Székelyföldön 2004-ben indította újra tevékenységét a KALOT. Szervezetetek annak a KALOT-nak a jogutódjaként jelentkezett, amely egyik legjelentősebb népfőiskolai mozgalom volt a két világháború közti Magyarországon, illetve a második bécsi döntést követően Erdélyben is. Az újraindulását követő több mint 10 éves tapasztalatod alapján hogy látod: mekkora az időszerűsége a valamikori KALOT küldetésének?
A Kerkai Jenő jezsuita atya által 1935-ben alapított KALOT rendkívül jól átgondolt, megszervezett és nem utolsó sorban „kiimádkozott” szervezet volt. Tíz éves fennállása alatt olyan páratlan fellendülést, fejlődést, szervezeti, tevékenységbeli kiterjedést mutatott fel, amit véleményem szerint nagyon kevés szervezet tudott és tud felmutatni, és amely nem csupán egy sikertörténetként (lehetne) része a magyar egyház- és művelődéstörténetnek, hanem akár képzési tantárgy is lehetne menedzserek, szervezetszociológusok és művelődésszervezők számára. Nyilván most nincs időnk arra, hogy a KALOT sikerének és tevékenységének minden szegmensét bemutassuk, inkább térjünk vissza a kérdésedre. Mi hasznosítható a valamikori KALOT-ból ma? Röviden úgy fogalmazhatok: minden. A KALOT módszertana, vezetőinek nem topmenedzser-képző iskolákban tanult, hanem ösztönös projektmenedzsment-tudása, lobbizó képessége és mindezeken túl, ami a legfontosabb: hite, küldetéstudata, önfeláldozó élete mind-mind példaértékű lehet a 21. században is. Az már csak szervezési-technikai kérdés, hogy ma megváltozott infrastruktúrával, megváltozott felfogású emberekkel, átalakult társadalomban és kultúrában dolgozunk. Az alaphozzáállás, a bölcsesség, a nyitottság, a tenni akarás, a kitartó munka, a hit és a küldetéstudat: ezek voltak az alapjai a KALOT sikerének és biztos vagyok abban, hogy ma is ezek a fontos alkotói egy sikeres munkának. Ugyanakkor természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a modern vagy posztmodern kor már nem kedvez a mozgalmaknak, napjainkban már nehezen tudnám elképzelni, hogy egy szervezet pár év leforgása alatt félmilliós aktív és elkötelezett tagot számláljon.
A KALOT a két világháború között 20 népfőiskolát működtetett az akkori Magyarország területén, ebből egyet Csíksomlyón, abban az épületben, amiben ti is tevékenykedtek. Van-e a népfőiskolai tevékenység iránt kereslet a mai székely társadalomban?
Természetesen van! Ha pedig nincs, akkor fel kell kelteni iránta az érdeklődést. Kerkainak egyik nagy erénye az volt, hogy oda tudott figyelni „az idők jeleire”. Nyitott szemmel járt korának társadalmában és megkereste azokat a társadalmi űröket, ahol a nevelő, fejlesztő munkájával eredményeket tudott elérni. Jókor, jó módszerekkel szólított meg megfelelő társadalmi réteget – ők elsősorban az agrárfiatalok képzésével foglalkoztak. Ha népfőiskolai tevékenységben gondolkodunk, akkor a 2000-es években is meg kell találnunk azt a területet és azt a társadalmi közeget, amit nyitott a fejlődésre. Természetesen ma már sokkal tágabb a formális vagy nonformális képzési kínálat, mint volt Kerkai idejében, tehát nehezebb megtalálni egyrészt a „piaci” rést, másrészt fölkelteni az igényt a fejlődésre. Hozzátartozik a helyzetképhez, hogy a felnőttképzési trend - elsősorban az EU hatására – egyre nagyobb mértékben jelenik meg a székelyföldi társadalomban is. Az egész életen át tartó tanulás igencsak dicséretes és pozitív eszméje – mint annyi minden más Romániában – azonban egyfajta „utazó” policyként érkezett meg Romániába. Nem helyi igényekből fakadóan született, a felnőttképzés kivitelezési módjai sok esetben nem is válaszolnak a helyi társadalom problémáira. Sőt, azt is meg merjük kockáztatni, hogy a romániai társadalom sok szektorában a továbbképzés szükségességének európai trendje egyfajta kényszerű, kötelezően bejárandó pályaként kapott hangsúlyt, ezzé vált a romániai alkalmazás után. Ünneprontó ugyan, de beszélhetünk, sőt beszélnünk kell a kreditpont-kényszerről, az oklevélkényszerről, elköltendő EU-s pénzek kényszeréről, amik külső hatásként szorítják az embereket és tolják őket a tanulás életfogytig tartó „kényszerébe”. Mindezzel a rosszul lefordított trenddel szemben, vagy sokkal inkább mellett áll a népfőiskolai gondolkodásmód, ami egyértelműen szervesen illeszkedik a felnőttképzés szükségességének gondolatába, de mentes a korábban említett „kényszer”-ektől. A népfőiskola azokra a kérdésekre kíván választ adni, amelyekkel az egyén vagy a közösség ténylegesen szembe találja magát a helyi társadalomban. A népfőiskola esetében a részvétel önkéntes, a résztvevőt nem hajtja sem oklevél, sem kreditpont kényszer, munkanélküliként sem kötelezik őt erre, és pénzt sem kap érte, mint ahogyan sok esetben ma történik nagy volumenű, elsősorban munkanélkülieket megcélzó képzések esetén. A népfőiskola a tudásért és fejlődésért, mint önmagáért létező célért van és működik, az élet sok területén nyújt használható ismereteket, mindeközben az egyén és a közösségek fejlődési lehetőségét nyújtja. Természetesen van jó pár olyan szervezet is, amely sikeresen ötvözi a tényleges tudásátadást, a helyi igényekre való odafigyelést a jelenlegi felnőttképzési bürokráciával, de számos olyan szereplővel is találkozunk, akik az aktuális konjunktúrában csak a profitszerzés lehetőségét látják. Önmagában ezzel még nem lenne baj, de egy olyan társadalomban, ahol a felnőttképzés nem része az általános kultúrának, ahol felnőttképzési igényt föl kell kelteni, nem szabadna olyan képzési struktúrákat működtetni és a közvélemény előterébe helyezni, ahol a formalitás, a bürokrácia, a centralizált papíralapú szabályrendszer, a hagyományos típusú oktatás dominál a tényleges, örömmel, szabadon választott tanulási vágy helyett.
Csobot Györgydeák Szabolcs felvétele
Tekintsük át akkor, hogy milyen népfőiskolai képzései voltak, illetve vannak az újraindult KALOT-nak Székelyföldön?
Képzéseink mindig a helyi igényekre próbálnak választ adni, ugyanakkor a KALOT-nak fontos szempont, hogy más, igényes képzéseket nyújtó felnőttképzési szervezet tevékenységeit ne keresztezzük munkánkkal. Így nem szervezünk nyelvvizsgára felkészítő tanfolyamokat vagy az agráriumot érintő képzéseket, hiszen ez utóbbit nagyon sikeresen végzi például a Caritas Vidékfejlesztés. Legfőbb konkurensünknek a televíziót, az internetet, a rohanó, fogyasztó életmódra sarkalló fórumokat tekintjük, ahol az embereknek egyre korlátozottabb az igénye a munkán kívüli kimozdulásra, hogy a világot ne a közösségi média virtuális képén keresztül ismerje meg, hanem testközelben. Így azt is mondhatom, bármit megszervezünk, amivel az embereket arra ösztönözzük, hogy szabadidejüket közösségben, önmaguk fejlődésére összpontosítva töltsék el. Elöljáróban ezt azért tartottam fontosnak hangsúlyozni, hogy érthetővé váljék tevékenységünk tág köre. Az elmúlt tíz évben tehát szerveztünk közösségvezető képzéseket falun élő fiataloknak, imaiskolát működtettünk, éveken át voltak vállalkozói alapismeretek, dekoráció-, gyöngyékszer-készítő, magyar helyesírás és nyelvhelyesség, román nyelvgyakorló tanfolyamaink. Évek óta tartó népszerűséggel vannak fotó-, videó-, varró-, rovásírás-, weblapkészítés és újabban prezi-bemutató készítő tanfolyamaink. A nyári szünetet kivéve egész évben működnek klubjellegű tevékenységeink: az angol, a francia, a német társalgási nyelvklubok, a Nők Iskolája és három csoportban olvasóklub. De volt már preferánsz klubunk is. És minden évben szervezünk egy-egy négy napos tábort, ahol különböző szakmai altáborokban lehet tanulni és alkotni, a tábor egésze ezen túl intenzív közösségi, lelki és szórakozási élményt is próbál nyújtani. A népfőiskolai jellegű, „kötetlenebb” képzéseinken túl vannak nagyobb lélegzetű, több száz órás képzéseink is, amelyek esetében az akkreditációra is hangsúlyt fektetünk. Ezek közül az Erdélyben magyar nyelvterületen egyedülállónak számító 500 órás lelki gondozói képzést, illetve a projektmenedzsment képzést emelem ki.
Hogyan kapcsolódik a KALOT katolikus jellegéhez, mondjuk, a fotó- vagy weblapkészítő tanfolyam? Beszélhetünk egyházi preferánsz klubról? Hogyan látod az egyházaknak a felnőttképzésben betöltött szerepét?
Meggyőződésem, hogy kereszténységünk nem korlátozódik a liturgikus helyszínekre és életünknek az úgynevezett lelkiségi területeire. Ha egységében tekintjük az embert, akkor mindaz, ami a kereszténységünket jelenti, a hitünk, a vallásosságunk jelen kell, hogy legyen életünk minden területén. Nem választhatjuk le mereven a lelki életünket a szakmairól és az érdeklődési területeinkről, de még a szórakozásunkról sem. A hagyományos társadalomban az ember minden tevékenységében, munkájában, társadalmi kapcsolataiban jelen volt a vallása, az embereknek nem kellett szeletekre hasítaniuk lényüket és életüket, és némelyiknek vallásos jelleget kölcsönözni, a többieknek pedig nem. Ebben a megközelítésben nem látok semmilyen ellentmondást abban, hogy egy egyházi szervezet prezi-bemutató készítő tanfolyamot, vagy preferansz klubot működtet. További előnye a széles spektrumú tevékenységi területnek, hogy számos olyan személy kerül ismét a kereszténység holdudvarába, akik egy idő óta eltávolodtak az intézményes egyháztól, de mondjuk, egy fotótanfolyamon ismét megszólítva érzik magukat egy tág látókörű, nyitott egyház részéről. Az egyházak számos téren meghatározták, illetve befolyással bírtak Erdély társadalmának alakulására. Tanításuk, életszemléletük, kultúrájuk áthatotta az itt élők gondolkodását, papok, szerzetesek vállaltak közéleti és politikai szerepeket, az oktatás, a nevelés és a magas kultúra legfontosabb térségi szereplői voltak, ugyanakkor az írott történelmi emlékezet legfontosabb intézményei. Kiemelkedő tevékenységet folytattak és folytatnak a szociális ellátás területén, a 20. században ugyanakkor az egyház tekinthető a legerőteljesebb magyar nemzetiségi intézménynek is. Úgy gondolom, hogy egy ilyen tág társadalmi szerepvállalásban az egyháznak nem csak az iskolai alapképzésben, hanem a felnőttoktatásban is ott kell lennie. Természetesen rendkívül fontosnak találom a gyermekek vallásos nevelését, az iskola, a közoktatás vallásos miliőjét, de a felnőtté válás pillanatában sem szabad teljesen elengedni a kezüket, illetve a templomi keretekbe, vasárnapi liturgikus együttlétekre korlátozni az együttlétet. A templomokból és a vallásos tevékenységekből oly nagy mértékben hiányzó fiatal felnőtt nemzedék megszólítására kiváló lehetőség a felnőttképzés és ezen belül a nonformális, népfőiskolai képzés. És végül 25 évvel a rendszerváltás után azt hiszem, azt is ki kell mondanunk, hogy az egyházaknak ismét szerepet kell vállalniuk a magas kultúra terjesztésében. Abban az időszakban, amikor szinte csak a templom falai közé és liturgikus eseményekre korlátozva volt szabad cselekednie, ennek nyilvánvalóan kevés tere volt. A rendszerváltást követő évtizedekben a társadalom sürgető szociális nehézségekhez kért és kapott támogatást az egyházaktól, ugyanennek a munkának továbbra is nagy a jelentősége. Úgy gondolom, annak is elérkezett az ideje, hogy az egyházak ismét értékteremtők és iránymutatók legyenek a kultúra területén is. És mint minden másban, az egyházaknak nem csupán nyitottnak kell lenniük a kor kultúrája iránt, hanem ebből kiemelkedve, akár a korszellemen, a tömegkultúrán túlmutatva iránymutatónak kell lenniük.
