Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe*, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. Mert az, amit és ahogyan a szerző, Mayer Antal (1938–2008) néhai magyar–történelem szakos tanár papírra vetett, és ahogyan fia, dr. Mayer János történész, tanár sajtó alá rendezett, nos, az mindenképpen példaként szolgálhat mindazoknak, akik úgy írnak/írnának én- és családtörténetet, hogy az tulajdonképpen nemcsak róla és szűk családja három nemzedékéről szól, hanem összességében egy egész népcsoport sorsát tárja fel, értékes részeket illesztve a Történelem nagy egészéhez. Ritka élményt és ismeretanyagot nyújtva ugyanakkor még az adott nemzeti közösség adott korszakbeli történéseit, netán az adott, háborús körülményektől, új társadalmi-politikai berendezkedés történéseitől is terhelt társadalmi-interetnikai kérdéseket firtatóknak is.
Mayer Antal leírása – amelyből a kötet megjelenése előtti években a Bajai Honpolgár című helyi honismereti és kulturális havilap is közölt részleteket – az 1938 és 1948 közötti időszakot öleli fel. A gyermekkor óta őrzött személyes élmények, a családtagok elmondásai, a nemzedékről nemzedékre örökített részletek alapján betekintést nyerhetünk a soknemzetiségű Bácska, különösen a Mayer család életét meghatározó Bezdán, majd a szülőföld kényszerű elhagyását követő új otthon, Bátmonostor és környéke sajátos világába.
Megismerjük Mayer Antal leírásából az akkori Bácska igazi, szép arcát, a soknemzetiségű vidék ünnep- és hétköznapjait, a különféle nemzetiségű és vallású gyermekek és felnőttek mindennapjait, szokásait, egymás mellett élésének harmóniáját. De Mayer Antal könyvében egy bácskai sváb család perspektívájából a németajkú közösség huszadik századi kálváriájának megannyi állomása is megtalálható. Tudomást szerezhetünk például a háború helyi vonatkozásairól, asszimilációról, az ideológiák családszakadásig ható begyűrűzéséről, a háborút követő bosszúról, megtorlásokról, fogolytáborokról, a kollektív bűnösség elvének bevezetéséről és alkalmazásáról, az ebből származó, sortüzekig és elűzésig fajuló zaklatásokról, menekülésről, a családi otthon, a fészek kényszerű elhagyásáról, kisemmizettségről, a semmiből történt újrakezdésről, az új otthon megteremtéséről a fogadott szülőföldön.
Mayer Antal régi terve volt, hogy mihelyt nyugdíjba vonul, megírja a család, tágabb értelemben a bácskai németajkú lakosság történetével kapcsolatos emlékeit/élményeit. Ügyszeretetét, ragaszkodását jelzi, hogy – a kéziratot sajtó alá rendező fia, dr. Mayer Jánost idézve – „amikor aztán 2001-ben ténylegesen is nyugdíjba vonult, talán két napot sem pihent, hanem szinte azonnal elővette a jegyzetfüzetét, és nekiállt papírra vetni a fejében nyilván már régóta formálódó szöveget. (…) Az elkészült kézirathoz apámat szinte személyes viszony fűzte, minden egyes – akár nyelvhelyességi, akár tartalmi jellegű – módosítási javaslatot már-már támadásként fogott fel.” Az édesapa halála után a család tíz esztendeig ereklyeként őrizte a kéziratot, míg eldőlt: a munkát ki kell adni. Ahol megítélése szerint szükséges volt, dr. Mayer János tudományos igénnyel pontosított történeteket, személyeket, időpontokat és helyszíneket, nem kevesebb, mint 177 szövegvégi jegyzettel segítve az olvasót az eligazodásban és az amúgy könnyed, leíró szöveg olvasásában.
Mayer Antal apai nagyapjától, sváb nyelvhasználatban: ópapától kölcsönözte a könyv címét (ezért szerepel idézőjelben). Az ehhez kapcsolódó történet 1946-47-re, a csátaljai és vaskúti németajkú lakosság elűzésének időszakára nyúlik vissza, amikoris a szomszédok arra biztatták az ópapát: „Mayer bácsi! Miért nem jelentkezik maga is családjával együtt kitelepítésre? Eljuthat Németországba, jobb élete lesz az amerikai vagy angol zónában, mint ami itt ránk vár az orosz megszállás alatt!”; a nagyapa pedig tömören így válaszolt: „Én már választottam hazát…”
Nos, ez a tömör válasz jelzi a család kötődését Bácskához, ez az a vezérfonal, ami mentén Mayer Antal megosztja velünk emlékeit. Története első részében a szerző mindenekelőtt abban a tekintetben helyezi képbe az olvasót, hogy a sváb lakosság a 18. században a Fekete-erdő térségéből, Badenből, valamit Elzász-Lotaringiából érkezett az új hazába, az akkori Magyarországra a jobb boldogulás reményében. Így került a Mayer család a Duna-parti, ma Szerbiához tartozó Bezdánba (németül: Besdan). Aztán szépen sorjában megismerkedünk utcájukkal, a Nádudvarral, a Puszta utcával, ahol a társalgás akkoriban kizárólag németül folyt, a lakóházukkal, a szomszédokkal, a templomukkal, magával a családdal, köztük az édesapával, idősebb Mayer Jánossal, aki hosszú éveket szenvedett szovjet fogolytáborokban. Megismerkedhetünk a szerző kedvenc állataival, köztük Mukival, aki (!) mindent megtanult, egyedül a szánkóhúzást nem, tekintettel arra, hogy négylábúnak ugyan négylábú volt, de nem ló, hanem kutyus. Megismerkedünk továbbá az 1940-es évek derekával, amikor német volksbundisták és hitlerjugendisták érkeztek Bezdánba, és mindenkibe belekötöttek – köztük a szerző édesapjába is –, aki nem állt be a sorba, és aki a kor „divatjával” szembemenve csendben tette a dolgát, tehát nem volt eléggé német. De megismerkedünk 1944 őszével is, amikor a család, voltaképpen a németajkú lakosság sorsa mind rosszabbra fordult, és a partizánok puskái is eldördültek, majd jött az isterbáci mészárlás 126 sváb áldozattal, jött a község kilakoltatása, a gákovai fogolytábor. És jött 1946. január 20-a, amikor az éppen vasárnapi ebéd elköltéséhez készülődő családhoz berontott egy fiatalasszony: „Mayerék, meneküljenek, mert már befogták a községháza udvarán a lovas szánkókat, hogy összeszedjék és Gákovára vigyék a még itthon lévő németeket! Maguk is köztük lesznek!” Annyi idejük maradt, hogy ómama lekapja a tűzhelyről a kész ebédet, magához öleljen egy nagy kenyeret és egy tábla szalonnát, a menekülők után eredő Mukit hazaparancsolják, vigyázzon a házra, és távolról hallott ugatása jelezze: már bent vannak a portán, keresik őket. Szerencséjük volt, mert Isten olyan embereket állított melléjük, mint a magyar szomszédok, falustársak, tanyasi emberek, akiknek segítségével egy januári ködös-fagyos napon sikerült átszökniük a határon. „Itt már Magyarországon vannak, és ez a tanya a hercegszántói határhoz tartozik!” – igazította el őket egy idős magyar asszony, s innen az alkalmi fuvaros szánrúdján már „vidáman csilingelt a csengő”.
Valahogy így kezdődött Mayerék új élete, de a történetnek itt távolról sincs vége, hiszen hol voltak még a Baja környéki, a bátmonostori újrakezdés keservei, a határ innenső oldalán lakó rokonok kicsi házába összeszorult népes család gondjai, az otthonkeresés, az iskolás évek, a kicsi gyermek emiatti elszakítottsága a családtól! És hol volt még a hosszú-hosszú, véget érni nem akaró, de türelmes várakozás, hogy az édesapa hazatérjen a szovjet fogságból. Ami végül 1948. június 16-án be is következett. „Amikor ezt megtudtam, átzokogtam a teljes délutánt…” – írja Mayer Antal, felelevenítve édesapja harctéri és fogságbeli élményeit, meg nem feledkezve arról sem, hogy a családfő hazatérte azt is jelentette: „most már jobban boldogulunk”, mert „a jó fizikai erőben érkező apámnak alig néhány nap kellett ahhoz, hogy újra felvegye az itthoni élet ritmusát”, s hogy attól kezdve családjukban a június 16-a mindig ünnepnap volt.
Itt, 1948-ban ér(ne) véget Mayer Antal családtörténete. „Ha ideje, egészsége és energiája engedte volna, előbb-utóbb minden bizonnyal megírta volna a családtörténet további állomásait is, nem beszélve saját további sorsának alakulásáról” – írja zárszavában dr. Mayer János, aki tömören összefoglalja a család tagjai sorsának további alakulását, de nem vállalkozik a történet továbbgöngyölítésére azon egyszerű oknál fogva, hogy aligha tudná azokat ugyanazzal az átéléssel tolmácsolni az olvasónak, mint édesapja tette. Nem baj, mert az édesapja, Mayer Antal által 1980 és 2000 között papírra vetett, és a könyvhöz csatolt írások – emléktöredékek, népballada-feldolgozások, ismeretterjesztő cikkek, tanulmányok – és a képek azért továbbgörgetik és kiteljesítik valamelyest a történetet.
Amelyből, mint fennebb szó volt róla, mindegyre elő-előbúvik a ránk, erdélyiekre, felvidékiekre, kárpátaljaiakra is érvényes sorsazonosság. Mayer Antal családtörténetében lehetetlen fel nem ismerni azt a közös sorsot, amelyből, bár nem kértek, azidőtájt családok száz- és százezrei, emberek milliói bőségesen részesültek. Erdélyben is, mindenütt a Kárpát-medencében! És ez a történet az otthonlét és otthonérzés dolgában is helyénvaló és tanulságos, ha odafigyelünk Mayer Antal zárszavára: „Amikor egyszer megkérdezték tőlem, melyik helységhez kötődöm teljes szívemmel, és melyik községet tartanám igazán a hazámnak: Bezdánt-e, a szülőhelyemet, Bátmonostort-e, ahol a gyermekkoromat éltem meg, vagy Csátalját, ahol akkorra már életemnek a leghosszabb idejét töltöttem, akkor gondolkodás nélkül válaszoltam: az én hazám Bácska!”
*Mayer Antal: „Én már választottam hazát…”. Egy bácskai családtörténet és más, összegyűjtött írások. Válogatta, sajtó alá rendezte, az összekötő részeket, a jegyzeteket és az előszót írta Mayer János, Személyes Történelem, Budapest, 2018. 372. p.
