Nem tudom, hogy ki izgul jobban: Árpi vagy én. Megadatott nekem, hogy az elsők között legyek, aki megkapta a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság Díjat – akkor más státuszban voltam: Árpi laudált engem. Most én vagyok soron: enyhén szólva humoros ez a helyzet, de hozzátartozik az élethez… Megpróbálok én is rövid lenni.
Ne ijedjenek meg attól, hogy 1992-ben kezdem: ekkor volt az első találkozó Tusnádon, amikor még nem konferencia volt, hanem oktatás, háromszor egyhetes intenzív műemlékvédelmi kurzus. Amikor Guttmann Szabolccsal – első két erdélyiként, akik Budapesten elvégezték a szakmérnökit – hazaérkeztünk, rájöttünk, hogy nem mindenki mehet oda tovább tanulni. Akkor arra gondoltunk, hogy azt a világot kéne ide hozzuk, minél nagyobb rétegben szétszórni azt a gondolkodást, amivel nekünk kisebbségi sorsunkban borzasztó fontos feladatunk van: azt a kulturális értéket megmenteni, ami tulajdonképpen tárgyi bizonyítéka, hogy itt ezer év alatt kultúrát teremtettünk, és ezt méltó módon kell megvédeni. Igaz, hogy ehhez nemcsak a szakembereknek, hanem a társadalomnak is hozzá kell járulnia, méghozzá sokkal nagyobb empátiával. Azért kezdtem az 1992-es évvel, mert már közelgő negyvenes voltam, egy bizonyos szakmai posztgraduális képzéssel, közel húszévnyi népépítészeti kutatással a hátam mögött. És akkor megjelent egy csoport fiatal: Makay Dóri, Maksay Ádám, Furu Árpi, Kirizsán Imola, Márton Juti, sőt még Magyarországról Horváth Ildikó is, és éreztem, hogy az a minimum tizenöt év korkülönbség milyen esélyt ad ezeknek az embereknek, hozzám képest. Késői vonatra szálltam én fel, mert nekik megadatott, hogy egyetem végzésekor – már, aki majd ezt a szakmát választja –, teljes bedobással és vállszélességgel tudja szolgálni e nem mindennapi feladatot. Őszintén követtem őket, reménykedtem szakmai fejlődésükben, és nagy örömömre mondhatom, hogy mindegyikük beváltotta a hozzá fűzött reményemet. De hát itt tulajdonképpen nem egy nemzedéket laudálok, hanem Furu Árpádot, aki nemrég, a Gaal György professzor úr által is említett doktori disszertációjának a tiszteletpéldányába ezt írta: „…akitől nem mellékesen diákkoromban az első népi építészeti előadást hallottam”. Nagyon meghatott ez a dolog, főleg mikor ráébredtem, hogy ez az ember méltón vitte tovább a feladatot és emelte egy olyan magas szakmai szintre, amit a népi építészetben, ma Erdélyben másnak még nem sikerült.
Elkértem az önéletrajzát, hogy készüljek a laudációra. Megérkezett nyolc vagy tíz oldal, és a fontosabb dolgokat kijegyzeteltem: a könyvei számát, a több mint hatvan megjelent tudományos dolgozatát, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem posztgraduális képzésén, a néprajzi tanszéken, a Budapesti Műszaki Egyetemen tartott vendégtanári előadásait. Pillanatnyilag kulcspozícióba került. Most már tíz éve vagyok az egyházak építészeti és kulturális tanácsadója, és elgondolkoztam, hogy abból a hat-hét emberből, akik fiatal diákként Tusnádon szívták magukba azt a teljesen újszerű tudományt, amit műemlékvédelemnek nevezünk, a magyar történelmi egyházak majdnem mindegyikébe került egy. A történelmi egyházakat tekinthetjük a legelső intézményes rendszereknek, és nagyon fontos, hogy ezt éltessük – ezért is különleges, hogy pont ide sikerült ezeknek a szakembereknek beharcolni magukat, ahol ezt a hatalmas kultúrörökséget kézbe tudják venni és valamilyen szinten tartani. Úgy érzem, hogy egy keveset mi is – akik elkezdtük ezt az egész oktatást, konferenciát – hozzájárultunk ehhez.
Nem is tudom, hogy mit említsek meg még Árpádról… díjait, könyveit…. Őszintén mondva kicsit megdöbbentett tömény életrajza. Rájöttem, hogy tulajdonképpen mindazt, amit leírt, tudtam róla. De így, összesűrítve kicsit felülmúltnak éreztem magam. Nagyon pozitív és jóérzés, mikor valamilyen szinten a diákok túlnövik a tanárt. Ennél nagyobb köszönet nincs. Mindezt a nem hétköznapi tevékenységet, és amit ’92 óta felmutatott, porverés nélkül tette, szerényen, makacs hozzáállással törekedve arra, hogy ne hagyjon űröket maga után. Annyit el tudok mondani, hogy ez a szerénység és kitartás nemcsak a tevékenységét, szakmai tevékenységét, hanem egész életét jellemzi.
Köszönjük szépen, Árpi!
(Elhangzott 2018. május 11-én a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán szervezett díjátadó gálán.)
