(Folytatás előző lapszámunkból)
Szabadon szolgálva
Az eufóriás időket követően boldog, de nehéz esztendők következtek a Honismeretre és a mozgalomra. A cselédkönyves orvos, vagy a gyakornokság leteltével első bírósági tárgyalása előtt álló ifjú jogász érezhet hasonlót, én legalábbis ilyesféleképpen éreztem magam. „Kenyéradó gazdánk”, a Hazafias Népfront sírba szállását követően a magunk kenyerén maradtunk, de semmiféle kenyértörésre nem került sor. A népfront a többi, addig pórázán tartott szervezethez hasonlóan minket is feltarisznyált, 8 millió forinttal önállósította a mozgalmunkat, ami hamarosan Honismereti Szövetség névvel civil szervezetté vált, s a pénzt a Honismereti Alapítványban tartottuk. A népfront megyei szervezeteiként működő honismereti bizottságokból néhány hónap alatt – egy megye kivételével, és némileg eltérő megnevezéssel – megyei, valamint fővárosi honismereti egyesületekké, társasággá váltak, s ezeknek a szervezeteknek összefogója lett a Honismereti Szövetség, ami hamarosan jogilag is hivatalosan bejelentett szervezetté alakult, s a megyei szervezetek is kezdtek megalakulni, és bíróságilag bejegyeztetni magukat.
Alapszabályunk szerint: „A honismereti mozgalom olyan önkéntes, egyéni vagy csoportos, sok évtizede működő közösségi tevékenység, amely a lakó- és munkahely, a szülőföld, összességében a haza történelmének, múltjának és jelenének, kultúrájának megismerését, tiszteletét és a nép önbecsülését szolgálja, amely vállalja a nemzeti tudat, a hagyományok ápolását, kulturális, természeti és települési értékeinek megőrzését és gazdagítását.”1 Elég bő kereteket szabtunk tehát ahhoz, hogy a honismereti munka minden területe, sőt árnyalata beleférjen. Mindazonáltal mozgalmunkat 1990-ben komoly érvágás is érte, amire azonban elsősorban nem veszteségként tekintettünk, mert ekkor derült ki, hogy a honismeret – mint többször is hangoztattuk, s úgy is gondoltuk – valóban a közéletiség iskolája. Ugyanis a politikai fordulat után számosan a nagypolitikában, miniszterként, polgármesterként, sokan önkormányzati képviselőként, vagy más politikai, közigazgatási, intézményvezetői beosztásban folytatták munkájukat. Sajnos a tanár- és a tanítóképző főiskolákon, egyetemeken a honismeret mint tantárgy nem kapta meg azt a rangot, ami megilletné. A honismeret sorsa ugyanis az oktatásban is nagyon személyfüggő, az ember pedig, mint tudjuk: esendő, vonakodva gyürkőzik annak, aminek nem föltétlenül muszáj! Jól mutatja ezt a helyzetet az egyik honismereti akadémia fórumán elhangzott mondat a honismereti munkáról: „Vannak ma is olyan iskolák, ahol akadnak még pedagógusok, akik kitűnően értenek ehhez.” Tehát vannak és akadnak! De ugyanott hangzott el az is, hogy „olyan mozgalom jellegű honismereti tevékenység, mint amilyen nálunk van, Európában tudomásom szerint sehol nincsen.” Valóságos hungarikum tehát!
Mégis, a honismeret oktatásban való létjogosultságáért tovább kellett harcolnunk. Pedig „az első szabadon választott kormányban” Andrásfalvy Bertalan lett a művelődési és közoktatási miniszter, aki a Honismeretben fejtette ki, hogy az eltelt négy évtized nemzeti identitásunkat romboló korszaka után a legsürgősebb teendő a magyarság öntudatának és önvédelmi reflexeinek feltámasztása: „…a remélhetőleg szabad magyar társadalomban a honismereti munkának a jelentősége nemcsak megnőtt, hanem egészen más, új feladatokat kap. A honismereti mozgalomban összegyűlt sok olyan tapasztalat, amely immár nem egy mozgalomnak, hanem egy kormánynak kell a programját alkossa.” Az új kultuszminiszer parlamenti bemutatkozásában is elmondta, hogy a jövő magyar iskolájába a népismeretet, a honismeretet a lehetőségek szerint fokozatosan be kívánja építeni. Ám nemzeti céljaink ellenfelei, akik veszélyben érezték a kommunizmus évtizedei során már sikeresen kiépített, internacionalista, nemzetellenes hadállásaikat, s úgy gondolták, már sikerült megtörniük a magyarság nemzeti identitását, mérhetetlenül felháborodtak. Gátlástalan támadások kereszttüzébe került Andrásfalvy, s mivel ő „csak” egy nemzeti érdekeket védő tudós volt, s nem egy pártharcokban edzett, minden hájjal megkent politikus, nem tudott mit kezdeni a politikai egyeduralmát veszélyeztetve érző, megveszekedett sajtóval. A legképtelenebb valótlanságokkal estek a szabad vallásgyakorlatot hirdető, hagyományos kultúránk védelmére és oktatására készülő miniszternek. Nagy igyekezettel próbáltak nemzeti eszméktől való félelmet kelteni az önvédelmi mechanizmusát vesztett társadalomban.2
A Honismereti Szövetség, miközben fokozatosan építette belső szerkezetét, igyekezett tőle telhetően hozzájárulni a társadalom immunrendszerének erősítéséhez. Ilyenek voltak a honismereti akadémiák fő témái. 1991-ben a kommunista diktatúra által halálra ítélt önkormányzatiság volt napirenden, jelmondatul pedig Teleki Pál üzenetét választottuk: „Nem a társadalmat kell államosítani, hanem az államot társadalmasítani!” Ugyanekkor határoztuk el, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel erdélyi honismereti kutatók számára közösen meghirdetett pályázat díjazására 100 000 forintot ajánlunk fel. Akkor még könnyebben ajánlgattunk ilyen támogatásokat, hiszen tartott a Népfont hozománya, s a viszonylag erős infláció miatt „tőkénk” is jól kamatozott.
Az 1992-es évfolyamban először történt, hogy mind a hat számban szerepeltek a moldvai csángó magyarok, akik hagyományos műveltségükkel és tragikus sorsukkal egyre szervesebb részeivé váltak a történelmünknek és népi kultúránknak. Az 1. számba a csíkszeredai József Attila Iskolában tanuló csángó diákok falujukról írt dolgozataiból válogattam.3 Ugyanebben a számba került a Moldva 1959-ben utolsóként megszüntetett magyar tannyelvű iskolájában tanító Kallós Zoltán Lészpeden gyűjtött Három árva balladája, valamint a gyűjtő moldvai emlékei, köztük a csángó sorsnak egy idős lujzikalagori csángó által markánsan megfogalmazott lényege: „ha kell, oláhok vagyunk, ha kell, magyarok vagyunk, ha kell, katolikusok vagyunk, ha kell, csángók vagyunk, ha kell, mindenféle vagyunk, de azok vagyunk, amik vagyunk.”4 A 2. számba került kedves barátom – azóta már falustársam –, Tankó Gyula írása a gyimesi csángóknak a csíksomlyói pünkösdi búcsún való részvételéről.5 Beke György a „csángók vándorapostolától”, Domokos Pál Pétertől búcsúzott,6 én pedig azt mutattam be, hogy egy évszázaddal korábban, a 19–20. század fordulóján mennyivel őszintébb, a későbbi sovinizmusnak még a jelét sem mutató adatokat tartalmazó helyismereti lexikont tudott létrehozni a román tudományosság, amiben kevés kivételtől eltekintve megbízható adatokat közölnek a moldvai falvak magyar népességéről, őszintén kinyomtatva számos olyan településről, hogy sînt unguri, ahol száz év eltelte után már csak az öregek közt akad, aki emlékezett magyarul beszélő felmenőire.7 Az 5. számban Lakatos Demeter szabófalvi csángó népköltővel foglalkoztunk, mégpedig három cikkben is. Többször meglátogattam Demetert – óvatosan, hogy a szekuritáte által besúgással megbízott szomszédjainak fel ne tűnjön –, de itt arról írtam, hogy miként emlékeznek falustársai az akkor már 18 esztendeje elhunyt népköltőre. „Pogocsás ember volt” – hangzott a válasz, vagyis szeretett tréfálkozni.8 Libisch Győző, Lakatos Demeter Búcsú az ifjúságtul címmel Domokos Pál Péter költségén megjelent verseskötetének sajtó alá rendezője, és a 2003-ban a költő valamennyi elérhető művének a róla elnevezett Csángómagyar Kulturális Egyesület által megjelentetett gyűjteményes kötetének szerkesztője a népköltő verseinek irodalmi és néprajzi értékeiről írt.9
1993-ban került sor a Lakitelek Alapítvány által 1991-ben kiírt, az egész Kárpát-medence magyarságának szóló „helytörténeti és paraszti önéletíró” pályázatok termésének betakarítására. A pályamunkák túlnyomó többsége a maradék-Magyarországból érkezett, de jött 34 pályamunka Erdélyből, 18 a Felvidékből, 4 a Vajdaságból, 2 Kárpátaljáról, 1 a Drávaszög Horvátországba került részéből. A pályázat zsűrijében részt vett szinte a teljes szerkesztőbizottság, valamint jó néhány szerzőnk. Parlamentünk egykori felsőházi termében volt a felemelően ünnepélyes eredményhirdetés, amit a következő szavakkal indítottam: „A 479 pályaműben a magyar nép évszázadnyi idő alatt megélt, több mint húszezer esztendőnyi szenvedése jelenik meg.” A 25 tagú zsűri titkára, Demeter Mária pedig elmondta: „A XX. századi magyar történelem sajátos, helyi vonatkozásaiban még feltáratlan eseményeiről, hiányzó történelmünkről szólnak a talán legmegrázóbb történetek. Legtöbbször a kortárs szemtanú, a túlélő szenvedő alany, de gyakran az idős emberek vallomásait gyűjtő és feldolgozó kutató a szerző. Második világháborús frontélmények, hadifogság, a börtön- és a lágerélet, papok meghurcolása, kuláküldözés, az 1956-os forradalom helyi történései, a téeszbe terelés átélt részleteivel, valamint a külhoniak részéről a kisebbségi lét sorskérdéseivel foglalkoznak a hiteles, hézagpótló írások.”10
Nem hagyhatjuk ki a Honismereti Szövetség munkáját tükröző Honismeret folyóirat bemutatásakor az 1994-ben meghirdetett Emese Álma – Mítosz és történelem című honismereti vetélkedőnket, amin – mivel a Duna TV vállalkozott közvetítésére – 720 háromfős csapatban 2160 diák és 400 felkészítő tanár vett részt, a külhoniak közül Felvidékről 3 és Erdélyből 6 csapat is bekapcsolódott. „Érdekes színfoltjai voltak a versenynek – mondta értékelésében Kanyar József – a beiktatott játékos dramaturgiai feladatok: sámánszertartások megrendezett eljátszása, mintha a hajdani diákszínjátszások elevenedtek volna föl a vetélkedők folyamán.” Tanulságul pedig megállapította azt a mára egyre többek által elfeledett igazságot, hogy „modern ember csak úgy lehet európai polgár, ha megtartja nemzeti identitását is”.11
Az 1995. június 30-án tartott tisztújító közgyűlésen megújult a Honismereti Szövetség vezetése és a Honismeret szerkesztőbizottsága: dr. Kanyar József tiszteletbeli elnök lett, az elnökséggel engem tiszteltek meg. Egyre természetesebben érvényesítettük meggyőződésünket: a feldarabolt nemzet számára nagyon fontos, hogy történelmét, kultúráját továbbra is egységben lássuk. Ezt igyekeztünk visszatükrözni az erdélyi, a szlovákiai, a vajdasági, a kárpátaljai, a várvidéki magyarok helyzetével foglalkozó tanulmányok közlésével. De cikket közöltünk Magyarország és Európa több államának nemzetiségi politikájáról is. Az áttekintésből kiderül, hogy miközben Európa országainak többségében évszázadok következetes és eszközeikben kevéssé válogató módszerekkel pusztították kisebbségeiket, beolvasztották, vagyis nyelvüket, kultúrájukat szinte teljesen elsorvasztották, aközben Magyarországon az őshonos lakosság „két pogány” közé szorulva élet-halál harcát vívta saját nemzetiségének megmaradásáért. Hol a keletről támadó tatár, török veszedelem ellen, amely fizikai létünket támadta, hol a nyugat felől fenyegető osztrák hatalommal szemben, akik a pozsonyi csatavesztésüket feledve és feledtetve, újra és újra ránk zúdulva, fizikai megsemmisítésünk mellett identitásvesztésünkre is törekedtek. S mert mi nem pusztítottuk el a különböző helyekről, időkben és okokból nálunk meghonosodott nemzetiségeket, a minket hatalmukban tartó osztrákok, ha módjuk volt rá, nem átallották ellenünk uszítani őket. Igaza volt a kétszáz esztendeje született Petőfi Sándornak, mikor egyik versében így kiáltott fel: Isten csodája, hogy még áll hazánk!
A nemzettudat jelentőségét mutatja, hogy az 1996. évi, Csongrádon tartott XXIV. Honismereti Akadémia fő témája Nemzettudatunk ezer esztendeje volt. A megnyitón Kanyar József jövőbelátóan figyelmeztetett – pedig még nyolc évre voltunk a EU-hoz való csatlakozástól –, hogy „hamisan cseng az az európaiság, amely idegenkedik a nemzet fogalmától. A magyarság csak nemzettudata és erkölcsi élete magasra emelésével ünnepelheti a honalapítás 1100. évfordulóját!”12 Az egyik szekciót éppen a nemzettudat és a közoktatás kapcsolatának szenteltük, s hogy miként segítheti ennek erősödését a sokat vitatott nemzeti alaptanterv. Itt mondtam el, hogy „akármilyen jó Nemzeti Alaptervünk van, akármilyen jó oktatási törvényt hoz a parlament, rendeletet a kultuszminisztérium arról, hogy nemzeti szellemben kell oktatni és nevelni (!) a diákokat, ha pedagógusaink nem éreznek erre belső késztetést. De ha a tanító, a tanár fontosnak tartja, akkor bármelyik tantárgyban megtalálja a lehetőséget a nemzeti identitás erősítésére. Tudjuk, hogy a lusta kutyát sem lehet bottal a nyúl után hajtani. De ha olyan pedagógusokat nevelnek a képzőben, akik azt vallják, mint kedves tatai tanárbarátom, hogy »mi ezt akkor is csinálnánk, ha megtiltanák« – akkor van remény a nemzeti identitás megerősödésére.”13
*
Az államalapítás millenniumán, a XXVIII. Honismereti Akadémiát a királyok városában, Székesfehérváron tartottuk. Az ünnepi szónok Andrásfalvy Bertalan volt, s mint ízig-vérig pedagógus, arról beszélt, hogy mi az üzenete Szent István fiához írt, de mindnyájunknak szóló intelmeinek. „Első királyunk számára – mondta – nyilván nem az volt fő kérdés, hogy vajon itt tanultuk-e a Kárpát medencében a földművelést, a szőlőművelést, a borkultúrát, a kovácsmesterséget és az ötvösművészetet, vagy sem?” Ő, aki oly határozott eréllyel teremtett egységet az olykor széthúzó magyar törzsek között, aligha gondolt arra, hogy fél évezred múltán jön majd egy ítélőmester, aki kijelenti, hogy „a honfoglaló magyarok utódai a magyar nemesek, és a magyar nép, a jobbágyság az itt talált, legyőzött, szolgaságba taszított népek utóda, amivel az országlakók 96%-át tagadta ki a magyarságból.”14 De talán arra sem gondolhatott, hogy lesz idő, amikor „mint oldott kéve hull szét nemzetünk”. Hogy az államalapítás után 241 esztendővel a „magyar urak röhögve várják, hogy jöjjön a tatár, és leckéztesse meg ezt a gőgös királyt”, aki visszavette tőlük a II. Endre által szétherdált javakat; hogy 526 év múlva lesz egy erdélyi vajda, aki „jól bevált” számításból seregével „lekési” a sorsdöntő mohácsi csatát. S hogy a sor végére tekintsünk, azt se gondolhatta, hogy még ezer év múltán is lesznek olyanok az „annyi balszerencse közt, oly sok viszály”, s „egy ezredévnyi szenvedés után”, a csonkán, de mégiscsak megmaradt országban, képesek lesznek a magyarságot sújtó – mikor náci, mikor bolsi, mikor globalista – érdekeket támogatni.
Az ezredfordulón „közhasznúsági feladataink” között megkülönböztetett helyet kaptak a diákokat mozgósító rendezvények, elsősorban a Felkelt a napunk… című millenniumi vetélkedő, aminek szervezése során „fontos szempont volt, hogy a nemzet minél nagyobb része átérezze a Szent István-i örökség jelentőségét, érzelmileg minél közelebb kerüljön első királyunk szellemiségéhez. A vetélkedő sikere minden várakozást felülmúlt: 1503 háromfős csapat jelentkezett, az előválogatón 586 hazai és 86 külhoni csapat, a Kárpát-medencei döntőben pedig 30 hazai és 5 külhoni csapat vett részt. Megállapíthattuk, hogy az úgynevezett »mai fiatalok« között igenis szép számmal akadnak, akik érdeklődnek a tartalmas, fantáziájukat is megragadó és megmozgató történelmi feladatok iránt. A vetélkedő azt bizonyította, hogy a profi tudás és az amatőr lelkesedés összefogva és együtt dolgozva csodálatos dolgokra lehet képes.”15
*
Magyarország 2004. május elsején csatlakozott az akkor oly ígéretesnek tűnő Európai Unióhoz. A 2003. április 12-én tartott népszavazáson a szavazásra jogosultak 46%-ának 84%-a, vagyis a szavazók kisebbik fele eldöntötte, hogy Magyarország az Európai Uniónak nevezett gazdasági szervezet részévé válik. Az esemény természetesen felértékelte a nemzeti identitást szolgáló honismereti mozgalmat, hiszen mi a kezdetektől fogva arra törekedtünk, hogy ellensúlyozzunk mindenféle kozmopolita, internacionalista, globalista, vagyis minden, a magyarság nemzettudatát és önvédelmi képességét veszélyeztető irányzatot, pedig az EU akkor még nem mutatta ki a foga fehérjét. Gyakran idéztük Györffy Istvánnak a nemzeti művelődésről 65 esztendeje megfogalmazott szavait: „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai műveltség nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapíthatjuk az európai művelődést.” Azóta rá kellett jönnünk, hogy bizony Európa – legalábbis az Unió – egyáltalán nem kíváncsi a mi értékeinkre, hanem egészen más „értékeket” favorizál. Számtalanszor kellett csalódnunk az Európai Unió magasztos célkitűzéseinek értékállóságában, de néhány igen fontos témában nem kellett csalódnunk, hiszen eleve nem várhattunk semmi jót. Így a sorskérdéseink egyik legsúlyosabbjában, a Trianon óta határainkon túlra rekesztett magyarok helyzetének „európaibbá” válásától azért sem remélhettünk semmi jót, mert hiszen azokat éppen az európai nagyhatalmak diktálták, mégpedig két alkalommal is.
2005. január 21-én elhunyt tiszteletbeli elnökünk, dr. Kanyar József. Elszorult torokkal búcsúztunk tőle, mert nehezen tudtuk elképzelni a honismereti mozgalmat az ő irányítása, tudása, bölcs tanácsai, karizmatikus egyénisége nélkül. Mert „a honismerettel és általában a nemzeti táj- és népismerettel foglalkozó lelkes amatőrök szervezetének nagy szüksége van olyan szakemberek támogatására, akik fölismerték a tevékenység nemzetépítő és tudománysegítő szerepét, azonosulni tudnak célkitűzéseivel, és szakmailag hitelesítik mozgalmukat” – mondottam azon a zimankós februári napon a Farkasréti temető Makovecz tervezte ravatalozójában. Alig száradtak fel a könnyeink, derűsebb ünneplésre nyílott alkalmunk, mert tizenöt éves lett a Honismereti Szövetség, és krisztusi korba lépett a Honismeret. Folyóiratunkról is megemlékeztem szövetségünk évfordulóján, bár mint mondtam: „A lap szerkesztőjeként nem tudok róla elfogultság nélkül beszélni. Az indokoltnál talán büszkébb vagyok az eredményeire, de hiányosságai is jobban fájnak, mint ha kívülállóként tekintenék rá.” Sajnos ma is időszerű, ahogy akkor jellemeztem a helyzetet: „Elszomorító, hogy a terjesztés bürokratizmusa és a posta közömbössége miatt évről évre csökken az előfizetők száma, s részben a magunk tehetetlensége miatt nem sikerült elérnünk, hogy utcai árusításban ismét kapható legyen a Honismeret. Az is elszomorító, hogy a megyei honismereti egyesületek több száz fős tagságának csak töredéke fizeti elő és olvassa a lapot. Pedig úgy éreztem, s érzem azóta is, hogy a Honismeret jól szolgálja nemcsak a mozgalmunkat, de minden, átlagosnál nagyobb műveltségű és érdeklődésű olvasó bőven talál benne tudását gyarapító, magyarságát vagy nemzetiségét pallérozó közleményeket. A Honismeret 35. évében elhatároztuk, hogy a honismereti közösségek tevékenységének serkentése érdekében március 24-ét, mozgalmunk forrásvidékének kiemelkedő személyisége, Bél Mátyás születésnapját a Honismeret Napjának nyilvánítjuk. „A honismereti mozgalmat – írtuk – mindig olyan emberek éltették és irányították, akik munkásságukat a hagyományból feltárt többletértékekből igyekeztek gazdagítani. Reméljük, hogy a következő esztendőkben a Honismeret Napjára készülve és azt megtartva, megsokszorozhatjuk a honismeret szolgálatában kifejtett erőfeszítéseinket, még szélesebbre tárhatjuk szellemi műhelyeink kapuit, hogy ezek a napok mozgalmunk piros betűs ünnepei legyenek.”
„Oly távol vagy tőlem, és mégis közel…”
Tizenkét esztendővel ezelőtt megváltam a Magyar Művelődési Intézettől, és a Honismeret szerkesztésétől nyugdíjba mentem, de nem nyugalomba, s így búcsúztam a szerkesztőbizottságunktól: „Kedves Barátaim, csak ide megyek a szomszédba. Mi az a 800 kilométer az internet világában? Ne feledkezzetek meg rólam, ne feledkezzünk meg egymásról, és ne felejtsétek el: 2010 szeptemberében csak lakóhelyet változtattam, és nem hazát!” Azóta pedig új otthonomból, Gyimesből szemlélem és segítem folyóiratunk nyomomba lépő szerkesztőit, Selmeczi Kovács Attila és 2015-től Hála József példás munkáját. A Honismereten pedig, akárhogy is nézem, nem találok különösebb változást sem a külcsín, sem a belbecs tekintetében. Ez pedig igencsak megnyugtató számomra, s elhessenti azt a – nem éppen kínzó, de a nyúltagyamban mégiscsak motoszkáló – lelkiismeretfurdalás-félét, amivel a – ha nem is süllyedő, de mégiscsak – elhagyott hajóra gondolok A Honismeret változatlan pontossággal jelenik meg, és olyan gazdag tartalommal, amilyen gazdag csak lehet az olyan lap, amely szerzőgárdájának nagyfokú önzetlenségére van utalva. Bevált tehát a sejtésem, hogy nincs pótolhatatlan ember – hálistennek! Szerkesztője helyett immáron inkább az olvasója, olykor szerzője vagyok a Honismeretnek.
A 2016. 3. számban olvasom, hogy a Honismereti Szövetség megkapta a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díjat, Gulyás Gergely miniszter úr szavai szerint: „az ifjúság honismereti nevelése, ismereteinek és érzelmeinek elmélyítése, a Kárpát-medence magyarságának megmaradása, a nemzettudat ébrentartása, a szülőföld, a haza történetének, értékeinek felkutatása és megismertetése, valamint a kulturális örökség megóvása érdekében végzett tevékenységéért”. Bizisten nem emlékeztem erre a lélekemelő alkalomra, ámulva olvasom a Honismeretben Kövér László elnök úr laudációját. De nem csoda, mert naplóm szerint akkor kezdtem éppen csak felépülni balesetemből.
Új, tartalmat gazdagító színfoltja lett az akkor még csak 48 esztendős Honismeretnek a Szerelmes földrajz névvel induló új rovat, ami ígéretes szerkesztői koncepció, s az a célja, hogy a Kárpát-medencére kiterjedően egész nyelvterületünk egy-egy jellegzetes „táji-történeti egységét” olyan tudományos-ismeretterjesztő írásokkal mutassuk be, amik számottevően bővítik a nemzeti műveltség részét jelentő tudásunkat. A Budai-hegyek és a Nagy Magyar Alföld után talán véletlen, talán nem, hogy a 200 esztendeje született Petőfi Sándor által több versében is megénekelt Alföldet követően az általa lefitymált „mit nekem ti zordon Kárpátok”-ban meghúzódó, de nekem 12 esztendeje otthonomat és munkahelyemet jelentő Gyimes lett a Szerelmes földrajz rovat témája. Mégpedig úgy, hogy a Honismereti Szövetség által az év elején tartott éterbeli, digitális konferencián elhangzott előadásokkal együtt kilenc írással mutattuk be ezt az olvasóink többsége számára bizonyára kevéssé ismert, szépséges tájat, s az itt élő csángók hagyományos világát, amit Kósa László teljes joggal nevezett a Székelyföld múzeumának. A magam részéről áttekintettem a táj ökológiai értékeit és vázlatos történetét, aztán bemutattuk a gyimesieknek a havasi legelőkön lévő kalibákon folyó munkáját és a fiatalok mulatozásait, a szerelmespárok guzsalyaskodásnak mondott „együtthálásának” kiveszőben lévő – vagy már nem annak nevezett – gyakorlatát, egy gyimesi szórvány halottas szokásait, az itt Babba Máriának nevezett Boldogasszonyt, a katolikus vallás Szűz Máriáját; Gyimesbükk, Gyimesfelsőlok templomának és az Árpád-házi Szent Erzsébet nevére keresztelt középiskola építésének kalandos és tanulságos történetét, továbbá Gyimesközéplok népének vallási életét, valamint a Trianon óta leginkább sújtott, mert Magyarországtól, görögkatolikus vallásuktól és végül többségében a magyar lakosságú Hargita megyétől is elszakított, és a moldvai Bákó megyéhez csatolt gyimesbükki csángó magyarok „átmeneti” helyzetét.16
Amint most kézbe veszem és lapozom a Honismeret legújabb számait, egyre inkább megérzem a 12 esztendős távolságot, ami Gyimesbe költözésem óta eltelt, s aminek következtében mindenfajta közös munka, levelezés, együttgondolkodás, digitális kapcsolat ellenére mégiscsak kiestem, vagy legalábbis eltávolodtam a honismereti mozgalom mindennapjaitól, amikor a Honismeret folyóirat minden napom, gyakran éjjelem, utazásaim szinte minden „szabad” óráját, percét lekötötte. Kezdetben nyaranta részt tudtam venni a honismereti akadémiákon, s 2019-ben az a megtiszteltetés ért, hogy gyimesi otthonomban láthattam vendégül – s ők engem – 80. születésnapomon meglátogató szerkesztőbizottságunkat. De aztán a coviddal, testi elesettségemmel együtt az ilyen találkozások is a digitális térre szorultak. Ezért egyre több „meglepetés” ér, amikor kinyitom a Honismeret újabb és újabb számait.
*
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban. Örömmel követhettem, hogy nem egy szerző a szemünk láttára hagyta el amatőrséggel járó korlátait, s lett szakértője, valóságos tudora választott témájának.
Átlapoztam a Honismeret eddig megjelent összes számát, hogy felfrissítsem emlékezetemet, nem tudtam megállni, hogy ne merüljek el egy-egy cikk újraolvasásában. Vagy azért, mert emlékeztem rá, hogy milyen érdekes és jól megírt, vagy mert már nem emlékeztem, hogy miről is szólt. Vagy csupán az olvasás gyönyörűségéért. Nem hallgathatom el azokat a szubjektív – magyarán szívbéli – szempontjaimat, hogy mérhetetlenül sok barátra, fegyvertársra tehettem szert az alatt a 36 esztendő alatt, amíg a szerkesztőmunka – latolgatás, stilizálás, utánanézés, rövidítés, átdolgozás, korrigálás, átolvasás, visszaküldés, levelezés – olykor keserves, gyakran taposómalom-szerű, máskor gyönyörűséges munkáját végeztem. Ezzel bizonyára így voltak, így lehetnek utánam következő szerkesztőtársaim is. Tizenkét esztendeje pedig elsősorban a Honismeret lapszámainak összeállításában való virtuális részvétel jelenti a csak fizikailag elhagyott Belső-Magyarországgal való kapcsolatom köldökzsinórját.
Jegyzetek
1 Honismeret, 1990. 4. számának melléklete.
2 Honismeret, 1990. 4. 5–9.
3 „A mi falunkban csak csángók élnek”. Moldvai csángó diákok írásaiból. Honismeret, 1992. 1. 21–24.
4 Kallós Zoltán: „Azok vagyunk, amik vagyunk”. Honismeret, 1992. 1. 43–50.
5 Tankó Gyula: Gyimesiek Csíksomlyón, a pünkösdi búcsún. Honismeret, 1992. 2. 92–94.
6 Beke György: Domokos Pál Péter öröksége. Honismeret, 1992. 3. 109–111.
7 Halász Péter: A moldvai magyarok Románia Nagy Földrajzi Szótárában – G. I. Lahovari – C. I. Brăianu – Gr. G. Tocilescu: Marele Dicționar Geografic al României I–V. Bucureşti 1898–1902. Honismeret, 1992. 4. 56–59.
8 Halász Péter: Lakatos Demeter emléke Szabófalván. Honismeret, 1992. 5. 66.
9 Libisch Győző: Lakatos Demeter: Búcsú az ifjúságtul. Honismeret, 1992. 5. 64–66.
10 Demeter Zayzon Mária: Négyszázhetvenkilenc pályázat. Honismeret, 1993. 4. 72–75.
11 Honismeret, 1994. 4.
12 Kanyar József: Megnyitó. Honismeret, 1996. 5. 58–59.
13 Halász Péter: Nemzettudat és közoktatás. Honismeret, 1996. 6. 107–109.
14 Andrásfalvy Bertalan: Szent István Intelmének üzenete. Honismeret, 2000. 4. 3–8.
15 Bartha Éva – Halász Péter: „Felkelt a napunk…” – Beszámoló a millenniumi vetélkedőről. Honismeret, 2000. 6. 82–84.
16 Halász Péter: Szerelmetes Gyimesem; Tankó Mónus Berta: Bontsunk gyűlést, verjünk gazdát; Tankó Gyula: A „guzsalyaskodás” Gyimesben; Virt István: Halottas rítusok hagyományozódása egy gyimesi kistájon; Deáky András: Gyimesbükk „átmeneti” állapota; Daczó Árpád: A gyimesi „Babba Mária”; Bárth János: Templomépítés Gyimesfelsőlokon; Deáky András – Domokos Pál Péter – Salamon József: Dani Gergely, a templomépítő; Toldi Éva: Megtartó bástya a patakok országában – Az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceum és alapítója: Berszán Lajos; Szilveszter Imre: A gyimesközéploki közösség vallási élete. Honismeret 2021. 1. 5–112.
