Farkaslaka a Nyikó-patak felső folyásának partján helyezkedik el, itt született 1897. szeptember 19-én a székely nép legnagyobb írója, Tamási Áron. A nagyvilágot bejáró, Kossuth-díjas népi író Budapesten hunyt el 1966. május 26-án, kérésére mégis szülőföldjén, a farkaslaki templomkertben lelt örök nyugalomra. Az író halála után felújították a faboronás, háromosztatú, zsindelyes szülőházát, majd emlékházzá alakították azt, és 1972. szeptember 24-én megnyitották a közönség előtt. Az író által használt bútorzat, személyes használati tárgyai, valamint a kinyomtatott műveiből, leveleiből és fényképeiből összeállított gyűjtemény is megtekinthető a farkaslaki emlékházban.
átlag egy méter széles, nyolctonnányi
andezitsziklából készült.
Kép: www.farkaslaka.eu
A helyi templomdombon, a sírkert előterében található egy három méter magas, egy méter széles, nyolctonnás faragott kőtömb, amely a farkaslaki születésű író életműve előtt tiszteleg. A monumentális alkotáson két kolozsvári szobrászművész, Szervátiusz Jenő, illetve fia, Szervátiusz Tibor dolgozott 1971 és 1972 között, így idén volt ötven éve annak, hogy az emlékművet felavatták. „Hoztak kérésünkre Tusnádról egy követ, de nem volt elég nagy és jó, ezért a Hargita oldalában kerestünk faragásra valót. Mi ketten is részt vettünk a keresésben. Végül is megtaláltunk egy gyönyörű trachitot, melyet Úrasztalának neveztek a népek. Mert a pásztorok ennél a kőnél pihentek, s ettek róla. No, megtaláltuk, de le is kellett valahogy szállítani a hegyoldalról, az Ivó-oldalról! Nem volt könnyű, két traktor mozdította ki a helyéről, és vontatta be Farkaslakára. Ahogyan lemértük, körülbelül kilenc tonnát nyomott” – emlékezett vissza a fiatalabb kőfaragó, Szervátiusz Tibor a közös munkára egy 2016-os vallomásában1.
Az emlékművet abból a hatalmas, méternyi szélességű, bő két köbméteres andezittömbből faragták ki hosszas munkával, amelyet a Hargitáról, a Medveferedőből szállítottak egyenesen a majdani kiállítási helyszínre, nehogy valakinek eszébe jusson újra elmozdítani a hatalmas súlyt.
„A hetvenes évek elején édesapámat megkereste egy írócsoport, és felkérték mint szerintük »egyetlen illetékest«, hogy állítson emléket Tamásinak. Édesapám elvállalta a felkérést, meg is kezdte a tervezést. Ám rövidesen megbetegedett, úgy érezte, hogy nem tudja elvégezni a munkát. Arra gondolt, hogy kell keresnie valakit, aki segít. Csak énrám tudott gondolni, tudta: valódi segítőtárs leszek. Meg is kért, és én elvállaltam. Mindenképpen segíteni akartam neki” – fogalmazott Szervátiusz Tibor. A Tamási-emlékmű történetéből kihagyhatatlan még két személy, a székelyudvarhelyi kórház akkori igazgató-főorvosa, Bakk Elek, és felesége, B. Takács Sára orvos és emlékíró, akit a lelkes csapat tagjai kedvesen csak Sárikának szólítottak.
A munkát 1971-ben kezdték meg, és 1972 késő nyarára készültek el vele. Szervátiusz Tibor így emlékezett vissza ezekre a hónapokra, és a kihívást jelentő kőtömbre: „Ahogyan lemértük, körülbelül kilenc tonnát nyomott. Iszonyúan kemény, időtálló, vulkanikus kőzet volt, gyönyörű, acélkékes, szürke színezettel. A templom mögé állították fel, az úthoz közel, ahol majd elkezdtük a munkát. Építettek egy kis kamrát a szerszámainknak, meg fedelet a szikla fölé, hogy esőben is tudjunk dolgozni. Gépeink egyáltalán nem voltak, egyedül egy kis köszörű. Csak vésők és kalapácsok, és kis csákányok, amelyekben vídiabetét volt. Ezzel kezdtük megmunkálni ezt a kemény kőzetet. Nagyon nehéz munka volt, két nyarunk ment rá, meg is erőltettem a csuklómat, amelyet hosszú ideig kellett gyógyítani utána.”
Vésés és formálás előtt a kőbe álmodott motívum is változott. Eredetileg egyetlen alakot képzelt a kő síkjába az idősödő Szervátiusz Jenő, a betegsége viszont áthúzta a számításait, így a terv is megváltozott. Apának és fiának együtt kellett döntenie arról, hogy mi legyen a népéhez hűséges szépíró, az örök hazatérő Tamási Áron emlékművén. „Újrakezdtük a tervezést, sokat kellett változtatni rajta, hogy ketten dolgozhassunk majd. A tervezésnél már gondoltunk arra, hogy ki-ki milyen részt vállal magára. Az eredeti terv szerint egyetlen ülő székely lett volna. Ezt változtattuk meg úgy, hogy Tamási műveinek alakjaival népesítjük be a sziklát. […] Úgy alakult az emlékmű, hogy nemcsak Tamásinak, de az egész székelységnek emléket állítottunk” – olvasható Szervátiusz Tibor visszaemlékezéseiben.
Az alakok nem idegenek az olvasóktól; ismerősként néznek vissza a rájuk tekintőkre. „Itt van az az Énekes madár serege: kéz a kézben a szerelmes Magdó és Móka, Bolha kutyájával Ábel, csodás változásaiban Jégtörő Mátyás és Tündöklő Jeromos. Súlyosan lépeget utánuk tüzet árverezni a megsiratott Boda Ferus.”2 Legjellegzetesebb közöttük a bal alsó sarokban meghúzódó Ábel, Tamásinak ez az örök hazavágyakozó, otthonosságra szomjazó, gyermeki önarcképe.
Szervátiusz Jenő szobrászművész Tamási
Áron síremlékét faragja.
Kép: Fortepan/Kovács Annamária
„Amikor az író megérezte, hogy éltében már nem térhet haza, hátrahagyta, hogy a két cserefa között akar megpihenni, kérését pedig sikerült is teljesíteni”, idézte föl a múltat Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület (TÁME) elnöke az idei, 2022. május 29-i ünnepségen, amelyen az író halálának 125. évfordulójára, illetve az emlékkő felavatásának 50. évfordulójára emlékeztek. Magyarország csíkszeredai konzulja, dr. Lukács Bence Ákos azt emelte ki ünnepi beszédében, hogy „a három testvérlélek találkozása rendkívüli, és képletes együttlétük több fontos üzenetet hordoz ma is számunkra. […] tudatosan vállalták az erdélyi magyar művészsorsot, az erdélyi népi élet kifejezését. Abban a korszakban nagy feladat volt ez, különösen kisebbségi létben. Mindhárman felismerték, hogy az egyetemes kultúra szolgálatának lehetőségét, egyediségét a szülőföld sorsának vállalása adja.”3
1972-ben az azóta szintén elköltözött íróutód, Sütő András felidézte, hogyan sétáltak kettesben a majdani emlékmű helyéig. „Még éltében vele jártam itt először; annak előtte nem ismertem Farkaslakát, legalábbis nem a valóságosat, hanem a költőit, az álombelit, amelynek sanyarú sorsából új mítoszként világlott föl a megmaradás etikája: pusztító erők szorításában az ábeli túlvészelés sikoly-kacagása…” Sütő András lírai megemlékezése fölé azt a két szót írta, hogy Tonnás hegyibeszéd. Emlékező és emlékeztető írásának címével utalt a műemlékre, valamint metaforává ötvözte a sziklát és Tamási írói szavainak üzenetét is.
A mára közismertté vált emlékmű annak idején is impozáns, izgalmas látnivalónak bizonyult. Eleinte csak kőtömb volt, Sütő András szavaival élve: „A mélységbeli tömör kőzetek kilenctonnás darabja. Visszavágó, dühös természetével összetörte már a szobrász hagyományos vésőit.”4
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
Az utolsó vésősikkanás visszhangjával emlékezve az íróra és a két szobrászra; közülük a legfiatalabb összegzése a leghelytállóbb: „Úgy alakult az emlékmű, hogy nemcsak Tamásinak, de az egész székelységnek állítottunk emléket.”
Jegyzetek
1 Szervátiusz Tibor visszaemlékezése: Ötven éve hunyt el Tamási Áron. Farkaslaka, Tamási Áron-emlékmű. Háromszék, 2016. május 28. https://www.3szek.ro/load/cikk/91923/farkaslaka-tamasi-aron-emlekmu-otv…
2 Sütő András: Tonnás hegyibeszéd, https://reader.dia.hu/document/Suto_Andras-Csipkerozsika_ebresztese-1112
3 Kettős évforduló Farkaslakán. Hargita Népe, 2022. május 29. https://hargitanepe.ro/kettos-evfordulo-farkaslakan/
4 Sütő András: i. m.
