Békés vármegye, ha nem is apró, de a helységnévtárakban apró betűs, a Kárpát-medence tucatnyi kígyós nevű településeinek egyikén, Újkígyóson élő Harangozó Imre tanár és hitoktató azon jeles személyiségek egyike, akiknek a lakóhelyük közösségét messze túlszárnyaló közművelődési szolgálatuk okán egyre gyakrabban emlegetik, emlegetjük ezt a néhány ezres lakosú, 15 esztendeje városi rangra emelt települést. Nemcsak azért, mert ő írta vagy szerkesztette az Újkígyóssal foglalkozó helytörténeti jellegű kiadványok nagyobb felét, és nemcsak mert az általa létrehozott és működtetett Ipolyi Arnold Népfőiskola és helytörténeti kiállítása a város öt nevezetes látnivalóinak egyike, hiszen ez minden átlagosnál derekabb pedagógusnak dolga – lenne. De Harangozó Imre ezen kívül még néprajzkutató is, mégpedig azoknak is abból a fajtájából, akik Németh Lászlóval együtt vallják, hogy „A mentő néprajz a népkultúra-váltás idején több mint tudomány!” Számára sem elsősorban az összegyűjtött tárgyak és hangfelvételek jelentik munkája célját – bár ezek megismerésétől is jobbakká válhatunk –, hanem az az értékrend, amit új könyve első oldalán meg is fogalmazott, mégpedig rímbe szedve:
„Útnak indultam és úton vagyok,
És látom, hogy az útnak nem lesz egyhamar vége,
Csak ha új színben pompázik a leomlott szent
S arcáról ragyog majd a Teremtő Béke…”
Nomen est omen! – tartja a szállóigévé lett latin mondás, s ez Imrére is érvényes. Hirdet, toboroz, tanít – és nemcsak az iskolában, de alkalmi előadásokon, szabadegyetemeken, sőt rádióban és televízióban is, bizonyítva, hogy ezek a tömegközlési eszközök hasznos célra is használhatók. És mert nem a stószi vagy a niklai, még csak nem is a karthauzi remeték rendjéhez tartozik, tudását bőven osztja – írással, szóval és cselekedettel, szüntelenül bizonyítva, hogy ily módon nemcsak vétkezni, hanem szolgálni is lehet. Elsősorban a közösséget, legyen az néhány iskolai osztály, a szülő- és lakóhely, föl egészen a nemzetéig, aminek, mint tudjuk, nem a Trianonokban húzzák a határait.
Bizonyság rá legújabb könyve, ami a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával, a Zenei Anyanyelv Alapítvány kiadásában jelent meg a sokatmondó Úton vagyok címmel. Az Út, mint tudjuk, nagyon sokfelé vezethet. Bár mondogatjuk, hogy „minden út Rómába vezet”, valójában magunkon múlik, hogy milyen utat választunk, sok múlik azon, hogy honnan indulunk, hogyan járjuk végig, mert ettől is függ: hova érkezünk. Hiszen – ne feledjük – a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, és nem mindegy, hogy kényszerpályán haladunk-e, vagy az Atyához vezető igazság és élet krisztusi útján? (János 14,6) Harangozó Imre könyve elsősorban a fiataloknak segíthet abban, hogy eldöntsék, semmibe vezető, találó kifejezéssel úttalan utat választanak-e maguknak, vagy Csaba királyfi „győzelemre vezető csillagösvényét”.
Tizenkét fejezetből áll a könyv.
Maczóné Káplár Zsófiával való beszélgetése indítja a könyvet, mutatja be a szerzőt, egyszersmind kelti fel a könyvbe lapozó olvasó érdeklődését a további elmélyülésre. Megtudjuk, hogy Harangozó Imrét is a Kádár-rendszerben „megtűrt” táncházmozgalomban megmutatkozó értékrend sodorta kelet felé Újkígyósról, ahonnan tiszta időben tetsződnek is Bihar láthatáron kéklő hegyei. Ebből a „kérdezz–felelek” írásból tudjuk meg, hogy mi ragadta meg, mik is csalogatták Imrét Erdélybe, a Kárpát-medence más tájaira, később Moldvába is vezető útjai, találkozásai során? Az az elveszett, vagy legalábbis nagyon elveszőben lévő világ, ami Békés megyei szülőfalujában már csak gyermekkori emlékeiben, még inkább szülei, nagyszülei elbeszéléseiben maradt meg, vagy csak aprólékos gyűjtőmunkával lehetett tárgyi emlékeire találni, ízét, hangulatát felidézni. Ezt az érzést magam is jól ismerem, hiszen ez csapott meg több mint fél évszázada, amikor először találkoztam vele a Bákó megyei Külsőrekecsinben, a később barátommá lett Borzos János odorján, tyilérjében és odájában.1
Harangozó Imre népfőiskolájával, kiállításaival, rendezvényeivel, kiadványaival, a médiákban elhangzó előadásával, a Magyar Művészeti Akadémián nyert levelező tagságával eredményesen folytatja és szolgálja az újkígyósi, a Békés vármegyei, az erdélyi, felvidéki, délvidéki, sőt a moldvai magyar hagyományok megismerését és átélését. Éppen az ismertetett tanulmánykötet bizonyítja, hogy tekintetével átfogja és egyenrangúan értékeli a Kárpát-medence valamennyi hagyományos értékeket teremtő és őrző népcsoportjának kultúráját, akiket Németh László nyomán Lükő Gábor, Karácsony Sándor, Erdélyi Zsuzsanna, Kallós Zoltán és Harangozó Imre többi „tanítómestere” annyira szeretett volna „tejtestvéreinknek” tekinteni. Erről szól II. Rákóczi Ferencnek, a nagyságos fejedelemnek a ruszinok, tótok, huculok, oláhok hagyományában élő emlékezetéről szóló írása, Erdély középkorban épült ortodox templomait vigyázó magyar szentek képeit bemutató dolgozata, amiket a jótékony vakolat őrzött meg napjainkig. Harangozó Imre ugyanis nemcsak magát néprajzkutatóvá és művészettörténésszé képző tanárember, hanem diplomás hitoktató is, az újkígyósi római katolikus egyházközség elnöke. Vagyis hitét és vallását elkötelezetten gyakorló ember, ami tanulmányainak témaválasztásában is megmutatkozik. Ezekben advent, a karácsony, a pünkösd folklorizálódott népszokásairól, valamint a hajdan közöttük élő, Szent Mihállyal komázó, Szent Istvánt elagyabugyáló mondabeli esetekről, Szent Antal és Szent Erzsébet viselt dolgairól olvashatunk írásaiban. Továbbá az alig kétszáz esztendeje élt klézsei papnak, a mártírsorsú Petrás Ince Jánosnak a csángómagyar nép hagyományvilágában Tátos2 Pappá vált alakjáról, aki meggyűlt, vagyis találkozott magával Jézus Krisztussal…, legalábbis így mondták a vének.
Harangozó Imre írásai fellebbentik a régi időket fedő fátylakat, hogy egy-egy szemvillanásra bepillanthassunk múltunk „mélységesen mély kútjába”. Nem időz benne sokáig, éppen csak megcsillantja azt az eltűnt világot, mintegy biztatásként: nem veszett el teljesen, erőt meríthetünk belőle, gazdagodhatunk általa. Sohasem tudhatjuk, mikor kerülnek ismét a szemünk elé az elfeledettnek hitt bizonyítékok. Egyik tanulmányának címe: Megvannak a régi szentek! Ebből megtudjuk: nem kell föltétlenül Moldvába mennünk, hogy elrejtett, elfakult, megkopott magyar emlékekre leljünk. Hiszen az egész megmaradt országot körülveszik a lemeszelt, levakolt, gazba dőlt, tornyokban vagy pincékben rejtőzködő, múltunkra emlékeztető leletek. Itt van mindjárt Arad megyében, Sarkaddal szemben a túloldalon Feketegyarmat Árpád-kori település, mára már alig félezer református lakosával. Templomának vakolata alatt rejtőzött Szent Anna, Szűz Mária és a kisded Jézus. Milyen szép jelkép, hogy ezt a reformáció idején aligha óvó szándékkal lemeszelt freskót ez a „protestáns mész” őrizte meg nemcsak a katolikus szellemiségnek, de nemzeti művelődéstörténetünk számára is. Napfényre kerülése is szinte csodás körülmények között történt. Harangozó Imre így ír róla: „Amikor 2005-ben ismét renoválták a templomot, a kőművesek a kongó-omló vakolatot is leverték. De nem is törődtek a vékony vakolatréteg alól előtűnő falfestményekkel. Ahhoz női szem kellett, mégpedig egy helybeli leánykáé, akivel a tiszteletes kávét küldött a templomban dolgozó mestereknek. A leány a templomba lépve meglepetten kiáltott föl: Megvannak a régi szentek! A régi szentek, »akiket« Rómer Flóris régész, művészettörténész, nagyváradi kanonok, »a magyar régészet atyja«, 150 esztendeje még a mainál épebb állapotban láthatott, a Matterciát, vagyis a Szent Annát, Szűz Máriát és a kisded Jézust ábrázoló képet. Fel is jegyezte róla akkor, hogy »E kép a Metterciát igen egyszerűen és méltóságteljesen adja elő«.3”
Talán nem meglepő, hogy leginkább talán az a három fejezet dobogtatta meg a szívemet, amelyek a moldvai magyarok által ragaszkodó szeretettel őrzött hagyományokról hoznak hírt. Megtudjuk, hogy az újkígyósi és a moldvai magyarok közti kapcsolat nem újkeletű, még csak nem is Harangozó Imre elkötelezettségével jött létre, hanem a több mint száz esztendővel a születése előtt alapított Szent László Társulat révén. Ezt a szervezetet az akkori Magyarország határain túl élő, akkor még csak pár százezer – ma úgy mondjuk, külhoni – magyar támogatására hozta létre az a gróf Károlyi, aki nem a Rákóczi-szabadságharc „elárulásával”, nem is az ország kommunisták kezére juttatásával, hanem bukovinai székelyek és a moldvai csángómagyarok megsegítése céljából alapított társulatot. Ennek helyi csoportja alakult meg az újkígyósi plébános vezetésével az 1860-as években. Ezt a szép kígyósi hagyományt elevenítette fel a Harangozó Imre által alapított Népfőiskola, amikor megrendezte a „csángó sorskérdésekkel” foglalkozó tanácskozást, a moldvai hagyományőrzők számára tartott továbbképzést, és befogadta a Budapesten működő Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület által a millecentenáriumra készített, majd éveken keresztül az egész Kárpát-medencében körbevándoroltatott kiállítás anyagát.
Az Ipolyi Arnold Népfőiskola elnöke nemcsak Újkígyósra gyűjtött össze a moldvai magyarok tárgyi emlékeiből igen értékes kiállításra való anyagot, amiből nemcsak sokan megismerhették, megismerhetik kultúránk csángók által megőrzött rétegét, de olyan találkozóhellyé is tette a települést, elsősorban népfőiskolája kiállítótermét és udvarát, ahová időről időre összegyűlhetnek a moldvai magyarok műveltsége és sorsa iránt érdeklődők, hogy a szemükkel láthassák és a fülükkel hallhassák, miért érdemes minél többet tudnunk e magukra maradt, olykor szinte elfeledett népcsoportunkról, amely tragikus helyzetében is kincseket őriz a magyar művelődés és a sokaknak már mit sem érő európai kultúra számára. A könyvet lezáró Utószóban pedig így ír róluk Erdélyi Zsuzsanna, hagyományos kultúránk „Imádságos Nagyasszonya”: „A csángók szembesítettek minket múltbéli önmagunkkal, sorsunkat kifejező énekeinkkel, imádságainkkal és a kódexek korára emlékeztető gyönyörű, archaikus nyelvünkkel. Nem véletlenül neveztem a mi csodálatos agyú, dalos szívű öregeinket élő kódexlapoknak, megszólaló fóliáknak, valamiféle szenteknek.”
a szerző és a pusztinai László Katalin, a kötet egyik jeles adatközlője. Képek a könyvből
Mit üzennek nekünk az úton lévő szerző írásai? Azt, hogy nemzeti műveltségünk alapjait nemcsak a múzeumok „halottasházainak” kiállításain, a könyvtárak poros polcain kereshetjük és találhatjuk meg, hanem sokkal inkább ott, ahol többé-kevésbé napjainkig – nem csupán őrzik, hanem – művelik, varrják, főzik, táncolják és éneklik, tehát élik és éltetik is. Így nemcsak a gazdag népiséget, az etnikumot ismeritek meg, nemcsak az önmagában is érdekes „egzotikumot”. Hanem megismeritek saját fajtátokat, hogy miből vagytok – mert így lesztek magyar és ember, nem pedig puszta természeti jelenség.
* Harangozó Imre: Úton vagyok. Válogatott tanulmányok. Erdélyi Zsuzsanna Emlékkötet-sorozat I. Zenei Anyanyelv Alapítvány, Budapest, 2022.
Jegyzetek
1 Udvarán, konyhájában, szobájában.
2 Táltos: földöntúli képességekkel rendelkező személy.
3 Rómer Flóris: Régi falképek Magyarországon. Magyarországi Régészeti Emlékek. MTA Archeológiai Bizottsága, Budapest, 1874. 108–109. o.
