Furu Árpád új könyve* tekintélyes munka, terjedelmében és tartalmában is. A mű alapja Furu Árpádnak a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Hungarológiai tanulmányok doktori iskolája keretében elkészített, 2015. február 13-án – hozzátehető, sikerrel – megvédett értekezése. Ennek címe: Táji tagolódás Erdély népi építészetében volt.
Ha belegondolunk, a most megjelent kötet azonos címe tulajdonképpen nem pontos.
A szokásos és elmaradhatatlan bevezető oldalak (I-II. fejezet, 9-30. o.) után ugyanis 6 fejezetben, közel 200 oldalon Erdély népi építészetének morfológiai leírása következik. Megismerjük a településszerkezeteket és a telekhasználatot, a lakóházak alaprajzi elrendezését és a tüzelőberendezéseit, az épületszerkezeteket, a homlokzatok kiképzését és a házak formai megjelenését. Itt nem áll meg, mert folytatja az udvar épületeivel és zárja ezt a részt a térelválasztók, a kapuk, kerítések bemutatása.
És, nemcsak a magyar népi építészetet, annak táji tagolódását dolgozza fel – mint ahogyan ez egy hasonló nagy földrajzi táj népi kultúrájának valamely jelensége esetében megszokott dolog. Itt valóban Erdélyről van szó és az ezt benépesítő etnikumok összességéről.
Nem tehetett mást, mert ha a kitűzött célját, a népi építészet táji tagolódását akarta feldolgozni, akkor be kell mutatnia, hogy minek az elemzésére vállalkozott. Márpedig egy ilyen összegzéshez a rendelkezésre álló források nagyon egyenetlenek. Vannak nagyon jól feldolgozott területek, jelenségek – az egyes etnikumoknál nagyon gyakran más- és máshova esnek a hangsúlyok – és e mellett elhanyagolt, alig ismert részletek. Még az se mondható, hogy a magyar népi építészet terén minden „megoldott”, a román kutatás hosszú időn keresztül területileg máshova koncentrált, a német-szász pedig nagy hiányokat mutat, amelyek lehet, hogy már nem is pótolhatók.
Egy olyan vizsgálat, mint egy adott kulturális jelenség táji tagolódása, ideális esetben akkor végezhető el, ha a források egyenletesek, azonos szempontok alapján jöttek létre. Nem véletlen, hogy a magyar néprajztudomány, az egyébként erre (is) elvégzett atlasz-kutatáshoz fordul ilyen esetekben. Csakhogy, ez a Magyar Néprajzi Atlasz. A szomszédos, vagy akár az együttélő népek atlaszai sajnos nem kompatibilisek, az egyes jelenségeket feldolgozó lapokat nem lehet „egymásra helyezni”. Marad tehát az a megoldás, amit szerencsénkre a szerző is követ, egy saját adatbázis létrehozása, vagyis Erdély népi építészetének feldolgozása.
A kötet leíró része hallatlanul adatgazdag. Nemcsak a szakirodalom alapos ismeretéről győz meg minket, hanem arról a hatalmas terepmunkáról, amivel ezt kiegészítette. A népi építészet kutatói rendszerint specializálódnak, egyesek a településekkel, mások, a „házkutatók” a lakó-, és meglehetősen kevesen a gazdasági-, nem véletlenül „mellék”- jelzővel illetett épületekkel. Ezt egy ilyen összegzés készítője nem engedhette, és nem is engedte meg magának. Mint ahogyan azt se, hogy csak a magyar anyaggal foglakozzon.
Természetesen nyomon követhető, hogy a szerző hol végzett részletesebb előmunkálatokat, írt könyvet (Kalotaszeg, Udvarhelyszék), tanulmányt, esetleg tervezi ezt (Aranyosszék), vagy tartja kézben egy település népi építészeti emlékvédelmét (Torockó). De láthatóan ott is végzett részletesebb terepmunkát, ahol kirívó hiányosságokat tapasztalt (pl. Beszterce környéke).
Ebben a részben érdemes még felfigyelni a történeti források bőséges használatára, kiemelten a Szabó T. Attila, a B. Nagy Margit és Benkő Elek által feltárt levéltári adatok idézetére a történeti előzmények jobb megvilágítása érdekében. Jól „hasznosította” az ebből a szempontból nem nagyon ismert, a 18-19. század fordulóján készült unitárius egyházlátogatási jegyzőkönyvek ide vonatkoztatható adatait. Vagyis az egyes jelenségek történeti alakulását is igyekszik megvilágítani.
A leíró fejezetekben egyes helyeken kis, önálló monográfiák olvashatók. Különösen figyelemreméltó a gazdasági épületek példaszerű szinte összegzése, benne olyan, felfedezésszámba menő épületekkel, mint a búzaszínek. A kapuknál a fedeles nagykapuk, a székelykapuk mellett csak szórványosan foglalkoztak a többiekkel, ezeknek is nagyon jó „kismonográfiája” olvasható a disszertációban.
A kötet második része, a IX. fejezet és az „Összegzés”.
Erdély népi építészetének táji tagolódást, ennek idő- és térbeli alakulását egy módszertani újításával, a „népi építészeti változók” segítségével állapította meg. Módszertanilag éppen az egyenetlen forrásanyag miatt van erre szüksége. A matematikai modell első pillantásra túl merevnek tűnik, mint ahogyan a klaszteranalízisek is (Harkai Imre kézi, Borsos Balázs számítógépes), de a változók minősítésével, hierarchizálásával úgy tűnik, egy rugalmasabb és eredményes analízist tudott elvégezni. Leírja az egyes tájak jellemzőit, a nagy építészeti régiókat: a közép-erdélyi pitvaros házövezetet, a kelet-erdélyi ereszes ház övezetét, azaz Székelyföldet, az észak-erdélyi kemencés-lakószobás házat és végül a magashegyi kamrás ház övezetét. Ezeken belül a kistájakat ismerteti, az ismert és kevésbé ismert régiókat.
Mindezek szemléletesen nyomon követhetők a kötet végén található térképeken, érdemes bennük elmélyedni, tanulságosak.
Mindenképen szólni kell az kötet illusztrációiról. 735 kép – hihetetlen mennyiség! Egy részük a szakirodalomban eddig nem, vagy alig ismert forrásból származik. Nagyon jó a rajzok válogatása, amelyek közül számos az előbbi körbe tartozik, a fényképeknél meg ilyenek például Téglás István fényképhagyatéka az 1900-as évek elejéről, vagy Romulus Vuia, egyébként az Erdélyi Néprajzi Múzeumban őrzött, a magyar kutatás számára kevéssé ismert képei. És ott vannak a jelölt saját fotói – amelyek, ha a korábbiakból esetleg nem derült volna ki, bizonyságai nagy terepismeretének.
Nem volt könnyű ebből a hatalmas anyagból „használható” könyvet csinálni. De sikerült, köszönhetően az Exit Kiadónak. Nagy Péter igazgató az eddigi Furu-kötetek mellé igazán pompás munkát tett – az azokat is tervező Könczey Elemér munkájának köszönhetően. Megoldotta, hogy az igazán nem „könnyű” könyv „használható” és remélhetően a szélesebb közönség számára is izgalmas ismereteket, élményt fog nyújtani.
És illik visszakanyarodni arra, amit a bevezetőben felvetettem – a címre. A második kiadásnál – mert Furu Árpád eddigi köteteinél ezt már „megszokhattuk” – javaslom az Erdély népi építészete és táji tagolódása cím megfontolását.
A bevezető oldalon egy, a házak bejárati ajtajának szemöldökfáján, a nagykapukon egyaránt szereplő idézetet olvashatunk: „Pax intratibus, salus exiuntibus” (béke a belépőnek, egészség a távozónak). A szerzővel egyetértésben én is ezt kívánom a kötet olvasóinak.
*Furu Árpád: Táji tagolódás Erdély népi építészetében. Exit Kiadó és a Teleki László Alapítvány kiadása. Kolozsvár, 2017. 416 p., 735 kép, 8 térkép
