1.
A Magyar Értelmező Szótár szerint a közművelődés egy adott társadalomnak a művelődése, illetve szellemi fejlődése. Másképpen mondva ugyanezt: általános kulturális életállapot, és annak fejlesztése egy közösség – a mi esetünkben az romániai magyarság – javára. Nincs mit a magam részéről ehhez hozzátennem, ezért nem is törekszem más meghatározásra. A mindennapi gyakorlatban ez zavartalan magyar nyelvű oktatást jelent az iskolázás minden szintjén, nyomában pedig cenzúra nélküli magyar nyelvű sajtót, színházat, eleven kulturális és egyházi (templomi) életet. A művelődés konkrét lehetőségének a biztosítása a felsorolt intézményeknek, illetve az intézményeket vezető személyiségeknek a felelősségteljes feladata.
2.
Sajnos, a számbeli kisebbségben élő közösségeknek mindig számolniuk kell a többségi oldal támasztotta nehézségekkel, hátrányokkal, hiányosságokkal, akadályokkal és akadályoztatásokkal. Ügybuzgó lelkes emberek azonban ilyen körülmények között is találnak túlélési és megmaradási lehetőségeket a művelődés vonatkozásában. Márton Áron püspök írta 1945-ben húsvéti körlevelében a következőket: „A teremtő Isten elgondolása szerint a kis népek létjoga éppoly erős, mint a nagyoké. Élni akaró nép még kisebbségi sorsban sem törődhetik bele abba, hogy magát feláldozza a többség nemzeti önzésének, mely a természetjog és az isteni törvények által megvont határokat túllépi. Valamint abba sem, hogy idegen testnek tekintsék, s mint ilyen, szabad vadászterülete legyen annak a másik önzésnek, melyet a közélet bírálói korrupció néven ostoroznak. Egy nemzet élni akarása sohasem jelenthet egyet egy másik halálos ítéletével”. Itt rögtön eszembe jut a két világháború közötti magyar vallás- és közoktatásügyi miniszternek, Klebelsberg Kunónak egy ma is időszerű, nagyon súlyos megállapítása, mely szerint „háromféle magyar van: a hencegő, a panaszkodó és a cselekvő magyar”. Az első kettőből soha nincs hiány, annál inkább a cselekvő magyarból. Cselekvő magyarok viszont nehéz időkben és helyzetekben is előbbre tudták vinni a közművelődés ügyét mind a tömbben, mind a szórványban, mind a zárványban, mind pedig a „szigetnek” számító sajátos régióban. Konkrét példákat azért nem sorolok fel, mert valamennyien ismerünk joggal híressé vált cselekvő személyiségeket és jól működő intézményeket, amelyek sorában a 70 éves Művelődés is jelentős helyet foglal el, amelynek a további munkájához erőt és kitartást kívánok. Ad multos annos!
3.
Katolikus papként az igehirdetés feladatára vállalkoztam elsősorban. Teljesen új helyzet állt elő számomra az 1989-es politikai változásokkal. Addig, éppen 1948-tól, a Művelődés születése évétől kezdődően, nem volt lehetősége egyházunknak, illetve papjainak, hogy írásban is vállaljanak közművelődést szolgáló feladatokat, nem lévén egyházunknak semmiféle sajtója. Bizonyos kompromisszumokkal lehetett volna ugyan, mint volt a protestáns testvér egyházaknak, de amikor felajánlották a lapindítás lehetőségét, az ajánlatot tevő állami funkcionáriusoknak a legendáshírű Áron püspök ezt a kérdést tette fel: „Mondják, uraim, lesz-e cenzúra”? Válasz: igen. Mire a főpásztor: „Akkor mi megvárjuk azt az időt, amikor nem lesz”. Nos, ez az idő az említett ’89-es év decemberével érkezett el számunkra, s 1990 februárjában meg is jelent a Keresztény Szó című hetilap, amely időközben havi kulturális folyóirattá terebélyesedett, megszülve ugyanakkor a hetenként megjelenő Vasárnapot. Az alapító főszerkesztő Bajor Andor volt. Alig egy évvel később, 1991-ben bekövetkezet halála után püspöki kinevezés alapján én lettem főszerkesztője mindkét lapnak, s ilyen minőségben végeztem munkámat 16 éven keresztül.
Papként nagyon fontosnak tartottam Jézus tanításának a rövid, könyv formájában is olvasható összefoglalását, s így rendre megjelentek alábbi címeken a köteteim: Mindannyiunk Miatyánkja (1997), Mindannyiunk hitvallása (1999), Mindannyiunk Tízparancsolata (2002), Isten vasár- és ünnepnapi igéinek breviáriuma Á-év (2003), B-év (2005) C-év (2006), Húsz éve szabadon Csíksomlyón (2009), valamint Címzettek és feladók (2011). Baráti elismerésként tartom számon a „néhány tisztelőm” által 70-ik születésnapomra összeállított Örökérvényű igazságaink című emlékkönyvet is. A felsorolt kiadványokon kívül két dokumentumfilm is készült közreműködésemmel a tovatűnt időben, felerészben a magam, felerészben pedig a Xantus Gábor szövege alapján: az Áron püspök életét elsőként (!) bemutató Emelt fővel (1993–1994) és a Duna Televízió által készített portréfilm, a Farkaslakától Kerekdombig Jakab Gáborral (2015) című.
Nagyon szerényen azt gondolom, hogy a felsorolt művekkel, három kis közösségben tartott rendszeres igehirdetésemmel és jelentős személyiségek (Bajor Andor, Fodor Sándor, Lászlóffy Csaba, Cs. Gyimesi Éva, Csávossy György, Senkálszky Endre, Guttmann Mihály, Bács Lajos, Kántor Lajos, Venczel Árpád) temetése alkalmával elmondott gyászbeszédeimmel valamelyest hozzájárultam 56 éves papságom alatt a romániai magyarság közművelődéséhez.
