíki lakások többségében szinte misztikusan meg-megjelenik az ő keze nyoma a pasztell tájképekben, és gondoltam magamban, hogy ez a művész érti, hogy mit csinál, mikor olyan témákat és tájakat örökít meg, amelyek a laikus és a hozzáértő közönségnek egyaránt tetszenek, de mégsem fullad ez tevékenysége önfeláldozásba, ahogy a művészek egy része csak azzal törődik, hogy tetszelegjen a vásárlóknak, és tonnaszámra gyártja a falon villogó giccset, csak azért a pár száz lejért, éppen ezért is tiszteltem, ahogy dolgozik, úgy alkotott kellemeset és befogadhatót, hogy megtartotta az ő elveit, holott mindig azt mondogatta, hogy neki nincs is stílusa, s nem is akarja hogy valamilyen stílusba ragadjon, hiszen minden, amit kitálal az ember, azt meg lehet alkotni többféleképpen, csak az illető személyiségétől függ, milyen technikát választ, és mindig biztatóan és motiválva beszélt a szépség fogalmáról, s szerettem mikor általánosított, nem saját magát emelte ki, hanem a folyamatról szinte objektíven beszélt, és így mindenkit belevont az ő világába, és ekképp teremtett egységet bármilyen heterogén osztályközösségben, szigor, szabályok, kötelességek nélkül, úgy mintha eddig is a barátunk lett volna, és szerettem, mert sokszor ő indította el ezt a családias hangulatot, hogy szárnyaljon, és nem számított, ki kicsoda és mire képes, ő mindig mesélte a vicceket, olyanokat, amiket már tízszer is elmondott, akár egy nap, pedig még most is visszasírom, hogy halljunk tőle, hogy lássuk, az ő szemében ami szép, jó és igaz, az mind művészet része lehet, ahogyan az ember is teljességében művészet, minden személyiség egyedi és egyszeri, mint egy ösztönösen kikevert szín, az ő szellemisége is egyedi volt, és tanítása több arcot vetett: a hivatalos iskolai tanítás néven címzett tevékenység eltörpül a többi mellett, melyben történeteit hallgattuk meg figyelmesen, és azt mesélte, jaj mikor olyan fiatal voltam, mint ti, akkor az intriben minden hétvégén bulit szerveztünk, kicsi zene, kicsi tánc, tudod, raktuk be a Deep Purple-t, s na aztán elhúzódott a buli egész hétvégére, de legálabb együtt mentünk fáradtan iskolába, és mindig nevetett, csillogott a szemében a szeretet, és kérdezett rólunk, s nosztalgiázott, s folytatta a sztorizást, na de aztán én is voltam fiatal, olyan gyönyörű fekete hajam volt, mint a kökény, le is nyíratatta az igazgató, szólt, adott pénzt, hamar elküldött a fodrászhoz, s ott összenéztünk, s a fodrász csinált ilyen, tudod, ilyen cukros vizet, na azzal lesimította a hajamat, aztán mikor szembementem az igazgatóval, olyan pofont adott, hogy leestem a földre, s majd nyomás vissza a fodrászhoz, mert ugye, nem volt szabad akkoriban a hosszú haj, s vissza kerültem, s képzeld el, hogy utána az egész osztály lenyíratatta magát kopaszra szolidaritásból, képzeld el, a fiúk, csajok, mindenki, különben sohase panaszkodott, de nyíltan beszélt az élet bajairól, tudhattuk, hogy számíthatunk rá, és nem szégyellte azt, amit megbánt, vagy azt amit még most is megélne, ugyanolyan lelkesen táncolt maturanduszkor, sorra kérte fel a lányokat, sokszor szégyelltük magunkat, nem miatta, magunk miatt, de úgyis jól esett, aztán mehetett a mulatós, keringő, rock’n roll, soha sem fáradt, érezte a stílusokat, és órákon is ha meglátta, gyorsan elő kellett venni a telefont, rakni Bob Marley-t, Omegát, s ha nem, akkor ő énekelte, egyszer mikor eláztunk a múzeumból jövet, akkor nekifogott énekelni, és hull, csak hull reám, ezüst eső, talán ő tudott örülni a legjobban ilyen kis véletleneknek, és különben mindig meghívott minket bármire, sőt sokszor nem tudtuk visszautasítani azokat az egész pizzákat, mert haragudott, na, edd meg azt a kolbászt, ettől nem leszel terhes, mi, most mit kacagsz, nem így van? s az ilyen ízes szövegei miatt vártuk az óráit, minden héten, tudtuk melyik lesz az Ödi-óra, mert akkor megyünk kiállítást nézni, s mentünk parkba rajzolni, épp meglátott az igazgató, s kérdőre vonta, hogy a tanórát miért nem lehet a helyén tartani, erre ment Ödön tanár úr kinyújtott újjal, te, Laci, én téged meg se lőlek, s eképp mentünk szabadjára, megtanultuk tőle a szobrászat technikája mellett az igazi szabadságot, és szabad akaratot, nem számított, ha valaki késett óráról, inkább azért aggódott, hogy az illető nem beteg-e, s nem azért mert lóg, ez eszébe se jutott, ha haragudott is, azt azért, mert, te, Barnabás, miért nem mész tantárgyversenyre? mi, nem érdekel, olyan formaérzéked van, fiam, hogy még nekem sincsen, és tőle kértünk szakmai tanácsokat bármilyen munkával kapcsolatosan, ő volt az, aki gólya-koromban félrerakta, az egyik szobromat, ami most visszanézve röhej, ahogy kinézett, s mégis az annyira jól esett, még ma is emlékszem, pedig az agyagot mindig vissza kellett dobni, de különben nyíltan kritizált kiállításokon, sokszor meg is lepődtünk, de sohasem az alkotót, hanem magát a munkát, és alig várta, vele menjünk, rögtön be is mutatott a barátainak, ne, itt vannak az én varangyos békáim, őket tanítom most szobrászatból, s néha, így, most, visszanézve tényleg azt érzem, hogy ő volt az, aki őszinteséggel volt a legbüszkébb ránk.

Szeretem,

ahogy odahelyezkedik emléke

a ceruza mellé,

s látom az utolsó krokit,

amihez még hozzászólt:

„rendben, ez így kész van, befejezted…”

sohasem úgy fogok rágondolni, mint egy megfoghatatlan legendára, hazudnék, ha így ruháznám fel, hanem, mint egy igaz emberre, aki megélte a magányt, a boldogságot, és aki újjáélesztette a szépet, a jó kedvet és a nagylelkűséget…

„… rendben, ez így kész van, befejezte…”