Jó érzés diáknak lenni, együtt lenni sok társsal, de együtt kell élni a tanárokkal is, akik fegyelmeznek, és számon kérik a tananyagot. Egyik nevelési órámra meghívtam egy volt diákomat, hogy beszélgessünk a tanulásról. Szívesen tért vissza volt iskolájába, örömmel idézte fel az itt töltött éveket, de azt is elpanaszolta, mennyire bánja, hogy elmulasztotta a lelkiismeretes készülést, és nem tanult tovább. Most keményen dolgozik a megélhetésért, s minden kisdiáknak kihangsúlyozza, hogy mennyire fontos tanulni. Sajnos gyakran csak felnőttként tudjuk megítélni, hogyan viszonyultunk egykor az iskolához, az iskolapadból kikerülve könnyebb felülvizsgálni fiatalkori magatartásunkat. Bár a fiatalkorra jellemző a tanulás, sohasem késő folytatni vagy újra elkezdeni. „Jó pap holtig tanul”, mondja a közmondás, s ezt mindenkinek jó eszébe vésni.
Ezután felidéztem, milyen volt a régmúlt idők iskolája, s arra kerestük a választ, miben különbözik, és miben hasonlít a mai és múltbéli diákélet. Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés. Sokuknak még olvasókönyvre sem futotta, hisz otthon alig volt könyv, esetleg egy zsoltáros kötet, amiből olvasni is tanultak a gyerekek. Az uzsonnájuk egy karéj kenyér, mellé egy alma, vagy egy hagyma, főtt krumpli volt. Egy terembe zsúfolódtak össze kicsik, nagyok, hogy megtanulják a betűvetést és a számolást. Gyakran fűtetlen teremben ültek a hosszú padokban, vagy a földön, ha a padokban már nem volt hely. A hónuk alatt egy-egy fadarabbal érkeztek az iskolába, hogy be lehessen gyújtani. A tanító kezében suhogott a nádpálca, a kor elmaradhatatlan tanítási eszköze. A fegyelmezés módja a tenyeres, körmös, sarokba térdepeltetés, a szamárpad volt. A tanulás bevett módja a magolás volt, nem volt cél, hogy a gyermek megértse azt, amit tanul, a lényeg az volt, hogy számonkéréskor vissza tudja azt mondani.
Mai szemmel mennyire furcsának tartjuk mindezt, és mégis az akkori gyermekben mindezek ellenére volt akkora kitartás, hogy megtanult írni, olvasni, számolni. Ma már az a fontos, hogy a gyermek megtanuljon gondolkodni, hogy tudja értelmezni az elolvasott szöveget. Még így is sok a funkcionális analfabéta, aki nem érti, mit olvas. Ennek kiküszöbölésére nagyobb hangsúlyt kell fektetni a nevelésre, a pálca helyett ott kell lenniük a meggyőző módszereknek, amelyek segítik a gyermeket a hatékonyabb, örömtelibb tanulásban. Fontos szerepe van a továbbképzésnek, itt látjuk majd, mekkora jelentősége van az egyetemi oktatásnak. Nem is az a fontos, milyen szakot választ az ifjú, hanem az a lényeges, milyen körökben forog, milyen követendő példát lát maga mellett, előtt.
Szívesen olvastam újra dr. Lukács József történész tavaly novemberben kifejtett véleményét, amely a kolozsvári magyar nyelvű egyetemi oktatás beindulásának 150 éves évfordulójára szervezett kiállításon hangzott el, amelyen többet megtudhattunk a másfél évszázaddal ezelőtti diákéletről, és felidézhettük, hogy milyen lehetett egyetemistának lenni az egykori Kolozsváron.
150 évvel ezelőtt javában dúlt a kolerajárvány, a város mégis teljes díszben ünnepelte az egyetemi év megkezdését. Berde Áron rektor ünnepi beszédet mondott, amikor 258 diák – mind fiú – megkezdte az egyetemi tanévet. A lányok előtt csak 1895-ben nyílt meg a lehetőség, hogy egyetemre járhassanak. Minden felekezet templomában hálaadó ünnepi istentisztelet hangzott el, az ünnepi bankettet a Redut nagytermében rendezték. Ezután a Farkas utcai kőszínházban (az 1821-ben épült színház az első volt Magyarországon) ünnepi előadást tartottak, Vörösmartytól az Árpád ébredését láthatta a közönség. Valójában az egész város ünnepelt. A Magyar Polgár így foglalta össze az eseményeket: „Kolozsvár ünnepélyes arcot öltött, a házakon a nemzeti lobogók hirdették a közörömet. A közönség egész nap pezsgett az utcákon…” A kivilágítás újdonságnak számított, az aszfaltozásra is később került sor, még ott sorakoztak az árusok bódéi a Szent Mihály-templom körül. A teret még nem a Mátyás-szoborcsoport, hanem a Karolina-oszlop díszítette, amit I. Ferenc, illetve felesége, Karolina Auguszta látogatásának emlékére állítottak, majd a 19. század végén áthelyezték a mai helyére, a Karolina térre. (A királyi pár 1817. augusztus 18. és 27. között tartózkodott a kincses városban, az oszlopot 1831. október 4-én avatták fel – szerk. megj.)
Az egyetemi jelentkezéshez először is el kellett végezni a gimnáziumot, majd sikeres érettségi vizsgát kellett tenni. Az érettségit az 1850-es években vezették be. Erdély lakossága ekkor 1,9 millió volt, ebből 1,1 millió volt román, 670 ezer magyar és 150 ezer német ajkú. Összesen 29 középiskola működött, érettségizni viszont a 8 osztályos gimnáziumban lehetett, ilyenből összesen 17 volt Erdélyben. Az említett évtizedben 3053 diák szerzett érettségi diplomát. Az 1869–1870-es tanévben például 156 magyar, 50 német és 48 román tanuló végzett. Az 1872-ben alapított kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a következő karok működtek: Jog- és Államtudományi Kar, Orvostudományi Kar, Bölcsészet-, Nyelv- és Történelemtudományi Kar, Matematikai és Természettudományi Kar, valamint Gyógyszerészeti Kar. Gyakran annyi diák végzett Kolozsváron, hogy Kolozsvárt „a távol-keleti diplomagyárnak” nevezték. De erre szükség is volt, mert Erdélyben magas volt az analfabéták aránya, volt vidék, ahol ez meghaladta a 80 százalékot. Így az egyetem egyik fő feladata az volt, hogy tanárokat képezzen, akik aztán vidéken is taníthattak.
Az egyetem mai épületei közül alig létezett néhány, amikor 1872-ben megkezdték az oktatást. Használták a jezsuiták ókollégiumát, valamint az új kollégiumot is. Az utóbbi kétszintes épület a város legnagyobb létesítményének számított. Itt volt az EME régiségtára és az egyetemi könyvtár is.
Az egyetem megalakulása előtt is létezett Kolozsváron felsőoktatási intézmény, a Mária Terézia által alakított Jogi Akadémia, illetve az Orvossebészeti Intézet, amit a jezsuita rend megszűnése után alapítottak, de nem számítottak doktori címet kibocsátó intézménynek. Az egyetem megalapításakor mindkettő megszűnt. A két kar végleg csak akkor költözött ki az épületekből, amikor az 1890-es évek nagy fejlesztésekor megépültek az új egyetemi klinikák, illetve az egyetem mai központi épülete. Az Orvosi Karnak emellett a Karolina tér sarkán, a Karolina Kórházban is voltak termei. „Borzalmas körülmények között működött a kórház, nem volt benne folyóvíz, csatornázás, műtétkor nagy volt a fertőzésveszély, ezért a műtéteket gyakran a beteg otthonában végezték” – állapította meg dr. Lukács József történész.
Az Állattani Intézet a Mikó-villába költözött, míg az egykori gazdatiszti lakásba a Növénytani Intézet került. A kertből lett az egyetem első botanikus kertje.
Az oktatás más rendszerben folyt, mint manapság. A németes rendszert követve a mai értelemben vett vizsgaszessziók nem léteztek, a diákoknak szigorlatot kellett tenniük, a szigorlatok megszerzése után pedig államvizsgát. A szigorlat egyfajta kollokvium volt, amelyet több szemeszteren keresztül oktatott tantárgyból kellett teljesítenie a diáknak, általában szóbeli referálás útján. A rektort csak egy évre választották, és szigorú rendben követték egymást azok a karok, amelyek a rektort adták. A rektor a következő évben rektorhelyettes lett. Így követték egymást a dékánok is.
A diákok könyvtárhasználata nem felelt meg az elvárásoknak, nem volt alkalmas helyiség erre a célra. Az egyetem tanítási nyelve szigorúan a magyar volt. Grigore Silașit, az egyetem első romántanárát meg is vádolták, mert románul tartotta az óráit – fogalmazta meg dr. Lukács József. A román irodalmat is magyarul tanították.
Az első tanévben 40 rendes és rendkívüli tanár oktatott, ez a tanár és adjunktus titulusnak felelt meg. Kolozsvárnak meg kellett küzdenie a budapesti egyetem elszívó erejével. Ferenc József csak egy évtized után, 1881-ben engedélyezte az alapítólevél kiállítását, valamint azt, hogy a nevét viselje. A tanári kar leghíresebb tagja egyértelműen Brassai Sámuel volt, ő alapította meg Meltzl Hugóval együtt a világ első összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratát.
A tandíj alapvetően határozta meg egy-egy hallgató lehetőségeit. A karok szegény hallgatóinak elengedték a tan- és szigorlati díjait. Az egyetem ösztöndíjakat is adományozott a jó tanulmányi eredményekért. A Magyar Polgár újság szerkesztője több szegény sorsú, de szorgalmas diákot támogatott. Voltak ezen kívül királyi és magánalapítványból származó ösztöndíjak is. Kutatási témák is voltak minden évben, a jó dolgozatokat pedig honorálták.
A diákság kisebb része volt bentlakó, a többiek kint laktak a városban, akár manapság. A délutánt kávéházakban töltötték, ahol vágni lehetett a füstöt. A szabadidőben sokan az egyetem szomszédságában működő színházba jártak. Láthatták például Jászai Marit a színpadon Gertrudis szerepében, aki 1869 és 1872 között a Farkas utcai színház művésze volt. A diákok gyakran nótáztak a Redut nagytermében, vagy folyóiratokat szerkesztettek.
Mára a tanítási módszerek sokat változtak minden téren, a homokba írást, a palatáblát és a palavesszőt a táblagép váltotta fel. Úgy néz ki, hogy az informatika egyre nagyobb teret hódít. Mint önálló tudományág, az információ számítógépes kezelésével, feldolgozásával, tárolásával, sokszorosításával és továbbításával foglalkozik, mindezt a tudást pedig az iskola is hasznosítani tudja. A modern technológiai eszközök fejlesztik a tanuló képi és szimbolikus gondolkodását, így a számítógép magas absztrakciós szintjével és nagyon komoly háttértudásával izgalmassá válik a mai ember számára. Reméljük, jó irányba tereli a mindenkori diák érdeklődését.
