Miközben ezeket a sorokat írom, forró tea gőzölög az asztalon, a kolozsvári lemenő nap még bekukkant az ablakomon – kiégetve a retinám, ezzel szinte lehetetlenné téve az írást, de január közepén mégis jóleső az érzés –, a rádióból szólnak a „legfrissebb hírek”, és közben arra gondolok, hogy sehol nem lennék most ennél szívesebben. Na jó, Mallorca partjain sütkérezve talán még jól érezném magam, de otthon itt vagyok. Sokan vannak még ezzel így rajtam kívül, amiért a történetem különbözhet másokétól, csupán annyi, hogy a szülőfalumtól mintegy 400 kilométere, egy országhatárt átlépve találtam meg az otthont.
2012. február 22-én érkeztem Kolozsvárra, egy eredetileg fél évesre tervezett Erasmus-ösztöndíj keretén belül. Mi tagadás, az első napok nehezen teltek. Egy olyan országba/városba költöztem egyik napról a másikra, ahol azelőtt soha nem jártam, amitől mindenki óva intett, és ahol nem ismertem senkit. Persze hogy megfutamodtam, amikor a bentlakás mérges szemű adminisztrátorával (később a Mrs. Dragon nevet kapta) nem értettünk szót se magyarul, se angolul. A személyi számom rövidebb volt, mint ahány rubrika az űrlapon állt, így máris földönkívülinek érezhettem magam. (Ezt az érzést mindmáig tovább erősíti bennem az azóta büszkén megszerzett CNP-m, ami nyolcassal kezdődik.)
A szobatársam lengyel volt, az első ismerősök, barátok holland, német, olasz, amerikai, spanyol fiatalok. Először magyar szót az egyetemen hallottam. Fél évig tanultam a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Fotó-Film-Média szakán.
Az első perctől lenyűgözött az itteni egyetemi élet. Kis létszámú csoportok, gyakorlatias oktatás. Akkor már három éve tanultam filmművészetet a pécsi egyetemen, de kamerát itt, Kolozsváron adtak először a kezembe. Csapatmunka volt minden feladat elvégzése, az erdélyiek hamar befogadták a „tápos” kakukktojást. Az Erasmus-diákok cseppet sem hétköznapi életét éltem itt, kirándulások, bulik, vacsorák, túrák (gyalogos- és kocsma- egyaránt volt), mindezek egy jó ösztöndíjjal támogatva.
Hamar eltelt a fél év, és mikor hazaértem, furcsa űr maradt bennem. Rádöbbentem, hogy alig ismertem meg a helyi embereket, a híresen pezsgő erdélyi kulturális életből még csak ízelítőt sem kaptam, és hogy az általam megismert Kolozsvár nem az a kincses város, amiről oly sokat hallottam. A számtalan új élmény és hatás, ami ért, nos, ez sem hagyott otthon ülni, így nem is gondolkodtam sokat azon, hogy: Kolozsvárra vissza kell menni! Egy szervezkedéssel teli nyár után, szeptemberben ismét megtelt a legnagyobb utazós bőrönd. Visszagondolva, azt hiszem, tudat alatt már nem csak fél évre pakoltam…
Azóta eltelt négy év, jelenleg a Kolozsvári Televízió, illetve a Paprika Rádió szerkesztő-műsorvezetőjeként dolgozom. A munkám a kedvenc elfoglaltságom és hobbim, mellettem van egy társ, és ismered a legjobb fej embereket Kolozsváron? Na, ők a barátaim. Ilyen emberek mellett nem érdekelnek a kommunizmus festői maradványai, a kőtömbök, az eget megtöltő kábelek, a drótok sokasága, a bürokratikus ügyintézés, az „ebben az országban bármit meg lehet tenni”. (Ha valamit jól megtanultam románul, akkor az egy magabiztos „Nu se poate!”) Sőt, a már-már abszurd balkánságot még élvezem is.
Csodálkozva konstatálom, hogy a beilleszkedés nem megy mindenkinek ilyen könnyen. Sokat gondolkoztam azon, mi fogott meg annyira Erdélyben/Kolozsvárban, hogy – annak ellenére, hogy a román nyelvet mai napig nem beszélem jól, sőt, inkább csak „értegetem” – különösebb nehézségek nélkül megtaláltam itt a helyem. Egy rövidke történet, az hiszem, rávilágít a lényegre: egy szintén magyarországi ismerősömet kihelyezték Kolozsvárra egy vállalat vezetőjeként. Elmaradás volt a termelésben, így megkérte az alkalmazottakat, hogy – természetesen dupla bérért – hétvégén is dolgozzanak. A munkások válasza meglepte: „Hétvégén kirándulunk a családdal, nem tudok jönni dolgozni”, vagy „Nem lehet, megyünk horgászni a fiammal.”. Nem tudott mit kezdeni a válaszokkal, azt mondta, nagy a baj, ha már a pénz sem motiválja az embereket. Én csak elmosolyodtam, és annyit mondtam: „Na látod, ezért maradok én itt”. Örültem, mert végre meg tudtam fogalmazni, hogy mi az egyik nagy alapvető különbség a magyarországi és az erdélyi társadalom között. Különbözik az értékrendszer, és úgy tűnik az enyémhez közelálló az itteni. Egészséges az egyensúly a munka–karrier és család–barátok–szórakozás párosítások vagy „hármasítások” között. Az egyik legnagyobb félelmem, hogy egy karrierista, karikás szemű anya leszek, aki nem tudja, hogy hívják óvodás gyermeke legújabb örök szerelmét, de azt hiszem, itt ez nem következik be. Mert amíg Magyarországon sok minden „mutatóba” készül (beleértve saját magunkat is), úgy tapasztalom, hogy itt tartalom nélkül nem vagy életképes. Sem te, sem én, de egy tévés vagy rádiós műsor, egy felolvasó est, egy színházi előadás sem. Az emberek nem azért járnak operába, irodalmi estekre, hogy „becsekkoljanak” a facebookon, és úgy tűnjön, hogy művelt kultúrlények. A könyvbemutatónak, koncertnek vagy színházi előadásnak itt nincs vége 60-90 perc után, tovább él a büfében egy pohár bor mellett, napok múlva a buszmegállóban, a rádióban, egy újság cikkben vagy facebook bejegyzésben.
És ami mellett nem mehetünk el: a kocsmák, ó a kocsmák! Gyermekként megtanítottak, hogy rossz, bűnös hely, ahová tisztességes emberek nem járnak. Ezt kamaszkori, majd egyetemista tapasztalataim valamelyest alá is támasztották. A kocsma az a hely ahol kiengedjük a fáradt gőzt, ahol mindent szabad: inni, táncolni, káromkodni, cigizni, üvöltözni, de beszélgetni… na, azt nem. Ittlétem során sokat változott a véleményem a kocsmázásról. Kolozsváron a kocsmában érdemi és tartalmas beszélgetések zajlanak, szakmai viták, fontos találkák, olyan irodalmi és kulturális események, amiket más helyszínen most már el sem tudnék képzelni.
Kisebb frász és megbotránkozás törte meg a családi békét, mikor otthonról elszármazott csemetéjük minden története és élménye kocsmázással kapcsolatos volt. Aztán persze tisztáztuk, hogy a kultúrkocsmát nem ildomos a falusi késdobálóval összekeverni.
Itt táncházba sem azért járunk, hogy megmutassuk hány figurát tudunk, vagy milyen szépen pörög az új hímzett szoknyánk. Jazz koncertre nem azért megyünk, mert mostanában trendi „alternatív” zenét hallgatni. Persze nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy a csúnya magamutogató anyaországgal szemben itt minden tökéletes…
Sokszor úgy érzem, itt mindenki ismer mindenkit, pont mint otthon falun, és ez egy részről nagyon jó. Otthonérzet tölt el, amikor az utcán rám köszön valaki, szeretem, hogy az erdélyi magyar média pontosan tudja, kit szólít meg a hírekkel, cikkekkel, kik az olvasók, és őket mi érdekli. Szeretem, hogy értem a kortárs erdélyi irodalomban az utalásokat, a kis „belső poénokat”. Ugyanakkor tudjuk, hogy az ilyen nagy családoknál nem ritka jelenség a vita, az irigység, a frusztráció, a kötekedés, és ezeknek mi sem vagyunk híján…
Mindezek ellenére egy dolog biztos: mostanában nem tervezem elővenni a költözős bőröndöt.
