Szabó Anikó 1970. április 26-án született Szatmárnémetiben. Gyerekként nagyon szeretett szabadon tornázni, azonban az iskolában a tornasport követelményeit durvának érezte, ezért ezt nem folytatta. Érettségi után Kolozsvárra jött tanulni. Az egyetem elvégzését követően a Tipo Holding cégnél, majd a Gloria nyomdánál dolgozott, végül a Verbum Kiadó tördelőszerkesztője lett. A Vasárnap című katolikus hetilap mellett számos, a kiadónál megjelent könyv neki köszönheti szép arculatát. A szabadidejében ugyancsak a szépséget kereste: sokoldalú, kreatív egyéniségét mindig gazdagította valamilyen tanfolyamon, képzésen, majd bőkezűen továbbadta tudását, megosztotta velünk élményeit, ránk sugározta szeretetét. A kolozsvári Amaryllis historikus táncegyüttes alapító tagja, táncosa, és egy bizonyos időszakban a művészeti vezetője is volt. Anikó táncos szakmai portréját vele készült beszélgetések részleteiből és jó barátok visszaemlékezéseiből próbáltuk felvázolni.
Anikó és a tánc
1992 tavaszán először tartottak Erdélyben historikus tánctanfolyamot, majd ősztől a fiatalok kérésére, László Bakk Anikó zenetanár ötletére, a népi táncházak mintájára régizenés táncesteket. A kéthetente megrendezett historikus táncház hamarosan nagyon népszerűvé vált, és hosszú éveken át működött.
Amikor az Amaryllis Társaság 2019 őszén újraindította a reneszánsz táncházat – természetesen Szabó Anikó irányításával –, Nagy-Hintós Diana, a Szabadság napilap munkatársa interjút készített vele. (Összeköt, közösséggé formál a tánc és az ének. www.szabadsag.ro, 2019. október 25.) Ebből a beszélgetésből először az derül ki, hogyan talált rá Anikó a reneszánsz táncokra, mi vonzotta őt ehhez a különleges műfajhoz. Anikó a diákbentlakásból indult el erre az útra a szobatársai hívására, kezében frissen vásárolt furulyájával, hogy a régizenés táncházban muzsikáljon. Bátortalanul állt be a táncba, nemsokára viszont saját magát is meglepte: sikerült megtanulnia a táncokat, és azonnal meg is szerette azokat.
„Annak idején engem leginkább ezeknek a táncházaknak a hangulata fogott meg. Lámpalázas alkat vagyok, így minden egyes fellépés nagy izgulással járt. Ezért is szerettem jobban a táncházat, hiszen itt teljes mértékben átadhattam magam a táncolásnak, és közben sok jó emberrel ismerkedhettem meg” – mondta. Anikó ezután arról mesélt Dianának, mit nyújthat testileg, lelkileg a reneszánsz tánc annak, aki gyakorolja:
„A ritmus, a mozgás természetes a testünkben. A tánc egy elemi kifejezési forma, mélyen belénk van gyökerezve. Örömöt, bánatot, szenvedélyt egyaránt ki lehet fejezni a tánccal. Természetes módon harmóniába kerülünk saját magunkkal és a környezetünkkel. A tánc és az ének összeköt, közösséggé formál. A tánc gyógyító lehet. Legfontosabb eleme a táncos belső világa, a lélek, amit te adsz bele a táncba, és ez lesz a gyógyulás forrása. A tánc erőt, magabiztosságot, sugárzást, gyengédséget, befogadást, nyitottságot ad a táncosnak.”
„A reneszánsz tánc egyik előnyének tartanám, hogy nemcsak nádszálkarcsú hölgyek sajátíthatják el, hanem nőiesebb idomokkal megáldott nőknek is jól áll. Aki szeret táncolni, az az egész lényén keresztül sugárzik, függetlenül attól, milyen alkatú. Gondoljunk csak a Brueghel-festményekre, süt belőlük az életöröm. Akinek van lehetősége nemcsak megtanulni ezeket a táncokat, hanem reneszánsz jelmezbe bújni, megtapasztalhatja, hogy ilyen alkalmakkor a nemesebbik énünk kerül felszínre” – tette hozzá.
Egy évvel ezelőtt Molnár-Gál Katalin beszélgetett Anikóval életútjáról (Érzem, hogy öröm tölti ki a lelkemet. www.romkat.ro, 2024. március 3.):
„A szabadidőmet egyre nagyobb mértékben foglalta el a tánc. Érdekes, hogy a reneszánsz kor zenéje vonzott elsősorban. A barokkot is nagyon szeretem, de az sokkal merevebb, kötöttebb, a zene is jóval díszesebb, de mégis korlátolt. Ilyen szempontból a reneszánsz sokkal nyitottabb. A reneszánszban olyan művészeti ágra találtam, amelyben nem azt éreztem, hogy elapad, hanem hogy minél többet kapsz belőle, annál jobban kinyílik, annál több szépséget tud feltárni. A táncban is. Pont azért, mert ott is mindig azt éreztem, hogy nem születtem azzal az adottsággal, hogy jó táncos legyek, és nagyon sokat dolgoztam érte, hogy eljussak oda, ahova eljutottam. Amikor már sokan családot alapítottak – ez az én életemben nem alakult így –, az új táncosok teljes bizalommal kértek, hogy tanítsam őket. Minél többet csinálod azt, amit szívesen csinálsz, amire időt, energiát fordítasz, abban jó leszel. Nekem ilyen volt a tánc.”
„Az Amaryllis nyomot hagyott a világban”
A régizene- és táncklub – ahogyan eleinte hivatkoztak ezekre a találkozásokra a szervezők és a résztvevők – 1992-ben indult, 1993 januárjában választott nevet magának, és 1993. február 24-én az Amaryllis-klub fiataljai már előadtak néhány táncot. Merre vitte az út Anikót, mi volt a következő „tánclépése”? Tudjuk: az Amaryllis együttessel a szépség felsőbb fokára lépett. Szilágyi N. Zsuzsa, az Amaryllis valamikori táncosa 1992-től 1999-ig (azután 2022-ig Anikó) krónikát vezetett az együttes életéről: részletesen feljegyezte a próbák, előadások szakmai vonatkozásait, és persze a baráti társaság által átélt élményeket, humoros helyzeteket is). Zsuzsa feljegyzéseiből idézünk.
1993. április 4., vasárnap – A tánccsoport létrehozása. „Mivel számos meghívást kaptunk, felmerült a tánccsoport létrehozásának gondolata. Annál is inkább, mert a meghívások között voltak olyanok is (mint például a segesvári), amelyekre már egy bizonyos fokú minőség is kellett. Húsz ember kezdett el komolyabban dolgozni (Bethlendi Júlia, Laczi Levente; Macalik Kunigunda, Fehér Árpád; Szabó Anikó, László Bakk Áron; Tóth Mari, Filip Ignác; Szatmári Ildikó, Orendi István; Bálint Emese, Kovács József; Szabó Zelmira, Hunor; Magyarosi Enikő, Forró Albert; Krámli Judit, Török Zoltán; Szilágyi N. Zsuzsa, Galaczi Árpád). Próbáinkat eleinte a Német Demokrata Fórumnál tartottuk, majd később a Magyar Állami Opera balett-termében.”
Az első kolozsvári reneszánsz tánctanfolyam és a táncházi gyakorlások után Anikó folyamatosan továbbképezte magát: év közben többnyire Kolozsváron, de részt vett több nyári tánctáborban is (például Homoródon, Kisdisznódon, Szentendrén, Egerszalókon).
1994. augusztus eleje. „Itt volt Gábor és az együttese, egy hétig táncokat tanultunk és a meglévőket csiszoltuk. Ekkor tanultuk a So ben mi ch’a bon tempo, Lucretia Favorita, Branle Torche, Branle Charlotte, Petit riense táncokat és az Allemande egy új változatát. Nagyon hasznos volt ez az intenzív hét. Megbeszéltük, hogy mit fogunk táncolni a Balassi-napokon, mi illik korban a műsorba. Elhatároztuk, hogy majd jövő nyáron rendezünk velük egy közös turnét itthon és Magyarországon.”
2025 márciusában Zsuzsa hozzátette: „Az első szakaszban nem volt művészeti vezetőnk, közösen dolgoztunk a Gábortól kapott instrukciók alapján. Pont ez volt a jó benne, hogy összeadtuk a közös tudásunkat, ötleteinket, kijavítottuk egymást annak szellemében, hogy ki mit jegyzett meg Gábor szavaiból. Jegyzeteltünk, volt egy közös táncfüzetünk (ahova általában Galaczi Árpád jegyezte le a táncokat). A közösen kitalált műsorokban hihetetlen energia volt, mert mindannyian részesei voltunk a folyamatoknak. (...)”
„Itt volt Gábor...”, azaz Kovács Gábor zenész és táncoktató Magyarországról. Ő tartotta azt a bizonyos első kolozsvári historikus tánctanfolyamot 1992-ben, amelynek nyomán beindult a reneszánsz táncok kultusza Erdélyben, és rendre megszülettek az ilyen jellegű együttesek. Gábor zenetanári, karvezetői pályája mellett, annak kezdete, 1990 óta intenzíven foglalkozik a reneszánsz és a barokk kor táncainak történetével és előadói gyakorlatával. Különleges szaktudását Londonban, a Guildhall School of Music and Drama intézetben sajátította el, majd 2006-ban Észak-Írországban doktorált tánctörténetből. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karának tanára és az egyetem kórusának karnagya. Az évek során számos régizene- és/vagy -táncegyüttes művészeti vezetője, több kórus karnagya volt. Számtalan kurzust tartott Magyarországon és Erdélyben, a Csíkszeredai Régizene Fesztivál keretében is.
Az első kolozsvári tanfolyamot rendszeres együttműködés követte: Gábor éveken át (1993–1996, 2007) két-három havonta ellátogatott Kolozsvárra, tökéletesítette az Amaryllis együttes tagjainak tánctudását. Az Amaryllis őt tekinti mentorának.
Kovács Gáborral 2024-ben beszélgettem a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon. Először arról érdeklődtem tőle, milyen élmény volt az Amaryllis tagjaival dolgoznia, miben állt a közös munka szépsége, esetleg nehézsége. „Az Amaryllis különböző generációival találkoztam. Anikóékkal – az első egyetemista nemzedékkel – nagyszerű volt. Ők lelkesek voltak, végtelen energiával. Hosszú órákon keresztül tudtam velük dolgozni a részleteken. Én elég részletes, minuciózus próbákat tartottam nekik, mert amikor az ember fiatal, akkor még túl szigorú. Hajtottam őket rendesen, ők pedig bírták, és állítólag tetszett is nekik. Úgyhogy nagyon jó volt velük dolgozni. Az utánuk következő generációk már csak időnként igényelték a segítségemet.”
Hogyan alakult a táncosok további pályája? – kérdeztem Gábortól. „A legfogékonyabbak, legügyesebbek Anikó, Zsuzsa és Juhász Csilla voltak. Gyönyörűen táncoltak mind a hárman. Tulajdonképpen Csilla már a következő generáció. 2000 őszén mindhárman beiratkoztak arra az akkreditált historikus tánctanfolyamra, amelyet pedagógusoknak tartottam Budapesten, és 2002-ben sikeresen el is végezték azt: táncoktatói diplomát szereztek” – felelte.
A budapesti képzés után Anikó és Csilla alaposan belekóstoltak a barokk táncokba is az Académie de Sablé által Bukarestben, majd Kolozsváron szervezett kurzuson (tanárok: Françoise Denieau, illetve Bérengère Bodénan), valamint a Soproni Régizenei Napok keretében tartott barokktánc-kurzuson (tanár: Széll Rita).
Tudásukat, mint szorgos méhek a virágport, mindig mindenhonnan hazahozták, és továbbadták az együttes tagjainak. „2001-ben kontratáncokat mutattak be, egész hosszú, nagyon sok táncból álló, ügyesen összefűzött műsort. Elegen voltak a zenészek is, színes, ötletes program volt. Amit láttam tőlük, az tetszett. Nem mindennel értettem egyet, de tetszett. Nagyra tartom őket” – tette hozzá Gábor.
Anikóék nem csak az Amaryllisen belül működtek. „Mindennapi kenyérkereső munkája mellett Anikónak volt ideje és energiája a ’90-es évek végén Csillával együtt továbbvinni a nagyenyedi Collegium Gabrielense historikus zene- és táncegyüttes tagjainak képzését (amelyet László Bakk Áron, Tóth Mária és Filip Ignác kezdett el). A kétezres évek elején Anikó dévai lelkes fiataloknak adta tovább a tudását. A dévai Renaissence zene- és táncegyüttes 18 éve folyamatosan működik (a 33. Mátyás Napokon is felléptek)” – egészíti ki a történetet Anikó néni.
Az Amaryllis táncegyüttes szinte egy évtizeden át sikeresen működött. 2002-ben Anikó lett a művészeti vezetője. Rengeteg próbát, előadást, táncház-vezetést, továbbképzést tudhattak maguk mögött, megbecsülés és szeretet övezte őket, bárhol léptek fel. Szakmai átalakulások következtében újabb tíz éven át nem hallottuk az együttes nevét, de szerencsére tagjainak a többsége továbbra is táncolt. Először a 2004 és 2008 közt működő, az Amaryllis utódának tekinthető Passamezzo Historikus Együttesben, majd 2009-től a szintén „Amaryllis-hajtásnak” mondható Passeggióban. Amikor Anikó hosszabb szünet után visszatért táncolni, barátai biztatásának is köszönhetően 2016-ban újraindította az Amaryllist, amellyel még jó öt-hat évig dolgozott. Az Amaryllis jelenleg önálló együttesként nem szerepel, tagjai viszont a Passeggióhoz csatlakozva táncolnak, és zenészeik is aktívak. Mindenképp örülhetünk, hogy az Amaryllis – bármennyi ideig is – létezett, akár az eredeti, akár az új. „Hogy nyomot hagyott a világban, abban biztos vagyok... Ha ebben nekem volt egy pici szerepem az elején, arra büszke vagyok... Nem éltünk hiába” – mondta végül Kovács Gábor.
„Jobban átélem a zenét tánc közben”
Ugyancsak a tavalyi régizene-fesztivál idején beszélgettem a Madéfalván élő Ványolós házaspárral. Orsolya zenetanár a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolában, de alkalomadtán zongorista, orgonista és szopránénekes is. Férje, András a Madéfalvi Schola Gregoriana gyermekkórus és a Lux Aurumque Kamarakórus karnagya, valamint a csíki zenetanárokból álló Ars pro Toto Énekegyüttes tagja. Ványolósék és a kórusok rendszeres fellépői a fesztiválnak, a kolozsvári Mátyás Napokon is gyakran szerepeltek. Orsolya és András 1997–1998 körül, kolozsvári diákéveikben csatlakoztak az Amaryllishez, ahol Anikó és Csilla irányítása alatt kezdték elsajátítani a reneszánsz tánclépéseket, illetve amikor éppen zenészre volt szüksége a csoportnak, akkor muzsikáltak.
Kedves ismerőseimet arról kérdeztem, milyen hangulata volt a próbáknak, milyen élmény volt Anikóval mint tánctanárral dolgozni. Orsi: „A próbák olyanok voltak, hogy soha nem néztük az órát... és mindig kiderült, hogy körülbelül éjfél van, és alig tudjuk hazavonszolni magunkat... Végtelenségbe nyúló, nagyon intenzív próbák voltak. Ha éppen nem mi voltunk a szóló pár, akinek külön táncot kellett megtanulnia, akkor egyebet ismételtünk. Ha éppen nem fellépésre készültünk, akkor is folyamatosan gyakoroltunk, hetente legalább egy alkalommal volt próbánk. Anikó nagyon tapintatos volt, ugyanakkor határozott. Mindig ragaszkodott ahhoz, amit elgondolt, amit meg akart valósítani, viszont alázattal dolgozott. Inkább bátorítani kellett őt, hogy fogjon kicsit szigorúbban minket, mondja ki nyugodtan a bírálatát, hogy haladjon az együttes.”
András: „Tánc közben létrejön egy közösség, ami fantasztikus módon együtt lélegzik, átvitt értelemben, de konkrétan, fizikailag is. A tánc, túl azon, hogy szellemi és lelki közösség, egyben fizikai közösség is. Amikor a táncosok együtt mozdulnak és összetalálkoznak, az nehezen elmondható élmény, misztérium. Emellett nagyon fontossá vált számomra, hogy a zenét megtapasztaljam mozgásban (…) Ma is azért szeretek táncolni, mert jobban átélem, megélem a zenét tánc közben, ezáltal pedig jobban megértem a zene struktúráját is. (…) feladatnak tekintem, hogy a zenének a táncon, a mozgáson keresztüli jobb megértését másoknak is átadjam. Nagy ajándék volt számomra, hogy a sok feszültség, frusztráció, ami gyermekkoromtól felgyűlt bennem, azt a zene és a tánc feloldotta valamilyen módon, valamennyire. Az, hogy teljesebbé váltam, biztosan ennek is köszönhető.”
Több, mint hobby, majdnem hivatás
Az alábbiakban Filip Ignác, a Csíkszeredai Régizene Fesztivál művészeti igazgatója sorait olvashatják. Filip Ignác Kolozsváron kezdte pályáját zenetanárként a ’90-es évek elején. Tanári munkája mellett akkoriban a saját együttesét, a középiskolásokból álló Choreát vezette, de a régizene- és táncok művelése révén – nagy valószínűséggel Anikó néni közbenjárásával – hamarosan összebarátkoztak az Amaryllis-tagokkal. Ezek után az Amaryllis sokszor táncolt Filip Ignác későbbi együttese, a sepsiszentgyörgyi Codex muzsikájára.
„Szabó Anikó az Amaryllis táncegyüttesben szerzett tudását a Csíkszeredai Régizenei Nyári Egyetemen is kamatoztatta, ahol hét egymást követő évben reneszánsz és barokk táncot tanított 2012 és 2018 között. A nyári egyetem 2008-ban indult Filip Ignác kezdeményezésre a Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében, ahol kezdetben Kovács Gábor oktatta a táncot. Ugyanaz a Kovács Gábor, aki 1992-ben László Bakk Anikó és Filip Ignác meghívására először tanított Romániában reneszánsz táncot Kolozsváron, amelynek résztvevőiből alakult később az Amaryllis együttes. Anikó a Csíkszeredai Régizene Fesztivállal párhuzamosan zajló eseményeken hat napon át napi két kurzuson oktatta a „szép mozgást” reggel 8.30 és 9.30 között a Régizenei Nyári Egyetem minden résztvevő hangszerese és énekese számára, majd 10 és 13 óra között főtárgyként a historikus táncra feliratkozott diákok számára. A nyári egyetem záróhangversenyein a tánckurzus résztvevői is bemutatták tudásban és mozgásban való gyarapodásukat. A Régizene Fesztivál hagyományosan reneszánsz táncházzal zárult minden évben, amelyet Anikó vezetett.
Anikó többször fellépett párjával, Szutor Péterrel a Codex Régizene Együttes előadásain, amelyek a reneszánsz táncok varázsát adták tovább a felnőtteknek, valamint leckehangversenyek keretében a gyermekeknek. A zenés-táncos mesejátékok az udvari–népi táncok párhuzamait mutatták be a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi előadásokon.”
Anikó amatőrként kezdte a táncolást, majd egyre komolyabban foglalkozott vele. A táncos, táncházvezető, táncoktató gyönyörű muzsikával és mozdulatokkal teli, de vívódásoktól sem mentes kanyargós útjának állomásai – az eredeti Amaryllis, a Passamezzo, a Passeggio, és az új Amaryllis – után, amelyeket rendkívüli szorgalommal és kitartással ért el, 2019-ben újabb „tánclépésre” szánta el magát:
„(...) amikor elindult a táncművészeti szak a kolozsvári Sapientián, felkértek, hogy tanítsak. Nagyon tetszett, hogy nem szakbarbárokat akarnak kiképezni, hanem arra törekednek, kóstoljanak bele mindenféle műfajba, és menet közben döntsék el, hogy milyen irányba akarnak továbbhaladni. Persze a Sapientián a fő hangsúly a néptáncon van, de ugyanúgy helye van a kortársnak, a balettnek, és én is így kerültem bele a tánctanításba, mivel a kezdetek kezdete a reneszánsz. Azért csak a reneszánsz és nem korábbi, mert ekkor kezdték el feljegyezni.” (Érzem, hogy öröm tölti ki a lelkemet, www.romkat.ro, 2024. március 3.)
Nagy utat tett meg a félénk egyetemista, aki alig mert beállni a táncházban a körbe, amíg oda jutott, hogy egyetemi szinten oktathatta a korabeli táncokat. Sajnos, betegsége miatt ez utóbbi munkát már csak nagyon rövid ideig folytathatta. A „stafétabotot” valamikori táncos csoport- és tanulótársa, a Passeggio együttes vezetője, Juhász Csilla vette át tőle. Ő adja tovább most a Sapientia EMTE diákjainak a régi korok mozgáskultúrájában szerzett gazdag tapasztalatát és gyakorlatát. Amikor pedig a Passeggio alkalmanként kiegészül az Amaryllis elárvult táncosaival és muzsikusaival, és újra együtt van a társaság két fele, amely valaha egyetlen Amaryllis-szárból „virágzott” ki, olyankor bezárul a kör, összeilleszkedik a körív két vége, akárcsak egy szép reneszánsz koreográfiában.
