A kolozsvári Mátyás Napok, az Amaryllis historikus táncegyüttes, László Bakk Anikó és a szép emlékű Szabó Anikó elválaszthatatlan, már-már fogalomszámba menő jelenlétek, történések Kolozsvár rendszerváltozás utáni művelődési életében. Az alábbiakban a 81 éves, nagyon tevékeny Anikó néni, a kolozsvári Mátyás Napok szellemi védnöke, ötletembere meséli el, hogyan született a tánccsoport és az ünnepségsorozat ötlete, hogyan alakult ez utóbbinak a sorsa az elmúlt harminchárom év során.
– A rendszerváltás után valósággal felpezsdült az erdélyi magyar művelődési élet. A ’90-es évek elején alapították újra a kommunizmus idején elcsökevényesített magyar középiskolákat, szinte egyszerre alakultak újra vagy indultak be a különböző kulturális intézmények, sajtótermékek. Azóta eltelt egy fél emberöltő. Azok a művelődési tényezők, amelyek akkor bontottak szárnyat és kezdtek szorgos nemzetépítő munkába, mára energikus, öntudatos felnőttekké váltak: a múlt év decemberében ünnepelte fennállásának 35. évfordulóját egyetlen kolozsvári magyar napilapunk, a Szabadság, idén januárban volt a Helikon irodalmi folyóirat 35 éves születésnapi ünnepsége, a Györkös Mányi Albert Emlékház a 32. évét tölti az idén. Hány éves a Mátyás Napok, és hogy szolgál a kedves egészsége?
– Nagy örömünkre a Mátyás Napok idén a 33. kiadásához érkezett. Természetesen ez idő alatt adódtak különféle nehézségek, de mindig ott állt tettre készen a lelkes kis csapat, hogy megvívja harcát a szervezés sárkányával, legyőzze őt, és minden évben szép történetet kerekítsen mindannyiunk örömére nagy királyunk, Mátyás születése napján, szülővárosában, mindig más és más darabjait mutatva fel a város nem csak kézzelfogható, ám legalább olyan értékes kincseinek. Istennek legyen hála, idén is megtörtént velünk a csoda: ezen írás megjelenésekor már lezajlottak a 33. Mátyás Napok.
Azonban 33. évünk betöltése fölötti örömünkbe sajnos nagyon nagy szomorúság vegyül: Szabó Anikó, a valamikori Amaryllis együttes művészeti vezetője élete delén, alkotóereje teljében tavaly októberben elhunyt. Sudár termetével, derűs lényével nem lehet már közöttünk, de Anikó örök időkre ránk hagyta a reneszánsz muzsika és tánc szeretetét, így az idei Mátyás Napok első rendezvényét, a táncelőadást az ő emlékének szenteltük.
– Tudjuk, hogy bő harminc éven át a balettiskolában működtél zenetanárként. Milyen kihívásokat tartogatott számodra a balettnövendékek zeneértésének fejlesztése?
– Egy napon az iskolában felmerült bennem az igény, hogy diákjaim a saját mozgásnyelvükön tudják kifejezni azt a zenedarabot, amellyel éppen foglalkoztunk. Ekkor jöttem rá, hogy én sem ismerem például a menüett-tételnek megfelelő tánclépéseket. Amint tudjuk, a menüett népszerű tánc volt a 15–18. században, udvari bálokon, de parasztmulatságokban is táncolták (miként a gavotte-ot, az allemande-ot és így tovább). A későbbi korokban a táncjellegű zenedarabok önálló életre keltek, a táncokat nem járták már rájuk. Szerencsére a táncok leírása fennmaradt a tánckönyvek lapjain, ám ezek olvasása különleges szakértelmet igényel.
Másfél évig sikertelenül próbálkoztam, nem találtam rá a régi korok táncainak szakértőjére. Végre 1992 februárjában egy régizenekoncert után megismerkedtem Kovács Gábor magyarországi zenetanárral, táncoktatóval, akiről kiderült, hogy éppen historikustánc-tanulmányokat folytat Londonban. Gábor örömmel vállalta, hogy bemutató kurzust tart Kolozsváron. A Szabadságban meghirdetett tanfolyamra húsz fiatal jelentkezett. Nekik köszönhetően fordult a figyelem Kolozsváron a régizene és -tánc felé. Nagyon tetszett nekik, amit tanultak, szinte abba sem akarták hagyni a gyakorlást, a műfaj művelését, ezért 1992 októberében – a népi táncház mintájára – reneszánsz, avagy historikus táncházat indítottunk. Hallatlan sikere volt, egyre többen jöttek, minden alkalommal egyre kisebbnek tűnt a Német Demokrata Fórum terme. Később a Francia Kulturális Központ udvarán zajlottak a táncházak.
A historikus táncház ötletéből bontakozott ki a másik gondolat: ha már Mátyás szülővárosában, a szülőháza közelében korabeli táncokat táncolunk és népszerűsítünk, akkor legyen a királyunknak királyi születésnapja – rendezzünk Mátyás Napokat. Szerencsés egybeesés volt, hogy éppen kerek évforduló következett: az 550.
A plusz impulzust egy negatív élmény adta: 1992 novemberében Gheorghe Funar, a hírhedt polgármester újra a Mátyás-szobor talapzatára tétette az 1932-es, Iorga-féle kegyeletsértő román feliratot. December elején a Szent Mihály-templomban tartott ökumenikus istentisztelettel és a Főtér körüli néma körmenettel több ezer résztvevő tiltakozott a szobor meggyalázása ellen. Aznap is, a szobor hátán körben, mint kicsi katonák – mintha Fadrusz János által lettek volna oda tervezve –, ott álltak a galambok. Akkor döbbent belém az a gondolat, hogy a galambok helyett nekünk kellene védenünk a szobrot. Védenünk, és nemcsak ezzel az egyszeri körmenettel, hanem következetesen, évről évre. A mi feladatunk szellemi védőgyűrűt vonni mindazon érték köré, amit a Mátyás-szoborcsoport Kolozsvár főterén képvisel. Ez lett az én ars poeticám.
– Mikor és hogyan indult be Kolozsváron a Mátyás Napok elnevezésű rendezvénysorozat – Mátyás király születésnapi ajándéka városától, annak lakóitól?
– A táncház hetek óta működött már, kevéssel az első Mátyás Napok előtt megszületett a táncegyüttes is. Nagyon szerencsés ötlet volt, hogy Szilágyi N. Zsuzsa, valamikori táncosunk az első perctől, 1992-től kezdve naplót írt az eseményekről. 1999-ben Anikó vette át tőle a krónikás szerepét. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 30 éven át, 2002-ig rögzítették a történéseket. Beszámolóik megtalálhatók az interneten, amolyan modern krónika (blog) formájában. Most Zsuzsa feljegyzését idézzük az első Mátyás Napokról: „A születésnap megünneplése az interetnikusság és reneszánsz hangulat kettősség jegyében zajlott le, amely szerintünk természetszerűen következett az Amaryllis reneszánsz jellegéből. Ha reneszánsz és Kolozsvár, akkor Mátyás – ez volt a képletünk. A rendezvényre meghívtuk a város vezető értelmiségét, románokat, magyarokat és németeket. Az ünnepély 1993. február 24-én Mátyás szülőházában zajlott le. Szerencsére a legtöbb meghívottunk eljött, s így egy színes, gazdag műsor állt össze. Az Amaryllis is előadott néhány táncot. Saját bevallásunk szerint is hagyományteremtő szándék vezérelt, amikor megtartottuk az első Mátyás Napot. Sok régi európai városban élnek ilyen hagyományok, van olyan hely, ahol egy-egy ilyen alkalommal szinte az egész város beöltözik korabeli ruhákba, vásárt rendeznek stb. Kolozsvárott is megvannak az ehhez szükséges feltételek: reneszánsz múlt, régi épületek, még várrészlet is, itt született »legendás Mátyás«. És ami szintén fontos: egyetemi város, tehát van egy olyan szélesebb réteg, amely fogékonnyá tehető e korszak iránt. Így okoskodtunk...”
– Miként állt össze minden egyes évben a program, kiket szólítottál meg, kik csatlakoztak még hozzátok?
– Az első években spontánul alakult ki a műsor. Az ünnepségsorozat egyik fénypontja az Amaryllis táncelőadása és a táncház volt. Mindkettőt a közelmúltban elhunyt Szabó Anikó vezette. A zenei részhez – a táncosoknak muzsikálni vagy önálló koncertet tartani – régi és új barátainkat hívtuk meg, például Budapestről a Csörsz Rumen István vezette Musica Historica együttest, Kobzos Kiss Tamást, valamint Andrejszki Judit énekest a Musica Profana nevű együttesével, és a Canlar elnevezésű, 16–17. századi klasszikus török zenét játszó együttest Sudár Balázs turkológus vezetésével, a hazaiak közül pedig a nagykárolyi Collegiumot, a székelyföldi Codexet és így tovább. Számos vendégelőadót éveken át visszahívtunk a Mátyás Napokra, ők nagyon szívesen jöttek, és a mai napig tartjuk velük a kapcsolatot.
A nem zenei műsort az ars–scientia–ludus (’művészet–tudomány–játék’ – szerk. megj.) hármasság jegyében igyekezett összeállítani kicsi, de annál lelkesebb szervezőcsapatunk.
Arsnak mindig rendeztünk képzőművészeti kiállítást – például Kákonyi Csilla festményeiből (1995), Forró Antal munkáiból (1996), de volt Cseh Gusztáv-emlékkiállítás (2002), Soó Zöld Margit és más kolozsvári kortárs képzőművészek munkáit bemutató tárlat is. Könczey Elemér kiállítása 2004-ben arról maradt nevezetes, hogy karikatúráival „kitapétázta” a szülőház lovagtermének a falait, a megnyitó ünnepség végén pedig mindenki hazavihetett néhányat a rajzokból emlékbe. A képzőművészeti kiállítások csúcsának a Pennaforgatók Mátyás király mesebirodalmában címűt tartom, amelyet 2018-ban a magyar országgyűlés által meghirdetett Mátyás-emlékév jegyében szerveztünk. Húsz hazai fiatal illusztrátor munkáját tartalmazta, és Szabó Zelmira, az Amaryllis Baráti Társaság egyik alapító tagja volt a kurátora. A tárlat a kolozsvári Bánffy-palota pincegalériájától indult, és egy évre rá a törökvágási egyházközség Kányafő Galériájában zárult, közben pedig – a budapesti Magyarság Háza jóvoltából – bejárta a Kárpát-medencét.
Feltétlenül meg kell említenem a Mátyás Napok történetének egyik legkiemelkedőbb eseményét: a Mátyás király egykori könyvtárából, a világhírű Bibliotheca Corvinianából származó kódexlapok és kötetek (digitálisan feldolgozott) hasonmásainak erdélyi vándorkiállítását, amely az Országos Széchényi Könyvtár, az Amaryllis Társaság és a kolozsvári Művészeti Múzeum együttműködése révén jött létre 2008-ban.
Scientiának különböző előadásokat tartottak Kolozsvár jeles személyiségei. Például Pozsony Ferenc Mátyás király folklórbeli szerepéről (1995), Horváth Andor a görög világról reneszánsz tükörben (2000), Kurta József a gyulafehérvári Öreg graduálról (2002), Gaal György a szülőházról (2004), Lupescu Radu Vajdahunyad váráról (2008), a hétszáz éves Kolozsvárról (2016), Hunyadi Mátyás királlyá választásáról (2018), Lupescu Makó Mária Mátyás király híres könyvtáráról (2015). A scientiát (tudományt) illetően az egyik legnevezetesebb rendezvény a Reformáció mint szellemtörténeti stáció című volt 2002-ben, amelyen Bakk Miklós politológus, valamint a történelmi egyházak képviselői – köztük Böjte Csaba atya és Bálint Benczédi Ferenc unitárius lelkész – beszélgettek izgalmas megközelítésben a témáról.
Ludusnak változatos gyerekprogramokat igyekeztünk összeállítani, mivel a Mátyás Napokra mindig nagyon sok gyerek jött. A szervezők a saját gyermeki, játékos énjük révén találták ki az óvodások, kisiskolások számára a különböző elfoglaltságokat. Ötletből nem volt hiány, ám a programok nem valósulhattak volna meg a sok lelkes támogató és szervezőtárs nélkül.
– Mondj példákat, mivel leptétek meg Mátyás apró népét évről évre?
– Elmaradhatatlan mozzanatok voltak a Hunyadi János vagy Mátyás témájú rajzversenyek és kiállítások, de nem hiányozhatott a szintén Mátyással kapcsolatos mesehallgatás, bábelőadás, vetélkedő sem. Ebben gyakran lelkes fiatalok segítettek. A Korzo Egyesület művészettörténészei – Újvári Dorottya, Barazsuly Viktória Adrienn és Víg Boglárka – ötletes foglalkozásokat, vezetett sétát tartottak a gyerekeknek a szülőházban a Mátyás Napok több kiadásán. 2019-ben például egy Mátyás királyhoz kapcsolódó családi munkafüzetet és társasjátékot mutattak be. Ugyancsak 2019-ben a NECC (Nature Education Community Center) biológusegyesület tagjai – Király Blanka, Macalik Kunigunda, Pénzes Janka és Rés Katalin – által szervezett Egyszer volt Budán kutyavásár című, a magyar kutyafajtákkal való játékos ismerkedésen vehettek részt a gyerekek, 2020-ban pedig a Keresd a hollót! természetismereti foglalkozásukon.
Különösen szép emlékét őrzöm az 1995-ös Hunyadi János és a déli harangszó című gyermekrajz-kiállításnak, amelyet Hunyadi János fia, Mátyás születésének 555. évfordulóján szerveztünk. A kiállítás megnyitóján a magyar opera emeleti előcsarnokában felsorakoztak a zeneóvodásaim – ötvenöt kisgyermek –, és mindegyikük egy-egy tortát tartott a kezében, amit a szülei készítettek. Még a kisegér is tortamorzsát falatozott akkor...
A játékosság, a ludus akkor csúcsosodott ki, amikor egy vedernyi kavicsot gyűjtöttem a Szamos medréből... Az óriástorta behozatalakor – én a zeneóvodában használt „kocogó” hangszeremmel (a nyakbavalóként hordott két lyukas kövecskével – szerk. megj.), a szülőház lovagtermében összegyűlt sokaság pedig a kavicsokkal „kísérte” a Kodály Zoltán gyűjtötte nagyszalontai köszöntőt: „Serkenj fel, kegyes nép, mosolyog az hajnal...”
– Mekkora volt valójában, és hogy készült az óriástorta?
– A Mátyás Napok nagyon várt mozzanata volt az óriástorta. Több éven keresztül sikerült elővarázsolnunk, mégpedig úgy, hogy felkértem a szülőket – legtöbbször a Waldorf-iskola elemi osztályainak szülői közösségét –, hogy süssenek otthon piskótatésztalapokat, gyűjtsék össze őket, és aztán az Amaryllis-fiatalok két napig készítették hozzá és kenték rá a krémet, vagy maguk a szülők rakták össze a helyszínen, akár az asztalt is összetoldva, ha kellett. Az első óriástorta elkészítését Octavian Buracu, az Interetnikus Párbeszéd Egyesület elnöke támogatta anyagilag. Buracu úr az első években több alkalommal is támogatott bennünket.
A játékossághoz tartoztak másféle, Mátyást köszöntő gesztusok is, mint például amikor 2012-ben a Fadrusz János alkotta szoborcsoport körül Géber Sándor galambász felröptette a madarait, vagy mint amikor 2013-ban a király születésének 570. évfordulója alkalmából éppen ennyi lámpást engedtünk fel az égre a szobor mellett.
– Mi jellemzi még a Mátyás Napok programsorozatát, milyen elveket követtetek?
– A Mátyás Napok jellegét a kezdet kezdetén úgy határoztuk meg, hogy a rendezvénysorozat legyen mindig apolitikus, interetnikus és ökumenikus. Az utóbbi száz évben a város viszonyulása Mátyás király emlékéhez nem volt felhőtlen. Sokan kitörölték volna őt az emlékezetünkből, szobrát fizikailag is eltüntették volna a Főtérről, és ha ezt nem lehetett, akkor meggyalázták, többször, különféleképpen. Nagyon fontos tudatosítani az emberekben: Mátyás király emléke városunk közös értéke, érdemeinek megismerése, ápolása, népszerűsítése, tisztelete összerdélyi feladat. Amikor csak tehetjük, igyekszünk román vagy német ismerősöket, barátokat is megszólítani és bevonni a Mátyás Napok rendezvénysorozatába akár előadóként, akár közönségnek. Meghívottaink közt több alkalommal szerepeltek az Erdélyben együtt élő etnikumok prominens képviselői, például Marius Tabacu, Smaranda Enache, Elena Șorban, Ilse L. Herbert, Wilfried Schreiber. Én mindig úgy viszonyultam mindenhez, ami Mátyás királlyal kapcsolatos, mintha az uralkodó a kortársunk volna: gyakran elgondoltam, ehhez vagy ahhoz mit szólna, vajon összevonná a szemöldökét vagy mosolyogna... Ilyen egyszerű tulajdonképpen.
– Miben áll a Mátyás Napok felekezetközisége?
– A tizedik Mátyás Napok után elnökünk, Macalik Arnold kezdeményezésére a gyermeknap, az angol, francia, zsidó, örmény, török nap mellett „templomnapot” is rendeztünk. Évről évre Kolozsvár más-más templomát választottuk, és felkértük a templom lelkipásztorát, hogy gyülekezetével ünnepeljen velünk. Ez azt jelentette, hogy a Mátyás Napokat záró vasárnapon a szokásos liturgia mellé vagy utána bekerült a reneszánsz zene, vagy a prédikációban említés történt városunk legnagyobb szülöttjéről. A történelmi magyar egyházak szakrális terei közül csak a Szent Mihály-templomban nem voltunk még. Aztán következhetnek a görögkatolikusok.
– Mit jelent az „ő is a miénk” kifejezés, amit gyakran hallani a Mátyás Napokkal kapcsolatban?
– A kifejezés Szilágyi N. Zsuzsától származik. A Mátyás Napok szervezését évről évre egy többé-kevésbé állandó kis csapat bonyolította le, de mindig koncentrikus körök alakultak körülöttük ismerősökből, barátokból, lelkes, áldozatkész emberekből, akiknek a Mátyás Napok egy életérzést jelentett. Ki-ki a maga ötlete és tehetsége szerint kapcsolódott be a szervezésbe vagy a programba. Teljes képtelenség lenne mindannyiukat felsorolni, de néhányukat megemlíteném:
Dan Judith (Kolozsvár) zenetanár, Waldorf-tanító és férje, a szép emlékű Dan Victor orgonista, akik három fiukkal együtt gyakran muzsikáltak a Mátyás Napokon. Többször tartottak blockflötés minikoncertet, kiállításmegnyitót, Judith pedig bevezette a Waldorf-iskolában az óriástorta hagyományát és a „kis Mátyás Napokat”.
Szabó Zsolt (Budapest), a Musica Profana együttes művészeti vezetője, aki gyönyörű pszaltériumot (trapéz alakú pengetős hangszer, reneszánsz festményeken angyalok tartják a kezükben, szerk. megj.) készített nekünk – a hangszert most a Madéfalván élő, valamikori Amaryllis-táncosok, Ványolós András (karnagy) és felesége, Orsolya (zenetanár, szopránénekes) használják.
Keresztesi Ildikó (Nagykároly), a Carmina Renascentia régizene-együttes művészeti vezetője, aki Deák Endre együttesének hagyományait viszi tovább mentoruk halála óta, 2012-től. Ildikó volt a Balassi Bálint-emlékünnepségünk énekese 1995-ben. Lánya és fia a 2016-ban újjáalapított Amaryllis együttes alaptáncosai voltak.
Bogáti Bokor Ákos (Nagykároly), az óriástorták egyik készítője. A Yesterdays progresszívrock-együttes alapító vezetőjeként számos reneszánsz dallamot átdolgozott a zenésztársaival, és sikeres koncertet tartott ezekből az egyik Mátyás Napokon.
Wilfried Schreiber (Kolozsvár), a Romániai Német Demokrata Fórum kolozsvári fiókjának egykori elnöke, akinek jóvoltából kezdetben – amíg ki nem nőttük –, a szövetség székházában tarthattuk a táncházat.
Bánffy Béla (Kolozsvár), a Natura Paper-vállalkozás tulajdonosa, aki sok éven keresztül értékes ajándékkal látta el a meghívottakat: a műhelyükben készült merített papírra nyomtatott középkori Kolozsvár látképével.
Kiss Ármánd (Marosvásárhely), a gyermekfoglalkozásokon ő alakította a bohócot. A képzőművészeti egyetem végzőse volt, Ioan Sbârciu növendéke festészet szakon.
A 2009-ben alakult UniCante egyetemi kórus és karnagyuk, Fekete Miklós, akik azóta is hűséges barátaink: az idén éppen tizedik alkalommal gazdagították a Mátyás Napok műsorát. A Mátyás Napok barátai közé tartozik a kolozsvári Fonte di Gioia kamaraegyüttes is, amely a Bánffy-palotában tartotta alakuló koncertjét 2008-ban a Corvinákat bemutató vándorkiállítás megnyitóján, és máskor is muzsikált a Mátyás Napokon (például 2018-ban).
– Melyek a legemlékezetesebb Mátyás Napok számodra, vannak-e kedvenceid?
– Mindegyik évnek megvolt a maga szépsége, izgalma, fénypontja. Az 1995-ös, szám szerint a 3. Mátyás Napok jutottak leghamarabb eszembe, amikor Balassi-estet tartottunk. Zsúfolásig telve volt a magyar opera terme, de késett az egyik meghívott. Rögtönöznöm kellett a türelmetlenkedő közönségnek. Az üres színpadon hirtelenjében csak az jutott eszembe, hogy megkérdezzem: miért gyűltünk mi itt össze, kit ünnepelünk, és – a köveimmel kikocogtattam a ritmusát: „Má-tyás ki-rályt”. A terem visszasuttogta: „Má-tyás ki-rályt”. Én jó hangosan megismételtem, amire háromszoros dübörgő „Vivat!” hangzott fel.
– Van-e olyan tervetek, amit még nem sikerült megvalósítanotok?
– Évről évre arra törekedtünk, hogy hangsúlyozzuk Kolozsvár királyi szülőváros jellegét. Mindig igyekeztünk a szülőházban is szervezni történéseket. Köztudomású, hogy Mátyás király szülőháza – amely az évszázadok során otthont adott a szőlősgazdának, majd Szilágyi Erzsébetnek, az újszülött és a kisgyermek Mátyásnak, később néprajzi múzeumnak, szegény sorsú fiatalok kollégiumának –, jelenleg a Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem egyik székhelye. Egyrészt, ahhoz, hogy a királyi születésnapról a király szülőházában megemlékezhessünk, minden évben rektori engedélyért kell folyamodnunk, olykor még bérleti díjat is kell fizetnünk. Másrészt a házigazda képzőművészeti egyetem a mai napig csak a nyári vakációban enged be látogatókat az épületbe, és a látogatási idő nagyon szűk. Ez elég visszás helyzet számunkra, de a város mindenkori polgáraira és a turistákra nézve is.
A tervünk túlmutat a Mátyás Napi ünnepségsorozaton. Negyedszázada foglalkoztatja az Amaryllis Társaságot a Mátyás király szülőházában bárki által látogatható emlékhely létesítésének, esetleg múzeum működtetésének a kérdése. Rég hiányzó színfoltja ez Kolozsvárnak, és nem is akármilyen. Van olyan ötletünk, amely mind az Amaryllis Társaság, mind a képzőművészeti egyetem számára elfogadhatóan rendezhetné a helyzetet: ha a szülőház kertjében felállíthatnánk a Mátyás király életterei című kétnyelvű (román, magyar) kiállításunkat, és a látogatók legalább ide beléphetnének, azzal a probléma gordiuszi módon megoldódna. (Ha sikerül, pótolnunk kell még az angollal.)
– A jó tündér minél előbb teljesítse ezt a kívánságunkat, és éljen soká a kolozsvári Mátyás Napok rendezvénysorozat, szervezőivel és közönségével egyetemben!
