Száz éve született Imreh István (1919-2003)

Imreh István születésének 100. évfor­dulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt em­lékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Aka­démiai Bizottság Történelemtudomá­nyi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudo­mányi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferenci­án. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudo­mányosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát.

Imreh István közel négy évtizedig volt a Babeş−Bolyai Tudományegyetem tanára, színes egyéniségével, tudomány iránt elkötelezettségével, segítőkész­ségével, kedvességével számos diák­nemzedék kedvenc oktatója, aki nem­csak tanított, hanem egyúttal nevelt és példát mutatott. Benkő Samu úgy emlé­kezett vissza, hogy közvetlenül a háború után, 1946 elején azért kérték fel a csak néhány évvel idősebb Imreh Istvánt a Móricz Zsigmond Kollégium igazgatójá­ul László Gyula tanárelnök mellé, mert „mi már első találkozásunkkor meg­kedveltük a mondandóját érdekfeszí­tően, de minden mesterkéltség nélkül megformáló előadót”, aki „bennünket zöldfülű emberpalántákat intellektuá­lis partnereknek tekintett”. „Sokoldalú­sága, irodalmi és művészeti tájékozott­sága, természetszeretete és érdeklődése az élő és élettelen világ tudományos kérdései iránt, mind-mind alkalmassá tették arra, hogy értő résztvevője legyen a fiatalok kezdeményezte diskurzusok­nak.” Nyitottságát, fiatalos lendületét sikerült végig megőriznie, idősebb diák­társaink is lelkesedtek érte. A még ereje teljében levő tanár 1983-ban, a magyar nyelvű egyetemi oktatás felszámolása nyomán nyugdíjba vonult. A fiatal és idősebb kollégákkal azonban továbbra is tartotta a kapcsolatot, önzetlenül se­gítette munkájukat. Kezdő kutató vagy vidéki tanár levelére, kérdésére ugyan­olyan lelkiismeretesen válaszolt, mint elismert, tekintélyes szakemberekére. Kései jóvátételként az 1989-es fordu­lat után professzorrá nevezték ki, most pedig születésének századik évforduló­ja tiszteletére a Történelem és Filozófia Kar egyik szemináriumtermét Imreh Istvánról nevezik el.

Szintén munkásságának kései elis­meréseként 1991-ben a Magyar Tudo­mányos Akadémia kültagja lett, később pedig a Kolozsvári Akadémiai Bizottság alapító tagja volt. Imreh István tudományos munkás­sága több előadás témája volt a konfe­rencián. Interdiszciplináris szemléle­te, elméleti érdeklődése is hozzájárult ahhoz, hogy időtálló műveket alko­tott; szerencsésen tudta ötvözni a for­rásfeltárást a megújuló elméleti és módszertani keretekkel. Ő még ah­hoz a nemzedékhez tartozott – akár­csak a három évvel ezelőtt ünnepelt Jakó Zsigmond –, amelyik számára a népszolgálat nem puszta jelszó volt. Im­reh István munkásságának is meghatá­rozó eleme volt a népe, szülőföldje iránti elkötelezettség. Nemcsak tudományos munkássága kapcsolódik szorosan szü­lőföldjéhez, hanem igen fontosnak tar­totta a tudomány és a közönség közti kapcsolatot, a tudománynépszerűsítést. József Attilát parafrazálva: ő egész népét akarta nem középiskolás fokon taníta­ni. Amíg egészsége engedte, ernyedet­len szorgalommal járta be Székelyföld és Erdély falvait és városait, előadáso­kat tartott, egyúttal ápolva a diktatúra nehéz éveiben is az identitástudatot, de ugyanez a szándék tudományos mun­kásságára is jellemző.

Találó, amit Trócsányi Zsolt írt a törvényhozó székely faluról írt kö­tete kapcsán: „Imreh István történet­írói munkássága nem egyszerűen sza­kírói tevékenység. Egészében véve, akár közvetlenül is, tudatformálásra szánt munka. A sepsibodoki szociográfiától indult pályaíve végül is a kiindulópont fölé tér vissza: az óhatatlanul, akara­tunkon kívül velünk élő történelemtől a megismert és tudatosan vállalt tör­ténelemig, az őrzéstől az értékőrzésig. Tudományos művének értékét egy­ben annak »tudományon túli« értéke is adja.”

Imreh István élete és munkássága azt példázza, hogy még a diktatúra ne­héz körülményei között is meg lehetett őrizni az emberi méltóságot és lehe­tett – bár roppant erőfeszítések árán – értékálló műveket alkotni. Ő ezt a kö­vetezőképpen fogalmazta meg, és egy tőle származó idézettel zárom köszön­tőmet: „a rendtartó székely falu vilá­gában való több évtizedes elidőzésem megtanított egy dologra, ha sorsom különben is nem tanított volna meg rá. Minden embernek tartoznia kell vala­hova. (…) Nem lehet elsodrottan élni. Nem lehet a napokban éppen csak el­gyámbultan és a világ sodrására ráha­gyottan élni, terv nélkül perspektívák és elképzelések nélkül. Kell kötődni, kell érezni azt, hogy kötelességek jár­mában fogottként kell életemet élnem azért, hogy igazán szabad emberként élhessek.”