1.
A kérdésre a manapság leginkább egyetemi-akadémiai keretben mozgó „professzionális” kutató tapasztalataira reflektálva tudok egyfajta válaszkísérletet megfogalmazni. Középiskolás és egyetemista koromban állandó résztvevője, alkalmanként aktív szereplője voltam olyan rendezvényeknek, fórumoknak, amelyekről akkor nem tudatosítottam, hogy a közművelődés köréhez tartoznának, de tanulságos és identitásformáló volt benne lenni az általuk létrehozott közegben. (Kémiatanárunk mondogatta volt: csak az kultúrember, aki eljár legalább a Korunk Galéria kiállításaira és szimfonikus hangversenyre; hát én a szüleimmel és a barátaimmal együtt szorgalmasan látogattam mindkettőt.) A vizsgaidőszak kellős közepén, magas lázzal küszködve is határidőre megírtam a Művelődés számára a korábban elvállalt évfordulós Kalevala-cikkecskét.1 Brassó megyei kényszer-kihelyezett tanárként a Brassói Lapok volt az egyik mentsváram: eljártam a rendezvényeikre, írtam helyi kötődésű, de egyetemes érvényű könyvekről, szerzőkről, sőt a cenzúra éberségét kijátszva volt egy rövid, irodalomtörténetinek álcázott, de közéleti témákat elemző sorozatom a lap két világháború közötti számairól is.2 A másik menekülési útvonal (azaz: menekülés az értelmes tevékenységekhez) a brassó-bolonyai plébánia ifjúsági csoportja volt, ahol az oda járó fiataloknak versműsorokat, színdarabokat tanítottam be,3 és az akkor ott szolgáló lelkészek nagyvonalúságának meg a Securitate vizslató tekintetével dacoló bátorságának köszönhetően a tele templom lehetett a „bemutatók” helyszíne.
A fentieket nem a nosztalgiázás kedvéért emlegettem fel, fontosabb a hátterükben levő motiváció: friss tudással a tarsolyomban, a pályakezdő lelkesedésével kívántam közkinccsé tenni mindannak tartalmát és szemléletét, amit az egyetemen elsajátítottam. Vagyis próbáltam egy, a nem szakmabéliek számára is befogadható nyelvre lefordítani azt, amit az egyetemen szakszerűség tekintetében begyakoroltam. Abban a kontextusban mindez persze a totalitárius diktatúra szembegrimaszolásának gesztusa is volt, de legalább ennyire fontosnak éreztem az általános színvonal fölé emelés-emelkedés-emeltetés feladatát. A kényelmes kulturális klisék lebontásának gondolati és cselekvő izgalmát. Gondolatban átpörgetve a korszak közművelődési jellegűnek tekintett sajtóorgánumait (például a Művelődést és mellékleteit), rendre találkozunk a tudósvilág emblematikus neveivel. Írásaik pedig egyáltalán nem akadémiai értekezések lebutított változatai: olykor friss felfedezéseket, eredményeket itt először bemutató közlemények, amelyek egyszerre felelnek meg a tudományos szakszerűség kritériumainak és a szélesebb közönség általi olvashatóság és befogadhatóság feltételeinek.
2.
Azt gondolom, a közelmúlt egyik vállalható és folytatásra érdemes öröksége éppen ez: törekvés a szakszerűség és a „laikusbarát” megszólalás összehangolására, ezt azonban a mai adottságok között talán nehezebb megvalósítani, mint anno: az akadémiai szféra fokozatosan kiépítette a maga intézményi és publikációs rendszerét a minőségbiztosítás szigorú, olykor túlságosan is formalizált kritériumaival, és ebben sajnos nem nagyon kapott helyet a közszolgálatiság. Másfelől a közművelődés intézményi hálózata is örvendetesen kiépült, házak, változatos programok és kiadványok állnak az érdeklődők rendelkezésére, a helyi igényeket figyelembe vevő profillal és a közművelődés ügye iránt elkötelezett munkatársakkal (ennek belátásához elegendő szétnézni az EMKE honlapján). A specializálódás jó, de megvannak a hátulütői: a két szféra teljes elszakadása egymástól reális veszély, amit azonban tudatos tervezéssel, fokozott odafigyeléssel meg lehet előzni. És vannak reményre okot adó példák: a rendszerváltás után az EMKE égisze alatt megjelent kiadványok szinte mindenikét fel lehetne sorolni a Kolozsvár 1000 évétől az Erdély reneszánszáig: olyan kötetekről van szó, amelyek a legkifinomultabb szakmai igényeket éppúgy kielégítik, mint ahogyan a távolabbról érkező érdeklődésének is képesek megfelelni. Ékes bizonyítékai tehát annak, hogy nagyon is lehetséges az érintkezés az úgynevezett tudományos és az úgynevezett közművelődési szféra között.
Ma a kultúra szervezését és tervezését szerencsére nem kötik gúzsba ideológiai előírások, elvileg pluralizmus van; ez a pluralizmus pedig felszínre hozott, kanonizált olyan trendeket, amelyek létjogosultságát rétegkultúraként nem kívánom elvitatni, de mint afféle ódivatú értelmiségi egyáltalán nem tudok örülni annak, amikor a látványos igénytelenség, kreativitásnak álcázott műveletlenség válik „menővé”, a klasszikus pedig nevetségessé. A közművelődés bizonyára képes erre értékorientált alternatívát kínálni és ezt feladatának tekinteni
3.
A kérdés múlt időre vonatkozó első részét az előbbiekben talán megválaszoltam. Jelen munkám fókuszában a magyar régiség irodalom- és művelődéstörténeti anyagának feltárása, értelmezése, új szempontokból való megközelítése áll. Intézményi hovatartozásom nyilvánvalóan tudományos fórumokon való rendszeres megjelenést és közlést vár el tőlem. És bár ebben a tekintetben panaszra nincs okom, fájdalmasan érzem a bőrömön a múltvesztés (néha a múlttal való tudatos szakítás) egyre erősödő divatját – olykor hiányzik nekem a tágabb kontextus. Talán éppen emiatt igen fontosnak tartom, mondhatni, szívügyem, hogy időnként szélesebb körben is megmutathassam: a múlttal való foglalkozás több, mint öncélú múltba nézés. A múlt értékeinek feltárása a jelen megértésének egy sajátos feltétele.
Jegyzetek
1 Gábor Csilla, Évfordulók évadja – Kalevala, Művelődés, 1985/10, 39–40.
2 A Szolgálattevő újságírás felcímű sorozat írásai 1988 őszén jelentek meg.
3 Karácsonyi gyermekelőadásként a Balogh Elemér–Kerényi Imre-féle Csíksomlyói passió részletét adaptáltam elemista gyermekek számára; középiskolásokkal és egyetemistákkal pedig Robert Bolt Kinek se nap, se szél című Morus-drámáját vittük színre (sokukon évekre rajtamaradt a szereposztásban kapott név). Mivel Vas István fordításához akkor nem tudtunk hozzájutni (de nekem, minthogy kötelező tananyag volt az angol szakomon, birtokomban volt az eredeti szöveg), magam fordítottam le a szöveg részleteit (és évekkel később elképedve konstatáltam, hogy a saját fordításom helyenként szóról-szóra egyezik a Vas Istvánéval).
