Az emberiség egyik legnagyobb szégyenének, a múlt század egyik legnagyobb tragédiájának tekinthető az a szervezett népirtás, ami az 1940-es évek első felében történt. Népcsoportokat kizárólag nemzetiségi-vallási hovatartozásuk miatt milliószámra pusztítottak el erre a célra megszervezett, felépített koncentrációs, pontosabban megsemmisítő táborokban. Egy nagyhatalom őrült politikai ideológiája alapján indult ez a pusztítás, de végül a csatlós államokra is rákényszerítették. Így Magyarországra is, s ezen belül Kolozsvárra. Nemzetközileg az 1941–45-ben történteket nevezik görög szóval holokausztnak, jiddisül soának. A magyarban a vészkorszak kifejezés is hasonló jelentésű. Az áldozatok számát 8–10 millióra becsülik, csak a zsidóké megközelíti a 6 milliót.
1989-ig a vészkorszak kutatása nagyon korlátozott volt, romániai viszonylatban az eseményeket többnyire úgy lehetett emlegetni, hogy ellentétezni kellett „a magyar fasiszták-horthysták” kegyetlenségével a romániai emberséges bánásmódot. Csak hosszas viták után fogadták el a tényt, hogy Romániában is volt holokauszt. 1989 után a holokausztkutatás a korábbi szocialista államokban új méreteket öltött. A sajtószabadság, a határok átjárhatósága, a nemzetközi telefonkapcsolatok, majd az internet bevezetése a kutatást lényegesen megkönnyítette. A dokumentumok feltárása mellett különösen a szóbeli történelmi adatgyűjtések váltak elterjedtté, annál is inkább, mert a század utolsó évtizedében még elég nagy számban éltek a korszak – már akkor is idős – koronatanúi.
Lőwy Dánielt az 1990-es években még mindenki kémikusként tartotta számon, de az Egyesült Államokba kivándorolva rátalált igazi témájára: a kolozsvári zsidóság történetére. Erről írt első összefoglalását 1998-ban tette közzé (A téglagyártól a tehervonatig), majd az anyagot gazdagítva a munka bővített kiadásban is megjelent 2005-ben (A Kálváriától a tragédiáig). E könyvek az összegezésen túl első sorban a vészkorszak bemutatásával tudtak újat hozni. Ennek addigi teljes dokumentumanyagát sikerült összegyűjtenie, s számos túlélőt, szemtanút interjúvolt meg. Az akkoriban készült, néha utóbb kiegészített, megszerkesztett interjúkat most tekintélyes kötetbe gyűjtve tette közzé Lőwy: Sárga csillag Kolozsváron.* A tanúságtételek így együttesen megdöbbentő erővel hatnak. Egyes kérdéseket tisztáznak, másokat felvetnek.
A kötet bevezetője az anyag gyűjtéséről, eddigi közléséről, valamint a tanúságtevőkről tájékoztat, köszönetet mond a munkatársaknak, Schvarcz Rékának és Hajdu László Péternek.
Az interjúkat hét fejezetbe csoportosítva teszi közzé Lőwy, mindegyiknek főcímet ad. Az egyes interjúk címét néha a vallomástevő szavaiból válogatja ki.
A Lovakként befogva, majd orosz fogságban a keretlegényekkel összezárva cím alatt négy egykori munkaszolgálatos idézi fel szörnyű emlékeit. A cím első fele Neufeld György doktor vallomásából származik, aki arra mutat rá, hogy a muníciót és élelmet a frontra vivő szekerek lovait, ha kifáradtak, munkaszolgálatos zsidókkal helyettesítették. Rajta kívül még Fekete György egyetemi tanár, József Dávid könyvelő és Lustig Tibor orvos mondja el történetét. A kérdező először a kolozsvári családi háttérről érdeklődik, majd arról, hogyan került az illető a munkaszolgálatosok közé. A munkaszolgálat megrázó hónapjait, éveit, esetleg az azt követő orosz fogságot mindegyikük a maga módján idézi fel. Hiszen volt, aki megszökött, más a felszabadulást követően jöhetett haza, míg másokat a szovjetek 1948-ig fogságban tartottak. Természetszerűleg az orvosok tudását igénybe vették a munkaszolgálatosoknál is, s ezért sorsuk valamennyivel kedvezőbben alakult, mint az átlagembereké. Meglepő, milyen pontosan emlékeznek a helységekre, területegységekre, ahol megfordultak. A kérdező biztatására a Kolozsvárról elszármazott sorstársaikról is beszámolnak, némelyiknek a halálát szemtanúként idézik fel. Hazakerülésük és a háború utáni sorsuk, esetleges kárpótlás megszerzése zárja a vallomásokat.
A kötet törzsrészét Az írisztelepi gettóból az auschwitz-birkenaui rámpára fejezet teszi ki. Ebben tizenkét, gettóba gyűjtött, majd deportált túlélő nyilatkozik: Székely Imre egyetemi tanár, Lukács János termelésvezető, Fekete Györgyné Heves Marianne, Klein Ernő tanár, Freundlich Andor szabómester, Rosenfeld Éva egyetemi tanár, Löwith Egon szobrászművész, Nussbaum László főkönyvtáros, Balla Berta egyetemi tanár, Ferencz Grünwald Judit, Mureşan Kertész Judit egyetemi tanár, Vaidáné Katz Elza. Az interjúk szerkezetileg közös modellre épülnek: a család bemutatása, iskola-tanulmányok, kolozsvári helyzet 1944-ben, volt-e lehetőség bújtatásra, a gettózás körülményei, élet a gettóban, a szökés lehetősége, a Kasztner-csoportba sorolás feltételei, a tehervagonokba zárás és utazás, az auschwitz-birkenaui megérkezés, a szelektálás, a lágerélet, a szenvedés, a menekülés, a hazatérés, az itt maradt lakás és javak sorsa, a kárpótlás ügye, esetleg alijázás, kivándorlás. Nyilván ebből csak a gettózástól az auschwitzi megérkezésig történtek képeznek ténylegesen közös történetet. De ezek eseményeire is eléggé különbözően emlékeznek.
A kolozsvári zsidóság helyzete 1944. március 27-től, a Magyarországot március 19-én megszálló német csapatok Kolozsvárra érkezésétől vált kritikussá. Március 31-én elrendelték a sárga Dávid-csillag viselését. Május 3-án kezdődött a zsidók begyűjtése a téglagyári gettóba, ahonnan a mintegy 18 000 zsidót május 25-től kezdődően hat vonatszerelvénnyel, többnyire négy nap alatt szállítottak Auschwitzba. Szinte mindenki elhitte a megtévesztő hírt, hogy a nyugat-magyarországi Kenyérmezőre mezőgazdasági munkára viszik a foglyokat. Ezért nem is nagyon próbáltak menekülni. A téglagyárba utcasoronként rendre vitték be a zsidó lakosokat, akik amennyit bírtak, annyi holmit, élelmiszert vihettek magukkal. Utána a lakást lepecsételték. A téglagyári szárítóknak csak fedele volt, úgyhogy a szél szabadon átfújt. Kifeszített lepedőkkel próbálták a családok magukat körülvenni. A földre fektetett pokrócokon aludtak, esőben ezek alá befolyt a víz. Egyesek szerint szép, mások szerint esős idő volt a deportáláskor. A közös latrina, a legkisebb intimitás hiánya, az alultápláltság sokakat az őrületbe kergetett. A gazdagnak vélt férfiakat a „pénzverdébe” vitték, egy olyan helyiségbe, ahol addig verték őket, amíg be nem vallották, hova rejtették „kincseiket”. Szinte általános a vád, hogy a Zsidótanács tagjai tudtak a deportáltaknak szánt sorsról, de nem hozták azt a foglyok tudomására. A neológ főrabbi, Weinberger Mózes, miután híveit helyben maradásra biztatta, az utolsó pillanatban átmenekült Romániába. A gazdag zsidók jó pénzért bekerültek a Kasztner-csoportba, s így Svájcba jutottak. Abban sem egyeznek az emlékek, hogy hol álltak a vasúti szerelvények, amelyekbe felkényszerítették a rabokat, csak az biztos, hogy nem az állomáson. A vagonokban olyan zsúfoltság volt, hogy leülni is alig lehetett, az egyik sarokban elhelyezett hordóba kellett nyilvánosan a dolgukat végezniük. A halottaktól sem tudtak megszabadulni. Csak mikor a vonat északi irányba fordult, majd Kassánál a németek vették át a szerelvény felügyeletét, szembesültek a foglyok azzal, hogy nem a kitalált „Kenyérmezőre”, hanem Lengyelországba viszik őket. Az auschwitzi rámpán aztán a családokat szétválasztva külön-külön sorba állították a nőket és a férfiakat. El kellett haladniuk a hírhedt Mengele doktor előtt, aki egy intésével döntötte el, hogy ki kerül jobbra, vagy balra. A balra irányított öregek, betegek, gyengék, túl fiatalok rövidesen a gázkamarákban kötöttek ki. A többi, munkára alkalmasnak minősített fogoly csak rendre döbbent rá, hogy mi is történik az égett haj- és hússzagot árasztó hatalmas kéményű épületekben. Innentől már ki-ki a maga módján élte át a felszabaduláshoz vezető utat.
Külön figyelemre érdemes az, ahogyan a szenvedők a lakosságot, a hatóságokat megítélik. Van, aki szerint a szomszédok örömmel látták, s a lakosok gúnyosan nézték a gettózást. Mások szerint akadt segíteni szándékozó szomszéd, vállalták az értékek elrejtését, megőrzését. Az utcán pedig közömbösen viszonyultak a történtekhez. A kakastollas csendőrök, a begyűjtés végrehajtói szinte mindenkinek ellenszenvesek voltak. A gettón belül aztán zsidó önigazgatás működött. A hazatéréskor majdnem mindig azzal szembesültek, hogy egykori lakásukat, sokszor a benne lévő bútorral másnak utalták ki, s visszaszerezni már nem lehetett. Néha nagyobb bútordarabokat mégiscsak kiadtak nekik. Az apróbb értékek esetében többnyire azt a választ kapták, hogy „elvitték az oroszok”. Nagyon kevesen szolgáltattak mindent vissza. A felszabadult foglyok általában két csoportra oszlottak. A többség haza akart jönni korábbi lakhelyére, csak itt remélhette, hogy találkozik majd más túlélő rokonával, s legalább vagyona egy részének visszaszerzésére is gondolhatott. Mások viszont soha sem akarták látni azt a helyet, ahol őket megalázták, s feliratkoztak a Palesztinába települők közé. A hazatértek közül is – bár sokan pártvonalon jelentős tisztségekbe kerültek – rendre jó páran az alijázás mellett döntöttek, vagy éppen Németországba, esetleg Amerikába távoztak. Akinek volt kitartása, némi kárpótlást is kiharcolt.
A tanúságtevők harmadik csoportjába azok kerültek, akik „kivételezettként” menekültek meg, például a cím szerint: Viszontagságok után jutottak ki Svájcba. Ilyen tanúságtevő csak négy akadt. A Kasztner Rezső ügyvéd szervezte csoportba Kolozsvárról mindössze 388-an kerülhettek bele, őket a gettó kiürítésekor személyvonatra terelték, s Budapestig vitték. Az ottani gyűjtőhelyről marhavagonokban Bergen-Belsenbe utaztak, majd onnan Svájcba. Az egyik vallomástevő bevallja, hogy többnyire pénzért lehetett e csoportba bejutni, de néhány rendkívülinek tartott tanárt, értelmiségit, színészt (pl. Kovács Györgyöt) érdemei alapján írtak fel a listára. Különleges helyzetben volt Farkas László szerkesztő. Őt 1943-ban kommunista szervezkedés és cionizmus terjesztése miatt katonai börtönre ítélték. Báró Braunecker Lamorál őrnagy, börtönparancsnok megtagadta a zsidó foglyok kiadását. Így rajta kívül többen is átvészelhették a kritikus időket. Voltak tényleges kivételezettek, akiket az első világháborús katonai érdemekért, különlegesen fontos beosztásukért hivatalosan mentesítettek a zsidótörvények alól, ilyenekre többször történik utalás, de egyikükkel sem készült interjú.
A negyedik fejezet Taps, fájdalom és szégyenérzet címmel keresztény szemtanúkat szólaltat meg arról, hogy a „biztonságosabb oldalról” milyennek is látták a gettózást, a zsidókkal történteket. Varga Erzsébet tornatanár a zsidók kijárási tilalmának bevezetése után egész sor családnak segített, kinek miben tudott. Kékedy Erzsébet és Kékedy László vegyésztanár házaspár a zsidó egyetemi hallgatók helyzetét jellemzi a faji törvények hatása alatt. Ilyen véleményt fogalmaznak meg: „Ami végbement, nemcsak megdöbbentő, de nyomasztó is volt az egész városra. Akik addig zsidóellenesek voltak, azokat is teljesen megfordította vagy elgondolkoztatta; soha többet nem mondtak rosszat a zsidókról. Sokszor az volt az ember érzése, hogy lelkiismeret-furdalást éreznek.” Asztalos Lajos helytörténész a Forduló utcának egyik házában lakott, a házbeli szomszédjai, játszótársai nagyrészt zsidók voltak. Sőt földszintjükön egy zsidó rabbi imatermet tartott. Ezek sorsát idézi fel éles emlékezőtehetséggel. Lebovits rabbi nagyon haragudott a magyarokra, azt mondta: „a zsidókhoz hasonlóan mind ki kellene irtani őket”. Renner Erwin, a híres Dermata Bőrgyár alapítóinak és tulajdonosainak leszármazottja a hatalmas gyárban dolgozó, vagy azzal kapcsolatban lévő zsidók sorsáról vall. Édesapjának elve volt: a bőriparban nem politizálnak.
A „majdnem utolsó” fejezet a legnagyobb kockázatot vállalókról szól Aki egy életet megment – egy egész világegyetemet ment meg (a Talmudból vett) címmel. Goldner Gábor matematikus kisgyermekként egy családjukhoz beköltöztetett MÁV-technikusnak köszönhette megmenekülését. Járosi Andorról három alfejezet is szól. A kolozsvári lutheránus-evangélikus esperes híres volt arról, hogy állandóan zsidók társaságában mutatkozott, tilalom ellenére zsidókat keresztelt meg, prédikációiban is bírálta a zsidótörvényeket. Sőt, Kádár Imre újságíró, színigazgató gimnazista lányát, Annát egy hónapon át lakásában bújtatta. Komlós Gyuláné Kádár Anna közjegyző előtt tett nyilatkozatát Lőwy Dániel eljuttatta a Jad Wasem holokausztkutató központba, s itt Járosi Andort és feleségét is felvették a „népek igaza” jegyzékbe. Benczúr Gyula, mint tanítvány vall Járosiról. A Szovátán élő Antal Sándorné Járosi Margit lelkésznő édesapjára levélben emlékezik. Végül Komlósné Kádár Anna nyilatkozata és Lőwy Dániel 2005 nyarán a kolozsvári lutheránus templomban elmondott beszéde olvasható. (Itt meg kell említenem, hogy 1982-ben Balogh Edgár felkérésére a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon számára megírtam a Járosi-szócikket. Rengeteg adata és anyaga gyűlt össze. Ezért terjedelmesebb tanulmányban is feldolgoztam azokat, s közlésre leadtam a Korunknak. A cenzúra kivágta a cikket, mert papokról nem lehetett írni. Akkor átadtam a Református Szemlének, hiszen ez a lutheránus egyház folyóirata is volt. Hónapok elteltével azért kaptam vissza, mert a szovjet-orosz fogságban meghaltakat nem illett emlegetni. Végül a szöveget sikerült Magyarországra kijuttatni, ahol Vörös Imre szerkesztő készséggel fogadta és közölte a Diakónia című evangélikus szemle 1984-es évfolyamában.) E fejezetben olvashatunk a szintén „népek igaza” címmel kitüntetett Pál Annáról, aki négy hétig rejtegetett egy Rózsa András nevű kisfiút lakásában. Kósa Huba Teréz csomagokkal segítette a gettóba hurcoltakat. Reinfeldné Orosz Irén arról számol be, hogyan rejtegették Neumann Jenő ügyvéd-politikust. De említi Székely Lili franciatanárnő esetét is, aki már a gettózás után rejtegetőjéhez, az egyetem francia lektorához ment férjhez, s még az egyetemen is ledoktorálhatott május 30-án.
A kötet következő két beszélgetése nem kötődik Kolozsvárhoz, csak műfaj szempontjából kapcsolható ide: Starker János világhírű csellóművész és Margittai Tamás, a New York-i The Four Seasons luxusétterem társtulajdonosa vall életútjáról, elveiről. Műfajilag különbözik, de tárgyát tekintve Kolozsvárhoz is kötődik Nisipeanu Skamperl Alice lágernaplója, Az Auschwitz-bolygó. Szerzője kolozsváriként élte át a vészkorszakot. Részletesen leírja a lágeréletet. Hazatérte után Bukarestbe került, ott ment férjhez. Gyermeke már nem tud magyarul. Ezért románul fogalmazott. Megható és dokumentumértékű művéből Lőwy Dániel fordításában olvashatunk részleteket.
A könyvet Lőwy Dániel közel félszáz oldalas tanulmánya zárja: Kolozsvári túlélők emlékezéseit tartalmazó irodalom és adatbázisok. Az emlékek megörökítésének két fő kategóriája az emlékirat és az interjú (az utóbbi történhet videofelvételként is). Ezeket csoportosítja a szerző, korszakokba sorolja, megnevezi az adatbázisokat, ahol fellelhetők. Jó részüket minősíti, kommentálja is. Szinte hihetetlen, hogy ekkora irodalma született a Kolozsvárt érintő holokauszteseményeknek. A rögzített emlékezések nyelve a magyar mellett főleg angol, ivrit vagy román. Áttekintésük talán csak Amerikában oldható meg. Úgyhogy ez a kötet nagy szolgálatot tesz, kiinduló pont lehet minden további kutatónak. Életrajzi adatgyűjtemény, szómagyarázat, könyvészet és háromféle mutató teszi igazán használhatóvá a munkát.
Lőwy Dániel kötete Kolozsvár történetének egyik gyászos fejezetét helyezi sokoldalú megvilágításba, olyan fejezetet, amely felett máig sem tudnak napirendre térni, sem zsidók, sem keresztények. A zsidókban él az önvád, hogyan lehettek ilyen naivak, bizakodók, hogy még a szökési lehetőségeket is sokszor elutasították, lázadni sem próbáltak. Ha sejtettek is valamit, nem adtak hitelt a mendemondáknak. Hogyan akadhattak olyan vezetőik, akik félrevezették őket, asszisztáltak megsemmisítésüknél. A keresztények lelkiismeret-furdalása még megalapozottabb. Elfogadták, sokan elősegítették a zsidótörvények alkalmazását. Elenyészően kevesen tiltakoztak, vagy tettek is valamit a deportálás ellen. S a zsidómentők száma is nagyon csekély az elhurcoltakéhoz képest. Az egykori tanúságtevők már kiveszőben vannak. A kötet tartalomjegyzékében a megkérdezett 35 személyből 26-nak a neve körül fekete keret jelzi az elmúlást. A közvetlen utódok nemzedéke is öregedőben. Remélhetően majd a következő, harmadik nemzedék tudja objektíven elemezni, értékelni a felgyűjtött dokumentumokat. A gyűlöletnek el kell enyésznie. Talán úgy, ahogy ez Katz Elza amerikai állampolgár 1998-as nyilatkozatából kicseng: „Kolozsváron nőttem fel. Számomra is Kolozsvár a legszebb város a világon”.
*Lőwy Dániel: Sárga csillag Kolozsváron. Kortanúk emlékezései. Hajdu László Péter és Schvarcz Réka közreműködésével. Koinónia, 2017. 465 p.
